A mondanivalójához Olivier inkább felállt.

– Ismétlem, ez nem számít. Felséged azt tesz velem, amit akar, de kérem, terjessze ki felséges kezét a szerencsétlenekre, akiket menedékükön az imént ez az ember a legrosszabbal fenyegetett – mutatott Imbert-re. – A néhai rőfös unokaöccse tudomást szerzett Bertrade asszony haláláról, és birtokba akarta venni a javat, melyet a hölgy az unokahúgának és keresztlányának szánt. Mivel az asszonyok visszautasították, azt ígérte, hogy erővel tér vissza, hogy a cselédeivé tegye őket, és az ifjú hölgyön élje ki aljas ösztöneit. Felséged bölcsen eltörölte a jobbágyságot, és mivel nem Rómában vagyunk, egyetlen polgárnak sincs joga szégyenletes szolgaságba taszítani embertársait.


Fülöp különös csillogást öltő szeme a rőfös felé fordult, miközben egy mozdulattal jelezte, hogy hozzák elé. Olivier egy pillanatra azt hitte, nyert ügyei van, annyira rémültnek látszott a férfi, ám Imbert éppen ebből a rémületből merített erőt, és felharsant keserű hangja:

– Kérdezze csak meg tőle, felség, kik azok a nők. Nem mások, mint a körözött Mathieu de Montreuil, a Notre-Dame építésze anyja, felesége, lánya és szolgálója…

– Ez igaz?

– Igen, felség, és ide akartam hozni őket, hogy kínvallatással kiszedjék belőlük, hol rejtőzik a nyomorult, és…

Alain de Pareilles ökölcsapása belefojtotta a szót és a földre lökte.

– Ennél aljasabbat sosem láttam, felség! – szabadkozott a kapitány. – Nem tudtam uralkodni magamon!

Egy pillanatra Olivier úgy látta, mosoly árnyéka suhan végig a márványarcon:

– Mert maga rendes ember, Alain nagyúr! Zárja be! Aztán jöjjön vissza!

A rőföst durván felemelték és elvonszolták, mint egy morgó macskát. A távozása után a király mintha megfeledkezett volna Olivier-ről. Ismét kifelé nézett a templomtoronyra, ahol angelusra harangoztak. Keresztet vetett, és bizonyára imába merült az elnyúló csendben. Olivier azonnal térdre ereszkedett, hogy csatlakozzon hozzá. De felegyenesedett, ahogy Fülöp visszafordult felé.

– Igaz, amit ez a nyomorult mondott?

– Igen, felség. Mathieu de Montreuil meghalt, ahogyan a fia is. Ezért akarom megvédelmezni a családját: gyengéd és jó asszonyok, akik soha nem ártottak senkinek.

– Hogyan ismerte meg?

– Szent Lajos idejében az apám ismerte Pierre de Montreuil-t, amikor az a Szent Kápolnát építette, és a kapcsolat nem szakadt meg. Ráadásul Mathieu mester segített életben maradnom a nagy letartóztatás után…

– Melyből, mint látom, megmenekült! Hogyan?

– Azt a feladatot kaptam, hogy Londonba menjek megszokott társammal, és éppen a szabad ég alatt voltunk, amikor történt. Párizsba visszatérve találkoztam Mathieu-vel: elrejtett.

– Ott ismerte meg az asszonyokat?

– Alig ismertem őket. Félrevonulva éltem: a rend szabályzata tiltja számunkra, hogy egy fedél alatt aludjunk egy nővel. Hét évig maradtam… és Mathieu mester megtanított a kőfaragásra.

– Kőfaragó? Maga, egy lovag?

– Ó, elég tehetségtelen vagyok, de szép munka egy kőből elővarázsolni egy szent arcát… Ezzel is Istent szolgálom. Csak másképp!

– Miért nem tért vissza Provence-ba?

– A párizsi Temple-ban éltem. Ráadásul az apám, aki már öreg ember, feltehetőleg nem is él. Ha a letartóztatás előtt meghalt, a javai a Templomhoz kerültek, most pedig…


Renaud-t felidézve Olivier egy pillanatra elfelejtette kritikus helyzetét. A következő, ugyanolyan jéghideg, ugyanolyan száraz kérdés, mint az előzőek, újra eszébe juttatta:

– Tehát Mathieu-nél volt! Részt vett a lázadásában! Elérkeztek a félelmetes pillanathoz. Olivier felkészült rá, mégis várt egy keveset a válasszal, tudva hogy amit mondani fog, olyan súllyal nehezedik rá mint a hóhér bárdja, de felesküdött az igazságra, él csak akkor tért el tőle, amikor azt állította, hogy Mathieu és Rèmi meghaltak.

– Nos? – türelmetlenkedett Fülöp. – Fél a választól, vagy egy másik igazság után kutat?

A szó ostorcsapásként érte Olivier-t. Teljes magasságában kihúzta magát:

– Azok között voltam, akik megpróbálták kiszabadítani a nagymestert és a normandiai preceptort. Ők nem engedték, inkább a borzalmas halált választották…

– Ahogyan maga is azt választotta most!

Valami elszorult Olivier torkában, és egy röpke pillanatra lehunyta a szemét.

Szinte azonnal ki is nyitotta újra, ahogy érezte, hogy a gárdakapitány a vállát érinti.

Felé fordult, hogy kövesse, miután meghajolt elítélője előtt.

– Megjelenik a bírái előtt – jelentette ki a király –, de a hölgyeket, akiket meg kívánt védelmezni, nem fogják zaklatni, és megtarthatják a házukat!

Olivier ismét térdre ereszkedett:

– Hálásan köszönöm felségednek! Most már szembenézhetek Nogaret úrral, és boldogan halok meg!

