– Ott láthatja a hóhér kardját. Egyetlen név, és az szabadítja meg!

– És szégyentől megterhelt lelkem nem szállhat fel az égbe? Nem, felség!

– Legyen, ahogy akarja. Alain nagyúr, kísérje el!

A kapitány hátrahőkölt. Olivier azt hitte, vissza fogja utasítani, amivel bajt hozna a fejére. Ez a kivégzés határozottan nem hasonlított egyetlen másikra sem.

– Egy lovag jelenléte segíteni fog – jelentette ki.

Találkozott a tekintetük, és az elítélt egy könnycseppet látott a kapitány szemében.

Sidoine atya nyíltan sírt, és dadogva szavalta a haldoklók imáit, miközben a várúr idegesen rágcsálta a bajuszát.

A kivégző a máglyán felsegítette Olivier-t a deszkára, és odakötözte a póznához.

Szemerkélni kezdett az eső, és az elítélt kétségbeesetten arra gondolt, hogy így még rosszabbul ég majd a fa. Az ég felé emelte a tekintetét, hogy az arcán érezze a friss levegőt. Szinte beledermedt az erőfeszítésbe, hogy uralkodjon félelmén.

Kétségbeesetten imádkozott Istenhez és Szűz Máriához, hogy segítsék szépen meghalni. Amikor látta, hogy a hóhér a fáklyáját közelíti lehunyta a szemét… de szinte azonnal ki is nyitotta, ahogy meghallotta a király metsző hangját:

– Állj, hóhér!

A férfi meglepetten megfordult, de a szalma már lángra kapott. Pareilles ekkor rávetette magát, félrehúzta, és dühödten taposni kezdte a tüzet. Azután az ura felé fordult:

– Mit kíván felséged?

– Oldozza el azt az embert, Alain nagyúr, és hozza ide!

A szorgalom és a lelkesedés, mellyel engedelmeskedett, sokat elárult a kapitány érzéseiről, de támogatnia kellett Olivier-t, aki megrogyó lábakkal kis híján elesett, ám boldogan tért magához, ahogy a talaj hűvösét érezte meztelen lába alatt. Amikor Pareilles elengedte a király előtt, akarata ellenére térdre rogyott, de a fejét nem hajtotta le.

– Még most sem mond semmit? – kérdezte Fülöp. Olivier-nek kiszáradt a torka, miközben visszatért belé a borzalmas félelem: ez is csak újabb kínzási forma, és visszaállítják a máglyára?

– Mit mondhatnék? – szólalt meg alig hallhatóan.

– Legalább annyit, köszönöm! Megkíméljük a tűztől.

– Ó! Hálásan köszönöm, felség, hogy megengedi, hogy kard által haljak…

– A kardtól is megkíméljük… ami nem történne meg, ha kiadta volna a társait…

akikkel nincs többé mit kezdenem. Hamarosan szabad lesz…

– Szabad? – ismételte Olivier, és nem hitt a fülének.

– Vitézül kiállta a próbát anélkül, hogy elárulta volna a barátságot vagy az adott szót. Ritka az ilyen ember. Örülök, hogy megőrizhetek közülük legalább egyet! Most menjen!

– Felség… – kezdte Olivier.

A király azonban felállt, és a torony belseje felé indult, de még odaszólt:

– Elég! Menjen útjára Pareilles nagyúr utasításai szerint.

Ezzel a kapitánnyal a nyomában távozott, miközben Fourqueux odaugrott, hogy felsegítse a történtekbe egészen beleszédült Courtenay-t.

– Jól van, fiam, jöjjön! Nem maradhat így!

– Egy hálaadás erejéig azért igen! – tiltakozott Sidoine atya, aki örömében átölelte Olivier-t. – Isten igazi csodát tett! Talán életében először a felségünk megbocsátónak mutatkozott! Adjunk hálát együtt az Úrnak!

Letérdeltette az öreg lovagot, és hamis hangon belefogott egy vidám Te Deumba, melyhez a jelenlévők igyekeztek csatlakozni, annak mértékében, mennyire ismerték a hosszú hálaadó imát. Egyedül Olivier tudta végig követni. Végül visszavitték a börtönébe, hogy ott várja meg az események alakulását.


* * *

Ott találta a ruháit, melyeket sietve felöltött, bármennyire gyűröttek és piszkosak voltak, és úgy érezte, mintha a bőrét kapná vissza, melytől néhány percre megfosztották. Szeretett volna megmosakodni, ám ez szemmel láthatólag nem szerepelt a közeljövő programjában. Ellenben befalta a kenyeret és a fűszeres bárányt, melyet Legris hozott be egy kancsó suresnes-i borral, melyet szinte lélegzetvétel nélkül felhajtott, ő, aki máskor oly mértékletes volt. Ez is az életet jelentette azonban, és soha nem evett-ivott még ilyen jót!

Amikor Alain de Pareilles felkereste, körülbelül egy órával később, alva találta.

Elnézte egy pillanatig, majd megvonta a vállát, és felrázta:

– Talpra, uram! Ideje indulni!

Az alvó azonnal felpattant, a gépies mozdulattal, melyhez a Templomban töltött hosszú évek alatt szokott, ahol a szabályzat megkövetelte, hogy a legkisebb szólításra is azonnal talpon teremjenek.

– Hová visz? – kérdezte.

– Én? Sehova, hacsak nem a kastély kapujához. A király megmondta: szabad.

– Azt hittem, bizonyos feltételek mellett.

– Éppen ezeket fogom most elmondani. Először is a becsületére meg kell esküdnie, hogy soha többé nem emel fegyvert sem a király, sem a királyság ellen…

– Eszembe sem jutna! Ez a legkevesebb! Ugyanakkor ön előtt ünnepélyesen megesküszöm, kapitány – tette hozzá emelkedettebben.

