– Szavamra, bolond ez a lány! Őrülten szerelmes abba a nála húsz évvel idősebb templomosba – zárta káromkodásait.

Ez alkalommal azonban a felesége pattant elé:

– Kissé hamar megfeledkezik arról, hogy bár szegény Bertrade-ot nem tudta megmenteni a hóhérok karmaiból, a lányunkat a halálnál is rosszabbtól szabadította meg. És mégis átkozottnak mondja! Milyen ember lett magából, Mathieu de Montreuil, hogy ilyen mérgezett a lelke?

– Elég, asszony!

– Nem, nem elég. Aude-nak igaza van, amikor azt mondja, hogy maga mindannyiunkat feláldozott a titokzatos Templomért, mely talán nem volt olyan fekete, mint a bírái mutatni akarták, de nem volt hófehér sem! Nem is beszélve a szerencsétlenekről, akiket magával rántott a lehetetlen keresztes harcába! Akik meghaltak, és nyomorban hagyták hátra az övéiket, akiket megkínoztak, akiknek fel kellett adniuk a munkájukat, melyből éltek! A vándormunkásoknál még elmegy, ők sehol nem maradnak sokáig, és a határokon túl is dolgozhatnak, de a többiek száműzetésre kényszerülnek, ha élni akarnak, és vonszolhatják magukkal a gyökértelenné vált asszonyaikat és gyermekeiket…

– Elég – üvöltötte Mathieu. – Ti semmit sem értetek a férfiak dolgaiból…

– Nem így gondolkozott Szent Lajos király az édesanyjáról – vetette oda Mathilde

–, hisz rá bízta a királyságot, amikor a hitetlenekre rontott, és biztos lehetett benne, hogy jó kezekben hagyja az országot, hisz Blanka királyné már régensként is jól megállta a helyét!

– Ő kivétel volt, és elismerem, léteznek ilyenek. Ami engem illet, megismétlem, visszautasítom a király ajándékát, akit holtan szeretnék látni!

– És akkor hol éljünk? A templomok előtti tereken, kenyeret koldulva? Nézze az édesanyját, milyen nehezen mozog. Megfosztaná attól, hogy meleg tűz és puha ágy közelében fejezze be napjait? Még egyszer mondom, a nővérem házában vagyunk, és a király irata csak azt adja oda Aude-nak, amit mindig is neki szántak!

– Ahogy akarjátok! Ha így van, elfogadom a corbeil-i kanonokok ajánlatát, és helyreállítom a templomtornyukat.

– Dolgozni akar? Maga? Ebben az országban, ahol törvényen kívül helyezték?

– A kanonokok majd megvédenek. Így lesz időtök gondolkozni… nekem pedig cselekedni mindannyiunk javára!

– Mire készül már megint, fiam? – kérdezte Mathilde.

– Az az én dolgom! Adjátok ide azt az iratot!

– Miért?

– Hogy visszaadjam annak, akié. És ha lehet, lenyomjam a torkán! Corbeil félúton van Párizs és Fontainebleau között… ahol Fülöp minden ősszel vadászik. Ott született, és szeret oda járni. Azt beszélik, előfordul, hogy egyedül marad a kutyáival… én pedig ott leszek, hogy Jacques mester átka biztosan beteljesüljön!

Juliane egy kiáltással a férjére vetette magát:

– Mathieu, könyörgöm! Térjen magához! Elment az esze…

Belécsimpaszkodott, de az égő tekintetű férfi nem érezte, néni is látta:

– Valakinek meg kell tennie! Ez Isten akarata!

– Ennyire kételkedne a hatalmában? Nincs szüksége magára az akarata kinyilvánításához! Nekünk van szükségünk magára… Nem szeret már minket?

A rá vetett pillantásból Juliane megértette, hogy a férje bezárult minden érvelés előtt, vak, süket és mániákus gyűlölet él benne, s már nem ugyanaz az ember. Valami megtört benne, talán a tétlenség hosszú napjai alatt, valami, amit a zöld viaszpecsét most felélesztett.