– Nogaret nagyúr a múlt éjjel meghalt!

A hír jobban fejbe kólintotta Olivier-t, mint a királyi ítélet tette volna. Fülöp sötét hangulata, a vágya, hogy visszavonuljon a kis vidéki udvarházba, magától magyarázatot nyert. A pápa után a pecsétőr! Az év még távolról sem ért véget, és ketten meghaltak azok közül, akiket a nagymester Isten ítélőszéke elé idézett! Csak egy maradt, a legnagyobb, de talán a legsebezhetőbb a fenséges elszigeteltségben, melyet felesége halála óta választott. A király bizonyára arra gondolt, hogy nem sok ideje van hátra, mielőtt számot kellene adnia uralkodásáról…

Miközben a börtönéhez vezette, Alain de Pareilles megjegyezte:

– Nogaret nem nagy veszteség a királyság számára. Olyan sok bajt okozott a kegyetlensége! Ha az átok egészen beteljesül, a felségünk lesz a következő halott… és azért nagyon nagy kár lenne! Maga templomos volt, nem érthet meg.

– Valóban nehéz elfogadni azt, amit hét éve a testvéreim elszenvedtek. És ha Nogaret kegyetlen volt, a király sem kevésbé az.

– Kemények a módszerei, de királyként gondolkodik, és a felesége halála óta megtagad magától mindent, ami kellemesebbé teheti az életet, hisz egyedül viseli az uralkodás terhét. Ő maga Franciaország, és nem engedhette, hogy a túlságosan megerősödött Templom diktálja a törvényt… Ha az év vége előtt meghal, csak igaza lesz! A Templom kezében a Civakodó súlytalan lett volna…

– Megmarad még Marigny nagyúr, a koadjutor és a királyság rektora. Őt tudtommal nem átkozták meg.

– Nem, de Poitiers és Evreux nagyurakat leszámítva mindenki gyűlöli, mert alacsony származású és a felségünk nagy hatalommal ruházta fel. Nem akarok vészmadárkodni, de ha a Civakodó lesz a király, elveszejti majd… Megérkeztünk – tette hozzá, és egy katonával kinyittatta egy rosszul megvilágított kis helyiség alacsony ajtaját, amelyben egy pad és a padlóba vájt lyuk volt, de nem voltak láncok. Minden nagyon poros volt, de száraz, és a legtöbb börtönnel ellentétben ürüléknek vagy mocsoknak nyoma sem látszott. A barbakán emeletén voltak.

Courtenay meglepett arcát látva a kapitány halvány mosollyal megvonta a vállát

– Nos, azt használjuk, ami van! Ritkák a foglyok ebben a kastélyban, mely nincs felkészülve a fogadásukra…

– No de… a rőfös?

– Őt egy egykori sertésólba zárattam: ott hűvösebb lesz. Hoznak magának kenyeret, vizet és egy takarót…

– Köszönöm. Mikor ítélnek el?

– Nem tudom. Biztosan hamarosan. A felségünk nem tervezett hosszú itt tartózkodást… Szedje össze a bátorságát!

– Isten segítségével remélem, méltón viselem majd a kínzásokat. Gondolom, Nogaret úrnak remek tanítványai maradtak…

Pareilles ismét megvonta a vállát, és elhúzta a száját – Olivier nem értette, mit jelenthet –, majd szó nélkül kiment

Magára maradva a lovag elnyúlt a kőpadon. Kitört rajta az egész napos gyaloglás fáradalma és az utolsó események izgalma, és mivel a király szavában bízva a passiacumi hölgyekért nem kellett többé aggódnia, lehunyta a szemét és elaludt. Fel sem ébredt, amikor Alain de Pareilles személyesen hozta be neki, amit ígért, valamint egy gyertyát, melynek fényénél egy pillanatra elnézte a férfit, mielőtt jelentésre ment volna a királyhoz.


* * *

– Mit mond? Mit csinál? – kérdezte Fülöp.

– Semmit, felség. Alszik.

– Bölcs… vagy tiszta lélek. És a másik?

– Ő sír, nyög, az ártatlanságát és a jó szándékát hirdeti. Azt hiszem, leginkább fél!

– Talán igaza is van. Holnap kísérje a Chátelet-be, ott várja meg a döntést.

– És… a…

A rá szegeződő tekintet zavarba ejtette: kérdést mert feltenni a királynak, de most már megtörtént, és nem dadoghat bocsánatkérést, amivel csak súlyosbítaná a helyzetét. Rövid csend után, melyet földre szegezett tekintettel viselt, azt hallotta:

– Úgy látom, tetszik magának.

Ekkor a kapitány felvetette a fejét, és az urára nézett.

– Igen, felség. Élhetett volna tovább titokban, mégis feladta magát, hogy védtelen nőket védelmezzen meg egy aljas gazembertől.

– Védtelenek, amikor ő ott van?

– Igaz, megtehette volna, hogy megöli a rőföst és a Szajnába dobja a testét… Mégis inkább a király igazságszolgáltatását kérte.

– Attól még lázadó! Ráadásul a merész fajtából!

Látva, hogy Fülöp arca bezárul, Pareilles szomorúan felsóhajtott, de egy szót sem szólt, attól félve, hogy az ügyetlen jóindulat csak súlyosbíthatja a védence helyzetét.

Azt hitte, a megbeszélés véget ért, és meghajolt, hogy távozzon, de a király egy mozdulattal visszatartotta:

– Küldje ide Fourqueux urat és a káplánt! Hozzanak írószerszámot. Aztán elmehet.

Ma már nem lesz szükségem magára…

A kapitány a hívottak keresésére indult, majd gondosan végigjárta a kastélyt, végül a vacsoráját kérte, és lefeküdt.