– Miért nem hagyja, hogy egyedül menjen az őrültsége után!? – kiáltott fel a lány tőle sosem látott felháborodással.

– Az édesanyánk azt szeretné, ha megvédeném önmagától. Ő az apám, Aude, és végtelenül kedves nekem, még ha nem is tudom megérteni. Magának már nem az? A szerelme, melyet sebként visel, elfordítja a szüleitől?

– Tudja jól, hogy nem – ölelte át a nyakát a lány, s még hevesebben sírni kezdett.

Maga sem tudta, hogy Olivier vagy a családja sorsa felett zokog-e, melyet szétrombol az apja kérlelhetetlen ragaszkodása egy olyan ügyhöz, mely nem létezik többé…


* * *

Október közepe táján Olivier megtudta, hogy meg fog halni.

A káplán jelentette be neki körülbelül egy órával azután, hogy a király kastélyba érkezésére hatalmas felfordulás támadt. Szemmel láthatólag nem tetszett neki a küldetés. Annál is kevésbé, mert felébresztette a lelkiismeret-furdalását, amiért soha nem látogatta meg a foglyot. Nem tudatos döntés miatt vagy azért, mert úgy gondolta volna, hogy sokáig marad, és nem sürgős a látogatás, hanem mert szörnyű reumától szenvedett, és nehezen mozgott a meredek lépcsőkön. Már az is elég volt, hogy naponta kétszer fel kellett mennie a torony első emeletére a várúrral elfogyasztott étkezésekhez és a sakkpartikhoz. Ideje többi részében alig hagyta el a kápolna oldalában álló kis házát. Sidoine atya – így hívták – így csak még szomorúbb volt, hogy az első látogatásán rögtön ilyen hírt hoz. Megpróbálta azzal enyhíteni, hogy kijelentette, hogy a végzetes pillanatig az elítélt mellett marad, de ettől még nem érezte jobban magát a fogollyal szemben, aki ugyanolyan hideg és hallgatag volt, mint maga a király. Mozdulatlanul hallgatta, nézte, ahogy izzad és keresi a szavakat, majd végül szép, egyszerre komoly és gyengéd hangon megszólalt

– Ma már nem ítélkeznek kivégzés előtt? Nem állítottak bíróság elé, tudtommal.

– Va… valóban, de felséges királyunk meghallgatta. Nem ő a legfőbb bíró?

– A legfőbb bíró? Azt hittem, egy pap számára egyetlen földi uralkodó sem jogosult erre a címre – vetette oda megvetően Olivier.

– Igaz, igaz! Úgy értettem, itt, a földi világban egy király élet és halál ura az alattvalói felett. Úgy tűnik, a felségünk sokáig elmélkedett, és komoly megfontolás után döntött. Ezért holnap reggel kivégzik a kastély udvarán… máglyán!

A szónak sikerült áttörnie Olivier páncélját, mely a magányban burkolta be.

Kiszáradt a torka:

– Máglyán? Mint egy boszorkányt, amikor lovag vagyok?

– Templomos volt, nagyuram, és sokan máglyán haltak meg, akik pedig soha nem lázadtak fel a királyi hatalom ellen. Maga a nagymester…

– Ne próbáljon tovább magyarázkodni, atyám! Amikor idejöttem, felkészültem a halálra. Igaz, ez nem éppen a legkellemesebb arca… különösen, ha előtte meg is kínoznak.

– A nagymesterrel és a normandiai preceptorral nem tették – sietett megnyugtatni a pap, aki kezdte visszanyerni bátorságát. – Közölnöm kell azt is, hogy lehetősége van megváltoztatni az ítéletet, és a hóhér kardja által halni.

– Miért cserébe? Biztosan nincs ingyen a könnyítés!

– Természetesen. Megkímélik a máglyától, ha kiadja azoknak a nevét, akik magával együtt részt vettek a nagymester kiszabadítási kísérletében.