– A családom vagytok – mondta mégis Mathieu –, és most is ugyanúgy szeretlek, de megesküdtem, hogy a síron túl is szolgálom Jacques mestert. Adjátok ide azt az iratot!


Mathilde már néhány perce gyors mozdulattal magához vette a tekercset, és két kézzel a mellkasára szorította. Ő válaszolt tehát:

– Nem, fiam. Magamnál tartom, mert csak ez marad nekünk, ha maga úgy döntött, hogy elfeledkezik rólunk. Erővel el merészelné venni az anyjától?

Mathieu arra fordult és megindult felé, de Rèmi, aki a fájdalmas összecsapás alatt hallgatott, kihúzta magát előtte:

– Ne, apám! A saját életével azt tesz, amit akar, bár Istené a végső szó, és a törvényei határokat szabnak, de a családja sorsáról nem rendelkezhet. Az asszonyaink megérdemlik ezt a menedéket, mely drága nagynénénktől ered…

Mathieu tett egy mozdulatot, hogy félrelökje a fiát, mely azonban félbemaradt.

– Végül is… tartsák meg! Amikor végeztem, utánunk jöhetnek; Gyere, indulunk!

– Én nem, apám! Ki védi meg őket, ha magával tartok? Aubin már öreg…

– Ott van nekik Fülöp! Mi félnivalójuk lenne ilyen védelmezővel? A corbeil-i kanonokok egy építészt és egy szobrászt várnak.

Rèmi a mennyezet gerendáira mutatott:

– A kastélyban egy jó kőfaragó talán éppen a halálára vár. Ha véletlenül ez történik…

– Ismétlem: maga választotta a sorsát!

– De Aude annyira szenved: maradnom kell.

– Az anyád nálad jobban gyógyíthatja a szív sebeit.

Juliane ismét közbelépett:

– Az apádnak most igaza van. És jobban örülnék, ha mellette tudnálak. Nekünk itt nincs mitől félnünk, míg ő veszedelembe indul…

Magához húzta a fiatalembert, és a nyaka köré fonta a karját, hogy a fülébe súghassa:

– Megakadályozhatod az őrült tervét… Imádkozom, hogy sikerrel járj.

– Megteszem, amit tudok – súgta vissza Rèmi viszonozva az ölelést, majd hangosan hozzátette. – Úgy lesz, ahogy kívánja, apám, de könyörgök, engedélyezzen magának és nekem egy kis pihenőt. Hajnalban indulhatunk. Kérem… fáradt vagyok, és biztosan az maga is!

Mathieu sötét pillantása nem derült fel:

– Talán – ismerte el mégis. – De ne zavarjatok!

Ezzel leült az ablak mellé, ahol egy cserépben viola virágzott, és egy szót sem szólt többé senkihez. Rèmi tehetetlen mozdulatot tett a két nő felé, majd a húga keresésére indult a kertben. A kút mellett találta, térdére támasztott könyökkel ült, állát összefont kezére fektetve, és az eget nézte. Közelebb érve Rèmi látta – eddig még sosem vette észre –, hogy ezen a helyen rés nyílik a fák között, melyen át idelátszik a kastély magas tornya. Leült Aude mellé, és szipogásából megértette, hogy sír. Átkarolta a vállát:

– Nem szabad haragudni az apánkra – suttogta. – Mióta meghalt a nagymester, ő

maga súlyosan megsebesült, drága nagynénénk pedig tragikus véget ért, nem ugyanaz az ember. Felmérhettem az elmúlt napokban Gentillyban…


– Nem miatta sírok, hanem azért, aki fogoly lett. Csoda, amit elért a királynál, és annyira féltem őt! Gondolja, hogy ki lehetne hozni onnan?

