– Gyerünk! Ideje rendet tenni az életedben… ahogy az enyémben is…


* * *

A liliomvirágos zászló alig mozdult az egyetlen torony tetején, melyet nem övezett árok. Két csipkés fal foglalta magába a kápolnát egy kis barbakánhoz kapcsolódva: összesen ennyi alkotta a passiacumi kastélyt. Általában a világ legnyugodtabb helye volt. A várúr, az öreg Fourqueux lovag szigorral irányította a hat vagy hét íjászt, akik a garnizont alkották a király – igen ritka – látogatásaira várva, és bizonyára belehalt volna az unalomba a káplánnal folytatott sakkpartik, a közösen elfogyasztott, mindig kiadós étkezések és a hadi emlékek örökös felidézése nélkül. Zárkózottan éltek, és a külvilágból szinte csak az órákat jelző harangszó jutott el hozzájuk.

Ma a kastély felébredt. A bejárathoz közeledve Olivier és a foglya két íjászt látott a felvont kapurács mellett, az udvarban pedig királyi őrmesterek figyelték liliomvirágos bottal felfegyverkezve a kevéske csomag kirakodását. Természetesen két alabárd kereszteződött előttük, miközben az egyik őr nevetve megkérdezte:

– Hova igyekszel így, jóember? Ha tyúktolvajt hozol Messire de Fourqueux-nek, tudd meg, hogy ma nincs ideje rád. Mint láthatod – tette hozzá a benti felfordulásra mutatva –, Fülöp felségünk érkezett meg.

– Éppen a királlyal akarok beszélni!

– Megőrültél? Ide majdnem mindig szűk kísérettel jön, és tilos zavarni. És ki ez, akit kötélen hozol?

– A foglyom, mint látja, és pontosan őt akarom megmutatni a királynak.

Érdekesnek fogja találni. És nem áll szándékomban magával vitázni…

– Ebben az esetben menj utadra!

– Nem. Még mindig Alain de Pareilles nagyúr az őrség parancsnoka?

– Igen, de…

– Kérje meg, hogy jöjjön ide!

A férfi habozott. Különös erő áradt a szerény öltözetű, távolról érkezettnek tűnő

idegenből. Aszketikus, büszke fejének egyenes tartása, komoly és határozott hangja arra utalt, hogy nem paraszt, és nem is egyszerű polgár.

– Ki maga? – kérdezte az őr, elhagyva a tegezést.

– Majd Messire de Pareilles-nek megmondom.

Az őr végre megindult az udvar felé, ahonnan egy magas, szigorú, érzelmet sosem tükröző arcú férfival tért vissza. Az acélsisak szegélye alatt a dús, ősz szemöldök szinte ugyanolyan mozdulatlan tekintetet takart, mint az uráé.

– Mit akar? – kérdezte szárazon.

– Igazságot a bántalmazott ártatlanoknak. Teljes igazságot! A király igazságát, aki lovagi esküt tett! Nem Nogaret úr igazságát! A férfi, akit hozok, bűnöző…

– Igazán? Mi a neve?

– Olivier de Courtenay. Ő pedig Gontran Imbert, párizsi rőfös.

– Különös kíséret egy rőfösnek! Igaz, szép ruhája van…

– Én pedig rosszul öltözött vagyok. Ennek ellenére az vagyok, akinek mondom magam… és Konstantinápolyi Balduin király volt a keresztapám.

Nyugodt volt a hangja, s éppen csak annyi gőg csengett benne, hogy egyértelművé tegye kilétét. Alain de Pareilles jó emberismerő volt. Ez a férfi nagyon nagy szavakat mondott, de túlságosan magabiztosan ahhoz, hogy ne legyenek igazak.

– Jöjjenek! Megnézem, mit tehetek… de miért tömte be a száját…?

– Hogy ne sértse a fülemet! El sem tudja képzelni, micsoda szóáradatot tart vissza ez a rongy…

A kapitány vékony ajka halvány mosolyra húzódott. Nyomában Olivier és Imbert átszelték az udvart a toronyba vezető lépcsőkig. Mielőtt beléptek volna, Pareilles megállt:

– Ne tápláljon túl sok reményt. Fülöp királyunk igen mogorva hangulatban van ma.

Könnyen megfizethet a merészségéért.

– Csak az életemet veszíthetem el. Az pedig nem sokat számít, feltéve, hogy ez az alak is itt hagyja a magáét.

Míg az ajtó mellett várakoztak, szolgák siettek be csomagokkal, majd üres kézzel vissza. Olivier imára fordította az időt. Tudta, hogy merész lépésre vállalkozott, melyből nem sok esélye van élve kikerülni, de nem saját magáért néz szembe a félelmetes Fülöppel, hanem azért, hogy békés életet biztosíthasson a nekik kijáró házban a bátor asszonyoknak, akiket tisztelt, és különösen a gyönyörű fiatal lánynak, akit Imbert a halálnál is rosszabb sorsra szánt. A gondolatra, hogy a csodálatos test kiszolgáltatva hever a… Olivier összerezzent, megpróbált visszatalálni az imához, mely különös módon félrecsúszott, érezte, hogy szégyen uralkodik el rajta, és egy Ave Mariával próbálta segítségül hívni minden szűz anyját.

A gyógyszernek nem maradt ideje hatni. Pareilles visszatért:

– Jöjjön! – mondta. – Először is adja ide a kését… és a foglyát. Gondoskodom róla!

Ami téged illet – tette hozzá a rőfös felé –, kiveszem a szádból a rongyot, de azt tanácsolom, maradj nyugton. Különben leütlek! Megértetted?