– Erre gondoltam…

Courtenay ajka megvető fintorra húzódott. Úgy tűnt, a pápa és Nogaret halála hatástalan maradt Fülöpre. Utolsó órájáig, mely talán már nincs messze, üldözni fogja a Templom szerencsétlen maradványait, míg az írmagját is ki nem irtja.

– Egyetlen nevet sem mondhatok – szólalt meg végül. – Nem ismerem azokat, akik társaim voltak azon a borzalmas éjszakán…

– Ez hazugság, fiam, maga is tudja. Elfelejti Mathieu de Montreuil-t és a fiát?

– Természetesen nem, de ők voltak az egyetlenek – Isten fogadja be lelküket! A többieket nem ismertem.

– Kivel akarja ezt elhitetni? Többen közülük Mathieu mellett dolgoztak a Notre-Dame építésén, ahogyan maga is. Ismernie kellett őket… Gondoljon arra, fiam, hogy a hazugság tönkreteszi az embert!

– Nem annyira, mint a becstelenség… és természetesen nem annyira, mint a lángok, melyek holnap hamuvá égetnek. Jobb lenne a kard… de nincs kit kiadnom, hogy megszerezzem.

– Gondolkozzon, fiam! Az utolsó pillanatig…

– Könyörgök, atyám, hagyjuk ezt!

– Ahogy akarja. Belefogunk hát az imába, melyet egész éjjel folytatunk.

– Nem. Bocsásson meg, de inkább arra kérem, hallgassa meg a gyónásom, és adja fel az utolsó kenetet, mely felszabadítja lelkemet a fájdalmas utazásra. Ma éjjel egyedül imádkozom… és alszom!

– Alszik? – kiáltott fel szinte felháborodva Sidoine. – Gondolja, hogy sikerülni fog?

– Úgy lesz, ahogy Isten akarja. Szívesebben vagyok négyszemközt vele…

A káplán beletörődő sóhajjal leült a kőpadra, és intett Olivier-nek, hogy térdeljen le előtte. Néhány percig csak a bűnbánó fojtott hangja hallatszott Természetesen meggyónta, hogy hazudott, de a gyóntató félbeszakította:

– Most feloldozom a hazugság bűne alól, de mi lesz, ha holnap ismét felteszik magának a kérdést?

– A hallgatás se nem vallomás, se nem hazugság. A gyónás végeztével Olivier megkapta a feloldozást a síró Sidoine-tól. A pap most először segédkezett halálraítélt mellett, és a férfira váró sors felkavarta. Becsületes, egyszerű ember volt, aki ebben a kis királyi kastélyban, mely egyáltalán nem is annak festett, éveken át távol maradhatott a nagy drámától, mely maga alá temette a Templomot. Most pedig ismét megégetnek valakit, talán a legutolsót, és éppen neki kell mellette lennie! A gondolat, hogy másnap ő kell a vesztőhelyre kísérje és támogassa, kétségbe ejtette.

Egy utolsó, remegő áldás után kifelé indult, de a fogoly még megkérdezte:

– Csak még egy szót, atyám! Nyilvános lesz a kivégzésem?

– Nem. Mint mondtam, az udvarban kerül rá sor, és a kapukat zárva tartják, egészen addig, míg a Szajnába nem szórják a hamvait… A király titokban akarja tartani.

– Köszönöm.

Olivier megkönnyebbült kissé. A gondolat, hogy a váratlan látványosságra odasereglenek a környékbeliek, köztük Mathieu hölgyei, hogy tanúi legyenek borzalmas agóniájának, felkavarta. Elviselhetetlen lett volna, hogy Aude szeme láttára égjen hamuvá, miközben talán képtelen visszafojtani fájdalmas kiáltásait: nem akarta, hogy a lány ezt az utolsó képet őrizze róla. Arról nem is beszélve, hogy esetleg megpróbálna a segítségére sietni. Hisz Bertrade azt mondta, szereti. Elképzelte, amint a király lábához veti magát, kegyelemért könyörög, és önmagát is veszélybe sodorja.