– Szöktetésre gondol? – rezzent össze Rèmi. – Igen? Megértem, miért sír: teljességgel lehetetlen!

– No de miért? A király elutazott: csak az öreg várúr maradt és néhány embere…

– … valamint a vastag falak, az erős kapuk, arról nem is beszélve, hogy nem tudjuk, hol van a börtön. Ne álmodozzon, húgom. Tudnia kell, hogy ugyanúgy sajnálom, mint maga! Megszerettem…

– Én szerelmes vagyok belé, ez hatalmas különbség. Részemmé vált, és ha meghal…

vele hal a szívem. Úgyhogy segítsen!

Rèmi meglepetéssel vegyes szomorúsággal nézte. Aude már nem sírt. Hirtelen megkeményedett a hangja, és úgy tűnt, egészen átalakult: már nem reménytelen szerelemről álmodozó lányka volt, hanem asszony, ugyanolyan elszánt, mint az édesanyja és a nagyanyja, aki kész mindent kockára tenni a szeretett férfiért.

– Szívesen megtenném, de nem tudom, hogyan.

– Egy foglárt meg lehet vásárolni!

– Megőrült? Szinte semmink sincs. Mivel vásárolhatnánk meg?

– Ezzel!

Aude beletúrt az övére akasztott kis erszénybe, és elővett belőle egy kerek és kemény tárgyat, majd Rèmi kezébe fektette. A fiatalember a holdfényben látta, hogy értékes, szép kövekkel díszített kapocs, melynek színét nem tudta kivenni. Aude meg sem várta a magától adódó kérdést, máris magyarázattal szolgált:

– Ez az ékszer Margit királyné legszebb köpenyét díszítette. Nekem adta, amikor elment, azzal, hogy ez lesz a hozományom, ha nem tudja visszavásárolni tőlem…

– Az pedig meglepne: ha ki is engedik a Cháteau-Gaillard-ból, biztosan egy szigorú kolostorba kerül… De hogyan sikerült megőriznie?

Rèmi nem akarta felidézni a borzalmas emléket, ezért nem említette, hogy anyaszült meztelen volt, amikor elhagyta a Nesle palotát, de Aude máris mai gyalázattal szolgált:

– Gontran Imbert hozta el a tudta nélkül a régi holmik között, melyeket ott kapott, és melyektől nem mert megszabadulni, mielőtt ideért volna. Amikor kibontottam a csomagot, kiesett belőle a kapocs: egy öreg cipő mélyén volt. Nagyon sokat ér, tudja?

Margit királyné Pierre de Mantes mestertől vette nem sokkal azelőtt, hogy Maubuissonba indultunk, és…

Ahelyett, hogy elvette volna az ékszert, Rèmi köréje zárta húga ujjait.

– Bármilyen szép és értékes is, egyetlen foglár sem fogadná el, hisz a fejébe kerülne… és a magáéba is: azzal vádolnák, hogy ellopta!

– Átválthatjuk aranyra. Pierre de Mantes mester talán visszaveszi…

– És kinek adná el újra? Nincs többé hercegnő a Cité-beli palotában, és az ékszerész nem kockáztatná a király haragját… vagy a Civakodóét. Tudom, hogy fájdalmat okozok, húgom, de nem tehet mást, mint hogy gondosan elrejtve őrizgeti…


és imádkozik, imádkozik és imádkozik, hogy Isten és Szűz Mária könyörüljenek meg Olivier lovagon.

– Kell legyen valami megoldás! Magára akarja hagyni… és vele együtt engem is? Ha meghal…

– Miért halna meg? Beérték annyival, hogy bebörtönözték és itt hagyták, pedig könnyű lett volna azon nyomban kivégezni, vagy elvinni a Chátelet-be, mint Imbert-t, hogy bíróság elé állítsák. Talán egyszerűen itt felejtik. Egyébként sincs időm semmilyen próbálkozásra: hajnalban útnak indulok apánkkal.