Imbert rémülettől elkerekedett szemét forgatva nehézkesen bólintott, szinte megfojtotta a félelem, s átkozta magában az ostoba ötletet, hogy Passiacumiba siet és haladéktalanul birtokba veszi a néhai Bertrade vagyonát! Várhatott volna, és eljárhatott volna a közjegyzőn keresztül, ahogyan azt kell. De ott volt az a lány, aki felszította a vágyát, és most magyarázatot kell adnia az uralkodónak, aki előtt mindenki kínosan érzi magát, kivéve talán az öccseit.

Elszántsága ellenére Olivier is homályos aggodalmat érzett, ahogy belépett a kerek terembe, ahol a király egy mély ablakrésben állt, távolba vesző pillantással nézve kifelé.

Nem most látta először, de még sosem érezte ezt a különös benyomást, hogy egy rendkívüli személyiséggel, a megtestesült királyi hatalommal áll szemben. A katedrálisok kapuit díszítő szobrok – melyeket ma már ő is meg tudott formálni, bár Rèmi tehetségéhez nem ért fel – élőbbnek tűntek számára, mint ez a magas, szürke alak a végeérhetetlennek tűnő út végén, melyen a gárdakapitány vezette. Soha nem látta még ennyire színtelennek, baljóslatúnak az arcát.

Maga sem tudta pontosan, hogyan jutott el az út végére, melyet alig enyhített egy kárpit melege, de térdet hajtott, miközben Pareilles bejelentette őket, őt és aljas kísérőjét. Szép Fülöp feléjük sem fordulva vetette oda:

– Courtenay? Melyik ágról?

– A szentföldiről, felség! Arról az ágról, mely az első jeruzsálemi frank királyok idejében Edessza és Turbessel felett uralkodott…

Az azúrkék tengerek és az égető sivatagok szele áradt be a híres nevek említésére a kő boltívek alá. A királyi felség mozdulatlan képe életre kelt, és a jéghideg kék szempár Olivier-re szegeződött:

– Nem is tudtam, hogy még léteznek. Magyarázza el!

– Az ősöm, Thibaut IV. Balduinnal együtt nevelkedett…

– A leprással?

– Igen, felség. Vele élt a Dávid-torony melletti palotában, és haláláig hűséges fegyvernöke és barátja volt a királynak. Az apám, Renaud Szent Lajos királyt szolgálta, mint d'Artois nagyúr fegyvernöke, az első keresztes hadjáratán. Az anyámat Sancie de Signes-nek hívták. Hét évvel ezelőtt megtért a Teremtőhöz, és nem tudom, apám él-e még provence-i birtokain.

– Vannak testvérei?

A szavak olyan hidegen csengtek a királyi ajkakról, mintha csak bíróságon lennének. Olivier azonban, miközben szeretteiről beszélt, érezte, hogy szertefoszlik a rossz érzése.

– Késői gyerek vagyok. A születésem után édesanyám nem szült többet.

– Feltételezem, házas, hisz már nem fiatal csikó, és ha az utolsó sarja egy ilyen előkelő családnak…

A megvetés áthatotta irónia nem kerülte el Olivier figyelmét. Érezte, hogy előkelőséget távolról sem sugárzó megjelenése miatt nem igazán hisznek neki.

– Nem, felség, édesanyám nagy bánatára.

– Miért?

Eljött a kritikus pillanat. Olivier nem hátrált meg. Felkészült rá, hogy Mathieu családjának védelmében hazudjon, de önmagáért még véletlenül sem tette volna. Az őszinteségével a halála előtt talán elérheti Juliane, Aude, Mathilde és Margot biztonságát. Minden eddiginél merevebb gerinccel, határozott pillantással azt felelte:


– A Templomot választottam, felség, a Mindenható Isten fegyvereinek dicsőségére…

– A Te… És a szemembe meri mondani?

A sarokban Gontran Imbert felcsuklott. A hallottak remények sorozatát indíthatták el benne, de Olivier nem törődött vele.

– Miért ne tenném, hisz ez az igazság. A becsület azt kívánja, hogy megmondjam a királynak, és nem félek a következményektől!

– Igazán?

– Igazán. Az életem nem számít.

– Majd megítéljük. Alain nagyúr… verje vasra ezt az embert… amíg nem döntünk!

Pareilles nem mozdult. Talán mondani készült valamit, de Olivier megelőzte.

Ismét térdre ereszkedett.

– Könyörgök, felség, adjon még egy percet, és idézze emlékezetébe, hogy az igazságszolgáltatásáért jöttem! Azután tegyen velem, amit csak akar.

– Maga aztán merész!

– Lovag vagyok, felség… és minden lovag legnagyobbikát kérem az áthághatatlan törvény nevében, melyet lovaggá ütésünkkor kapunk: védelmezze a gyengét…

– Legyen! Beszéljen… de gyorsan!

– Innen nem messze egy házban él négy asszony, akik mindent elvesztettek.

Bertrade Imbert asszony házában találtak menedéket, aki egyikük nővére, és aki a navarrai királyné öltöztetőnője volt…

– Vannak nevek, melyeket nem szívesen hallunk!

– Bocsásson meg felséged, de nem kerülhetem el. Mint a hercegnő többi szolgálóját, Bertrade asszonyt is, miután Lajos herceg megkínozta a Nesle palotában, zsákba tették és beledobták a folyóba. Az unokahúgára, egy tiszta fiatal lányra, aki balszerencséjére nagyon szép, majdnem ugyanez a sors várt. Rá azért, mert visszautasította a herceg ágyát…

– Honnan tudja?

– Ott voltam, felség. Néhány társammal kiszabadítottuk Lajos herceg foglyait.

– Ó, tehát maga volt! Nem ismer határt a merészsége? Folytassa. Percről percre romlik a helyzete!