– És azt akarja, hogy segítsek neki?


– Távolról sem.

– Hogy cselekedjek helyette?

– Még kevésbé! A Notre-Dame még mindig a szószólója?

– Nogaret halála óta nem, melyet közhírré tettem… de nehéz lett a dolog. A püspök nagyon óvatos, és szigorú a felügyelet…

– A pecsétőr több mint négy hónapja halott, és elvben magának nincs több bejelentenivalója… hacsak nem a király halála, azt pedig a lélekharangok úgyis tudatják.

Pierre de Montou kiitta a bort, az inge ujjába törölte a száját, szipogott egyet, majd megjegyezte:

– Ha megmondaná pontosan, mire gondol, sok időt nyerhetnénk.

– Azt szeretném, ha a katedrális felszólítaná Fülöpöt, hogy idén ősszel ne menjen Fontainebleau-ba vadászni, mint máskor.

– Mathieu ott várja?

– Egyelőre Mathieu Corbeil-ben van, ahonnan egyfolytában a királyi menetet lesi.

– No de maga, meg a fia nem elég felnőttek hozzá, hogy megakadályozzák őrült tervét?

– Örömmel hallom, hogy ma már maga is annak tartja! Talán jobb, ha elmesélem, mi történt azóta, mióta elváltunk a Nesle toronynál. Persze ha van ideje.

Montou elnyúlt a fekhelyén, és feje alatt összefonta a karját:

– Ó, bőven van! Tudja, hogy éjjeli bagoly vagyok!

Olivier nem volt a hosszas mesék embere, és beszámolója röviden, tömören hangzott. Montou félig hunyt szemmel hallgatta, mint egy gyermek, akit mesével ringatnak el, de a királyra vonatkozó szakaszra felemelkedett és különösen figyelmes lett:

– Visszaadta a szabadságát? – döbbent meg.

– A szavamért cserébe, hogy elkerülöm Párizst, és soha nem térek vissza Franciaországba. Életemben először szegtem meg a szavam, hogy eljöjjek magához –

tette hozzá szomorúan Olivier. – Szégyellem magam, de ez az ára számomra Mathieu megmentésének! Meg tud érteni?

– Elég lovagság maradt még bennem, hogy átérezzem, mit jelent ez magának, de igaza volt, hogy idejött: azt hiszem, megnyugtathatom anélkül, hogy az íjamra vagy bármi másra szükség lenne: a király idén ősszel nem megy Fontainebleau-ba.

– Honnan tudja?

– Van egy-két megbízható forrásom, de most még ezekre sincs szükségem, hisz csak azt mondom, amit mindenki tud: Fülöp Enguerrand de Marignyra hagyta az államügyeket, és az Oise partjára ment pihenni és vadászni…

– Visszatért Maubuissonba?

– Nem. Pont-Sainte-Maxence-ba ment. A városka mellett a felesége kérésére néhány éve megalapította a Montcel apátságot, melyet a klarisszák kezelnek, és természetesen építtetett mellé egy kis kastélyt, közel Cour-Basse-hoz, Philippe de Beaumanoir, az egyik legmegbecsültebb tanácsadójának, szinte barátjának otthonához…

– Ez még nem jelenti, hogy nem megy Fontainebleau-ba!

– Lehetetlen. Nem hagyja el még egyszer Párizst, amikor közeleg a tél. Tehát, barátom, nyugodtan visszamehet a szegény Mathieu-höz. Hiába vár, és ha valakinek valóra kell váltania a nagymester akaratát, nem ő lesz az!