Ebben a pillanatban pedig, amikor Olivier semmit sem várhatott többé az emberektől, végre bevallotta magának az igazságot: félelmetes erejű szenvedéllyel szerette a lányt.

A szépséges kép, melyben lelkük egybeforrva repült az örökkévalóság felé, gyógyírként hatott. A csodálatos test, melynek emléke ott élt benne, rémisztő vágyat ébresztett benne. Meggyónta a papnak, aki feloldozta, de a szavak egyszerű kimondása is csak tovább szította a tüzet.

Bátorsága ellenére nem sokat aludt aznap éjjel. Senki, legyen bármennyire vitéz is, nem nézhet remegés nélkül a tűzhalál elé. Erősen imádkozott. Leginkább azért, hogy a viselkedése a nagymesterét kövesse. Ő azonban senkit nem fog megátkozni. Ez lesz az egyetlen különbség. Még a királyt sem, aki megtagadja tőle, hogy a nemesebb kard által haljon, ha csak nem adja ki a még élő társait, és főként Hervét, a testvérét.

Reménykedett, hogy a múlt emlékei, a büszke templomos testvériség, a keleti napsütés és különösen a Valcroze-ban töltött ifjúság és szeretett családja képei hozzásegítik majd, hogy végig kitartson. A lángok, melyek mártírrá teszik, megnyitják előtte a fény kapuját, ahol rátalál édesanyjára, Clément testvérre és bizonyára az apjára is, akiről oly régóta semmit sem tudott…

Szürkén és ködösen kelt fel a hajnal. Megjött az ősz, gyorsan eltelt az idő.

Mostanra pedig egyáltalán nem maradt számára több belőle. Amikor megérkezett Sidoine atya az ostyával és egy fiatal pappal, akinek csengőjére mindenki térdet hajtott előttük, Olivier is térdre ereszkedett, és őszinte átéléssel áldozott. Hónapok óta nem vette már magához Krisztus testét! A Templomban csak évente háromszor áldoztak, de az utolsó alkalom nagyon régen volt már, és az elítélt erőt merített az ostyából. Azután bejöttek a katonák, akik kísérik majd. Levetette ruháit, csak az ingét és a harisnyáját tartotta magán. Azután mezítláb és elöl összekötözött kézzel megindult a szűk lépcsőn.

Bár felkészült, az udvaron látottaktól elszorult a torka: a bal oldalon egy tőke állt egy nekitámasztott nagy karddal, jobb oldalon pedig a máglya. Itt azonban nem akkora farakást és szénahalmot hordtak össze, mint a Zsidók szigetén, csak egy sovány kis kupac volt hasábokkal és szénával egy oszlop körül, melyen egy kis deszka állt a lábnak. Vagyis lassú tűzön égetik meg, és a halála végtelen szenvedés lesz.

A hirtelen elsápadó Olivier a királyt látta maga előtt: a torony lépcsője előtt ült, Alain de Pareilles-jel és az öreg Fourqueux-vel az oldalán. Először eléjük vezették.

Térdet hajtott, de rögtön fel is emelkedett, és merészen Fülöp mozdulatlan szemébe nézett. Hogyan remélhette, hogy a pápa és Nogaret halála elnézésre indítja a hatalom megtestesült szobrát? Most rádöbbent, hogy szó sincs ilyesmiről, és a férfi kegyetlensége érintetlenül megmaradt. Homályos undort érzett.

– Nem akar mondani semmit? – kérdezte a király.

– Nem, hacsak azt nem, hogy amikor imádkozom Istenhez, hogy fogadjon be végtelen kegyelmébe, arra is kérem, hogy ugyanezt tegye a francia királlyal is, bár ez számomra nehezebbnek tűnik!

A szép arc meg sem rezdült. Éppen ellenkezőleg, mosoly árnyéka suhant át a keskeny ajkakon: