Olivier elhallgatott. Igen, csakis erről lehetett szó! Az uszályok, melyek szinte mindennap leúsztak a Szajnán, vissza is jöttek, erős lovak vontatták őket felfelé. Hogy nem jutott eszébe, hogy híreket is hozhatnak? Elég lehetett annyi, hogy az építőmester elbeszélgessen az egyik szállítóval, és máris megtudhatta, amit el akartak titkolni előle…
– Milyen ostoba vagyok! – kiáltott fel dühösen. – Tudja véletlenül, hogy lement-e tegnap reggel a kikötőbe, és beszélgetett-e valakivel?
– Nem, de megpróbálhatjuk megtudni…
Együtt kimentek a rakpartra, és több embert is megkérdeztek. Mathieu-t mindenki ismerte erős felépítésével, szinte béna bal kezével és öreg oroszlánra emlékeztető
fejével. A megkérdezettek egyike sem látta azonban, és sem előző nap, sem aznap reggel nem érkezett uszály a folyón.
Őrjítő volt!
Este bezárkóztak a házba, és tanácskozást tartottak Cauvinnal. A férfi mindent tudott mestere királygyilkos terveiről. Nem helyeselte őket, de kész volt kockázatot vállalni, hogy a segítségére siessen.
– Ha Olivier-nek igaza van – mondta –, egyikünknek oda kell mennünk megnézni, mi a helyzet. Még ha senki nem is vette észre, Mathieu mester biztosan találkozott valami szószátyárral.
Tekintete eközben Courtenay-ra szegeződött, nyíltan jelezve, hogy szerinte őt illeti a feladat. Ő maga nem hagyhatta el az építkezést, melynek működése a mester távollétében az ő felelőssége volt. Fontos volt, hogy ne okozzanak csalódást a kanonokoknak, akik vállalták a veszélyt, hogy egy körözött személyt alkalmaznak.
Nem hagyhatják félbe a munkát, melyet ráadásul nagyvonalúan meg is fizetnek. Rèmi is megértette a férfi pillantását.
– Nekem kell mennem – mondta azonban. – Olivier nem mehet vissza még egyszer. Ne várjon magyarázatot, Cauvin: így van!
Olivier nem értett egyet. Valami nyugtalanította, és nyíltan ki is mondta:
– Ez nem vall Mathieu mesterre. Ha olyan messzire ment volna, teljesen meghazudtolva eddigi viselkedését, nem távozott volna szó nélkül, titokban, mindenkit cserbenhagyva. Nem is beszélve Rèmi aggodalmáról. Ráadásul bár már nem egészen ugyanaz az ember, mióta rögeszméje lett a „küldetés”, biztosan nem veszett ki belőle a kötelességérzet, és nem vette volna magára, hogy a káptalanbeliek tolvajnak tartsák…
– Akkor mit javasol? – morgott Cauvin.
– Hogy várjunk egy keveset. Legalább egy éjszakát, holnap pedig tovább keressük.
Ma alaposan átvizsgáltuk a kikötőt, és nem jutottunk eredményre. Holnap megpróbálkozunk a város többi részével, hogy megtudjuk, látta-e valaki, beszélt-e vele valaki.
– Okos ötlet – helyeselt Rèmi. – Talán túl hamar rémültünk meg, és hamarosan hazatér?
– Végül is miért ne? – fojtotta el ásítását Cauvin. – Bárhogy is van, a kapukat bezárták, úgyhogy próbáljunk meg aludni. Holnap tisztábban látunk… legalábbis reméljük.
Ezzel elváltak. Cauvin, aki az egyik kőművesnél lakott, visszament a szállására, Rèmi pedig maga mellett tartotta Olivier-t: nem engedte, hogy a fogadóba menjen.
Reggelre Mathieu még mindig nem került elő. Ellenben a hajnali harangszó után az építkezésre érkezett egy kispap a Saint-Etienne-d'Essonnes-templom-ból, és
„Bemard mestert” kereste. A kis kunyhóra mutattak, ahol Rèmi és Olivier tartózkodott.