A Courtenay mellkasából felszakadó megkönnyebbült sóhaj a tetőt is majdnem elsöpörte. Ez a szokatlan férfi megnyerte teljes bizalmát. Mégis egy kicsit még az ördög ügyvédjének szegődött:

– Lehet, hogy félbe kell szakítani az ott tartózkodását. A királyság…

– A királyságban béke van… bármennyire nehéz is elismernem. A nagymester halála után megalakult ligák elcsendesedtek, és a kölcsön, melyet Marigny eszközölt ki a lombardoknál, rendbe hozta a pénzügyeket. Végül, emlékezzen csak vissza, télen nem harcolunk. A király Pont-Sainte-Maxence-ban tölti megérdemelt pihenőjét. Ennyi az egész.

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Olivier örömmel megadta magát. Alig várta, hogy visszamehessen Rèmihez, hogy megvigye a jó hírt. Az apja és ő nyugodtan dolgozhatnak a corbeil-i kanonokoknak, ő maga pedig visszaindulhat a szülőföldjére.

Felállt, de Montou visszatartotta:

– Hova indul? Éjszaka van, és Párizs kapuit bezárták…

– Igaz is! Elfelejtettem! Még arról is megfeledkeztem, hogy fáradt vagyok.

– Akkor maradjon és pihenjen! – állt fel Montou. – Aludjon kedvére, magáé a hely!

– Maga elmegy?

– Van egy-két elintéznivalóm. Hajnalra visszajövök, hogy elköszönjek.

Ezzel beburkolózott nagy fekete köpenyébe, formátlan kalapot nyomott a fejébe, és távozott. Nem vitte magával az íjat, melyet oly remekül kezelt, és melyről Olivier lefekvés előtt meggyőződött, hogy még mindig a helyén van. Ezután elnyúlt a szalmazsákon, és azonnal elaludt.

A Saint-Denis-de-la-Chátre perjelség rekedt kakasa és a hajnali harangszó ébresztette, valamint a csontig hatoló hideg. Az ablakon át szemügyre vette az eget, mely viszonylag tisztának tetszett, majd egy pillanatig habozott, hogy mit tegyen.

Kipihente magát, és alig várta, hogy indulhasson, és a nyitás után azonnal átlépje a városkaput. A vendéglátója azonban azt mondta, visszajön elbúcsúzni tőle… Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy a felmelegedés legjobb módja, ha eszik valamit, ezért lement a fogadó termébe, hogy ott várja meg az éjszakai baglyot.

Gros-Moulu már ott volt, figyelmetlenül söprögette az előző esti vendégek hátrahagyta szemetet, a kandallóban azonban égett a tűz, és Olivier elégedetten húzódott mellé.

– Ehetek pár falatot? – kérdezte a kocsmárost, aki mintha észre sem vette volna a jelenlétét.

A férfi egyetlen szó nélkül levágott neki egy vastag szelet kenyeret, töltött egy Ms korsó sört a pult mellett álló hordóból, mindezt letette az asztalra, és máris visszatért a sepregetéshez.

– Nem sok! – panaszkodott Olivier.

Gros-Moulu, aki szemmel láthatólag nem volt beszédes kedvében, intett, hogy megértette, vágott még egy szeletet, mellé tett egy nagy fokhagymát, egy darab sajtot, még egy pint sört, és tenyerét kinyújtva, jelentőségteljes mozdulattal felszolgálta a vendégének. Olivier megértette, kifizette az ennivalót, majd falatozásba merült. Nem siette el. Ahogy azt a Templom keleten megtanulta, ő pedig a Templomtól megtanulta, lassan evett, megtisztelve Isten eledelét, melyet csendben illik fogyasztani. Ezen a ponton nem kellett tartania a kocsmárostól, aki többé felé sem nézve folytatta a takarítást. Amikor azonban az utolsó morzsákhoz ért, kénytelen volt megállapítani, hogy Montou még mindig nem jött vissza, a nap pedig felkelt.

– Nem várhatok tovább – állt fel Gros-Moulu-höz fordulva. – Mennem kell, kérlek, búcsúzz el tőle a nevemben. Mondd meg neki, hogy ha szüksége van rám, tudja, hol talál meg. Az év végéig ott leszek – tette hozzá egy pénzdarabbal megfejelve szavait.