– Ezenkívül el kell hagynia Franciaországot, de nem Angliába, Flandriába, Németországba vagy máshová kell mennie. Térjen haza Provence-ba: az otthonába.

– Van még otthonom?

– Az nem a mi gondunk. Ott jogában áll a gróf szolgálatába állni, aki egyben Nápoly királya is… ám nem feledkezhet meg róla, hogy ha ellentét alakulna ki közte és a francia király között, bár közeli rokonok, maga soha nem harcolhat ez utóbbi ellen.

Végül, ha véletlenül a Templom maradványaira bukkanna…

– Nem tartóztattak le Provence-ban is mindenkit, mint Franciaországban? –

jegyezte meg keserűen Olivier.

– De igen, de sosem lehet tudni. Bárhogy is van, ez is tilos az ön számára, hisz felérne azzal, hogy fegyvert fog a király ellen. Mindenesetre – folytatta Pareilles, és az övéből elővett egy zöld viaszpecsétes tekercset és egy kis erszényt – itt egy úti engedély, melyet felhasználhat az útja során… és egy kis pénz, hogy megéljen, hisz semmije sincs.

– Nem kérek pénzt! Csúf dolog, mely nagyban hozzájárult a testvéreim vesztéhez, és melyre nincs szükségem a mindennapi kenyeremhez.

– Nem utasíthatja vissza, amit a király ad. Fogja! Ha akarja, adja oda egy még szegényebbnek. Most pedig ideje indulnia! Ó, majdnem elfelejtettem: tilos Párizson áthaladnia! Túl könnyű lenne ott elvesznie.

– Míg a sűrű erdőkben ilyesmitől nem kell tartani – gúnyolódott Olivier. –

Nyugodjon meg, engedelmeskedem. Semmi más?

– Istenem, nincs, és ha készen áll…

Együtt haladtak lefelé a barbakán boltíve alatt. Az udvarról már eltűnt a kivégzés minden baljóslatú eszköze. Olivier megölelte a még mindig meghatott Sidoine atyát, köszönetet mondott Legris-nek, aki nagyon emberséges foglára volt, majd kilépett a hídra, és boldogan belélegezte a friss levegőt. A tenger felől támadt szél elsöpörte az égről a nyirkos szürkeséget, és a fényben megcsillant a folyó vize. A kapitány kezet nyújtott egykori foglyának:

– Jó hazatérést! – mondta. – Imádkozni fogok, hogy az Úr vigyázzon magára!

– Köszönöm… de miért tenné? Lázadó maradtam, akinek megbocsátottak.

– Éppen ezért, ezért a megbocsátó gesztusért, melynek tárgya lett. Nem is sejti, mennyire örülök neki!

– Gondolja, hogy rajtam keresztül a király felhagyott a haragjával a Templom iránt?

– Soha nem érzett semmi ilyesmit. Nincsenek személyes ellenérzései: csakis államiak!

– Még a hercegnők ügyében sem?

– Főleg nem abban. Azt hiszem, kedvelte őket… Alain de Pareilles búcsút intett és visszament a kastélyba, a kiszabadult fogoly pedig megindult a domboldalban a folyó felé. Addig követi majd a partot, míg nem talál egy átkelőt vagy egy révészt, aki átviszi a túlpartra, hisz Párizs hídjait nem veheti igénybe. Előbb azonban úgy döntött, elbúcsúzik a passiacumi hölgyektől, és megnyugtatja őket sorsa felől. Különösen egyiküket! Kegyetlen volt a gondolat, hogy nem látja többé, de legalább magával vihet róla egy utolsó képet, melyet a szíve mélyén őriz majd…

Őt látta meg elsőként. A ház mellett ült a kőpadon, ahol az öreg Mathilde szerette melengetni csontjait a napon, de nem volt egyedül: egy férfi állt mellette, és élénken beszélgettek. Nem Rèmi volt az, nem is Mathieu vagy Aubin, és Olivier nem emlékezett rá, hogy látta volna már ezt a vékony és egyenes hátat, a szalmaszőke tincseket a sapka alatt. Keserű ízt érzett a szájában, hisz úgy látta, Aude arca csupa gyengédség, ahogy rápillant. Tehát abban a percben, amikor ő, Olivier azt hitte, hogy a lányt emészti miatta az aggodalom, és amikor, ha nem kap kegyelmet, a hamvait éppen a Szajnába szórnák, a szeretett lány – elmúlt már az az idő, amikor becsaphatta magát érzéseit illetően! – nyájasan társalog egy ismeretlennel! És annyira csak rá figyel, hogy őt észre sem veszi, pedig felé fordulva ül? Ó, Istenem!… Lehetséges ekkora fájdalom hirtelen?

Éppen távozni készült, amikor egy kiáltás a helyéhez szögezte:

– Olivier úr! Végre itt van!

Margot volt az, egy kosár körtével tért vissza a gyümölcsösből, és ahogy meglátta, kezéből mindent kiejtve szaladt a házba, és Juliane-ért kiáltozott.

Aude felpattant. A férfi is hátrafordult, és a vendég így nem láthatta, hogy a lány arcát határtalan boldogság ragyogja be. Felismerte az idegent: Gildas d'Ouilly volt, a Nesle torony diákja. Hirtelen felhorkant benne a harag, ahogy megindult feléje.

– Mit keres itt? Mathieu mester tisztán az értésére adta, hogy nem akarja viszontlátni.

A támadásban a fiatalember bíborvörösre váltott, és visszavágott:


– Maga nem Mathieu mester, ugye? Egyedül ő vethetné a szememre a jelenlétem, és ha mindent tudni akar, éppen őt kerestem, amikor ide jöttem… egy héttel ezelőtt…