A férfi azért jött, hogy közölje, hogy a plébánosa és a helyi elöljáró beleegyeztek, hogy az építőmester felhasználjon néhány követ a régi Saint-Jean-en-l'Isle-i templomos parancsnokság romjaiból.
– Volt erre egy parancsnokság? – kérdezte akaratlanul is Olivier.
– Ó, nem volt nagy, de szép épületekből állt. Miután alaposan végigkutatták, a király emberei felgyújtották… aztán a falubeliek felhasználták a köveket, míg az elöljáró meg nem tiltotta, hogy hozzáérjenek… És amikor Bemard mester eljött…
– Mikor? – kérdezte Rèmi.
– Két vagy három napja, azt hiszem… Várjanak, hadd gondoljam végig! Igen, két nappal ezelőtt reggel. Éppen a templomban beszélgetett a plébánosunkkal, amikor beléptem, még mindig a királyi menet látványának hatása alatt…
– Hogyan?
Olivier és Rèmi egyszerre kiáltottak fel. A kispap összerezzent hangjuk erejére.
Homályos nyugtalansággal pillantott rájuk:
– Nos… arra vonult a király! Nem volt nagy a kísérete, de azért ő volt az! Gazdag ruhás emberek, liliomvirágos lobogókkal, középen pedig a felség! Olyan nemes, olyan előkelő! Könnyű felismerni.
– Korábban is látta már? – kérdezte Olivier.
– Nem… no de a pompás menet! És az emberek, akik megéljenezték! Nos, mi legyen a kövekkel?
– Értük küldünk. Köszönjük, hogy meghozta a hírt – felelte Rèmi.
– Ó, nincs mit! – ragyogott fel a kispap mosolya.
– Nézhetem egy kicsit az embereiket, ahogy dolgoznak? Olyan szép munkát végeznek!
– Maradjon, amíg csak kedve tartja!
Amikor eltűnt a káptalan sarkán, Olivier és Rèmi egy percig csak hallgattak, míg végül Rèmi felsóhajtott:
– Felesleges tovább keresnünk, az apám Fontainebleau-ban van!
– Hihetetlen! – lázongott Olivier. – Hogyan jöhetett erre Fülöp, amikor úgy tudtuk, hogy az Oise partján van?
– Ő a király – vont vállat Rèmi. – Miért ne gondolhatta volna meg magát, és jöhetett volna el szeretett kastélyába? A lovai erős lábának nem hosszú az út. Valami talán nem tetszett neki? Ki tudja?
– Bárhogy is van, ez igazi katasztrófa. Csak annyit tehetünk, hogy Fontainebleau-ba sietünk, remélve, hogy még nem késő!
– Biztosan nem az! Ha lecsapott volna, már tudnánk: az ilyen hír a szelek szárnyán jár, és minden templomban zúgna a lélekharang.
– Bármelyik percben megszólalhat! Azonnal indulok! – Várjon, míg szólok Cauvinnak, és magával megyek! Ketten sem leszünk sokan a keresésére.
Míg elsietett az állványzathoz, Olivier visszament a házba. Az egy pillanatra kitisztulni látszó helyzet ismét elhomályosodott, ahogy szembetalálta magát a minden eddiginél porosabb Pierre de Montou-val:
– Végre megvan! – morogta a férfi. – Igazán megfuttatott! Miért nem várt meg a fogadóban?
– Nem tudtam, nem tartják-e fel a tervezettnél jobban az ügyei, és vissza akartam jönni ide, hogy megnyugtassam Rèmit és mindazokat, akik aggódnak Mathieu sorsáért… Sajnos maga tévedett…
– Miben?
– Abban, hogy a király a maga állításával ellentétben Fontainebleau-ba jött.
– Az lehetetlen! A király a Cité-beli palotában van, ahová Pont-Sainte-Maxence-ból vitték hajón. Egész az otthonáig kísértem a hordágyát.
– Álmodott! A kispap, aki ott bámulja a kőműveseket, két nappal ezelőtt látta Essonnes-ban, lóháton és kísérettel.