A kövér férfi bólintott, a sapkájához emelte a kezét, de azért megjegyezte:

– Te is bármikor eljöhetsz ide. Nélküle is!

– Köszönöm!

A Kis híd felé tartva, melyen a bal partra igyekezett, Olivier megpróbálta kielemezni magában, miért mondta, hogy az év végéig Corbeil-ben marad, amikor előző este, miután megnyugodott, hogy a király nem megy Fontainebleau-ba, elhatározta, hogy rögtön továbbindul Valcroze-ba. Spontán módon jött az ötlet, és ahogy jobban belegondolt, végül arra a felismerésre jutott, hogy nem akarja magára hagyni Mathieu-t és Rèmit, csak azután, hogy akár valóra válik az átok, akár nem – a lelke mélyén meggyőződése volt, hogy valóra válik! –, véget ér a fatális év. A barátai családja ezután újra egyesülhet, és elmehet, hogy más ég alatt, más katedrálisokon dolgozzon, békességben. Elmélkedésének ezen a pontján az is eszébe jutott, hogy a kérdéses ég lehetne a mediterrán vidék ege is, de dühösen elhessegette a gondolatot.

Hisz neki vezekelnie kell, amiért súlyosan áthágta a becsület szabályait. Bár még nem tudta, milyen bűnbánati formát ró majd rá a pap, akinek meggyón, az semmiképpen sem egyeztethető össze egy elragadó fiatal hölgy jelenlétével.

Másnap Corbeil-be érve – tudva, hogy az est beálltakor bezárják a kapukat, a várostól egy mérföldre, egy monostorban éjszakázott – még mindig nagyon örült a jó hírnek, melyet Rèminek hoz, de a kegyelmi állapot nem tartott sokáig, ahogy elérte az építkezést. A munkások ahelyett, hogy az állványokon serénykedtek volna, Cauvin és Rèmi körül csoportosultak. A fiatalember, ahogy meglátta Olivier-t, kivált a csapatból.

Sápadt volt és szemmel láthatólag nyugtalan, méghozzá jó okkal: Mathieu eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt? – kérdezte Olivier.

– Tegnap délután hazament az építkezésről. Amikor utánamentem, nem volt ott, pedig senki sem látta elmenni. Nem tudtam, hova mehetett, ezért csak vártam. Egész éjjel, de nem bukkant fel.


– Jól körbejárta a házat? Talán hagyott egy levelet, valami üzenetet.

– Semmit sem találtam, de nagyon ideges voltam: bizonyára rosszul kerestem!

– Nézzük meg!

Nem volt mit megnézni. A vízparti házban rend uralkodott. Semmi nem utalt sietős indulásra vagy bármiféle támadásra. Rèmi különben is elsőre észrevette volna. A keresésben azonban a fiatalember felfedezte, hogy Mathieu ládájából hiányzik néhány ruha azokon felül, melyeket viselt. A kis pénztartalékuk fele is eltűnt.

– Elutazott volna? – vetette fel Rèmi, bár maga sem hitte igazán. – No de miért, és főleg miért nem szólt nekem?

– Hogy ne ellenkezzen! Talán… jaj, az lehetetlen! Honnan tudhatta volna…

– Mit?

– Hogy a király most ősszel nem jön Fontainebleau-ba, mert Pont-Sainte-Maxence-ban van, az Oise partján. Párizsban tudtam meg, és siettem vissza, hogy elmondjam magának… de neki semmi esetre sem. Ez lett volna a biztosítékunk, hogy nem követi el az őrültségét. Csak hagyni kellett volna, hogy teljen az idő…

– Biztos benne?

– Igen. Úgy tűnik, Párizsban mindenki tudja. Mathieu mester biztosan találkozott valakivel onnan, aki elmondta neki. Nem vagyunk messze, és a fővárosba szállító hajók…