– Miről ismerte fel? Látta máskor is?
– Nem tudom, de ott volt minden: az előkelő megjelenés, a szép kíséret, a liliomos zászlók…
– Nem csak Fülöp használhatja a liliomot, és a maga kispapja elég butácskának látszik! Mondom, azért vitték a királyt vízi úton Párizsba, mert beteg.
– Beteg, ő? Ugyan! Vasból van!
– A vas is megsérülhet. Gondolhatja, hogy megpróbáltam minél többet megtudni.
A következő történt: az erdőben vadászott, és szokása szerint félrevonult a kutyáival. A hajtók hirtelen üvöltést hallottak, és odafutottak. A földön találták a királyt a lova mellett. Hideg volt aznap reggel, fehér dér borította a földet, a fákon pedig már nem voltak levelek. Amikor rátaláltak Fülöpre, a vadászok egy távolodó, hatalmas szarvast láttak, melynek az agancsába egy kereszt alakú ág akadt, és a halvány napsütésben megcsillant ez a kereszt. Annyira megrémültek, hogy eszükbe sem jutott üldözőbe venni az állatot. Különben is volt jobb dolguk. Visszavitték a beteget a kastélyba, ahol az éjszaka visszanyerte az eszméletét, de olyan gyenge volt, hogy hajóra tették és az Oise-on, majd a Szajnán visszavitték a Citébe… Mit szól a történetemhez, Courtenay nagyúr?
Olivier elsápadt, és nem felelt azonnal. Szinte levegő után kapkodott. Végül nyugtalanul keresztet vetett:
– Hogy beteljesedik a nagymester átka, és a király meg fog halni… és Istennek nem volt szüksége Mathieu mesterre, hogy kinyilvánítsa akaratát. Csakhogy az az őrült elment Fontainebleau-ba, hogy ott lessen… ezek után nem tudom, kire!
– Szerintem d'Evreux herceg lehetett az. Tudom, hogy van egy birtoka nem messze a kastélytól. Ha Mathieu de Montreuil a nyomába szegődött, azt képzelve, hogy a királyt üldözi, hamar észreveszi a tévedését, és visszajön.
– Gondolja?
– Jól ismeri a célpontját, ahogyan Louis d'Evreux-t és Charles de Valois-t is. Nem téveszti össze őket.
– Nem önmaga már az emésztő gyilkolásvágyban. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy összetéveszti őket!
– Talán, de ha minden igaz, ő a Fontainebleau kastély környékén keresgél. Ott azonban csak az őröket találja, és hamar felméri, hogy tévedett.
Montou-nak bizonyára igaza volt, Olivier mégsem nyugodott meg. Mathieu túlságosan kiszámíthatatlan lett egy ideje. Ebben a pillanatban ért vissza Rèmi.
Beszámolt neki a hallottakról. A fiatalembert felkavarta a hír, de Olivier véleményében osztozott:
– Bár az apám szelleme még mindig csodálatra méltó, ha a szakmájáról van szó, minden ítélőképességét elveszíti a királlyal kapcsolatban. Meg kell keresnünk! Csak Isten a megmondhatója, hogy mire képes, ha magára hagyjuk!
– Egyetértek. Odamegyünk!
– Ha megkínálnak egy kiadós ebéddel, örömmel magukkal tartok – jegyezte meg kedvesen Montou. – Valójában… nem tervezem, hogy visszamegyek Párizsba.
Olivier ekkor vette észre, hogy az egykori templomos köpenye alatt a hátán ott az íj, melyet oly félelmetes ügyességgel kezel.
– Mi történt?
– Kedvem támadt világot látni. Sose jó sokáig egy helyen maradni.
"A templomosok kincse" отзывы
Отзывы читателей о книге "A templomosok kincse". Читайте комментарии и мнения людей о произведении.
Понравилась книга? Поделитесь впечатлениями - оставьте Ваш отзыв и расскажите о книге "A templomosok kincse" друзьям в соцсетях.