– Nos, itt a család többi tagja! Sejthettem volna, hogy a vénasszony nem egyedül lakik itt!

– Soha nem is állítottam – vágott vissza Mathilde. – És hadd kérdezzem meg, hová lett az udvariassága? Vénasszony! Illik így beszélni egy hölggyel?

– Hölgy? A fia montreuil-i házában bizonyára az volt, de most már nem sokat ér.

Mathieu szökésben van, és maguk ide mertek menekülni, az én házamba, hisz a nagynéném nincs többé! És még van mersze megkérdezni, mit keresek itt? Birtokba veszem, ami az enyém, ez minden! – ugatta a férfi.


– Mennyire megváltoztatja az örökség perspektívája! Udvariasabbnak és kedvesebbnek ismertük, Imbert mester!

A férfi ugyanis Gontran Imbert volt, a rőfös, Bertrade néhai férjének unokaöccse.

Mathilde keserű megjegyzése nagyon is jogos volt: mostanáig Mathieu családja – bár nem sokszor találkoztak – kellemes, mosolygós és udvarias embernek ismerte a Quiquenpoist utcai kövér szövetkereskedőt. Bertrade csak jót mondhatott róla, amikor a férje halála után elosztották a javakat: a férfi kapta a gyümölcsöző üzletet a palota Galériáján, mely Párizs egyik leggazdagabb emberévé tette, az asszony pedig járadékot, egy lakást – melyet két évvel korábban az unokaöcsnek ajándékozott, hogy az megnagyobbíthassa az otthonát –, és a passiacumi házat. Most pedig Imbert tüzet okádva rontott rájuk. Talán a meglepetés ereje ragadta el, hisz nem számított rá, hogy lakókat talál a házban…

– Olyan vagyok, amilyen! Csak rám tartozik!

– Azt hiszem, ránk is! – vetette oda szárazon Juliane, aki közelebb lépett, hogy a szemébe nézzen. – És különben honnan veszi, hogy a nővérem meghalt?

– A Nesle palotabeliektől, ahonnan jövök. Odamentem, mert aggódtam: furcsa hírek járják az ott történtekről a hercegnők ügye óta. Beszélni akartam a nagynénémmel, meg akartam tudni, hogy van. Egyébként nem ez volt az első alkalom, hogy meglátogattam, és azt gondoltam, hogy jóindulattal vannak irántam, de az intéző

– akit eddig sosem láttam! – szinte kidobott. Kijelentette, hogy Bertrade durván megsértette Lajos herceget, aki hirtelen haragjában megütötte… talán kissé túl erősen, és belehalt. Amikor a testet követeltem, gúnyos nevetéssel közölte, hogy a herceg emberei elintézték a temetést. Aztán előhozatott egy zsák öreg holmit – az újakat biztosan kiválogatták közülük –, és a kezembe nyomta azzal, hogy ez Bertrade hagyatéka, érjem be ennyivel, és fogjam be a szám, ha nem akarok bajt. Én, Gontran Imbert, akinek virágzó boltja, remek hírneve és szép forgalma van!

– Ez senki előtt nem titok! Miért nem ment panaszra a királyhoz? Maga nagypolgár, ő pedig igen szereti a maga fajtáját.

– Én? Még hogy… ilyen bizonytalan időkben? Nem vagyok őrült! Már… már így is nehezen állom a király pillantását, amikor a Galérián sétál…

– Inkább eljött ide! Vajon miért?

– Mondtam: hogy birtokba vegyem a jussomat… és eltemessem azt a zsák holmit, amit az öszvéremen látnak. Bárhol eldobhattam volna, de úgy éreztem, így…

– Úgy gondolta, jobb, ha ráteszi a kezét valamire, amit sosem szántak magának? A nővérem saját javai a lányomat illetik. Ez a ház legalábbis, melyről mindig azt mondta, hogy Aude örökli…

– Csakhogy le kellett volna írnia közjegyző előtt! Nem hinném, hogy megtette.

Sajnálatos, de a ház a nagybátyámé volt, így természetes, hogy az enyém legyen!

– Beszélt a közjegyzővel?

A Juliane halántékán lüktető érből látszott, hogy erősen harcol a mindent elsöprő

harag ellen, és nagy erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze nyugalmát az elégedett kandúr képű kövér alakkal szemben. Még inkább szerette volna pofon ütni, amikor a férfi szélesen elmosolyodott:

– Szükséges lenne? A férje és a fia törvényen kívüliek, Juliane asszony, így maguk és a javaik is azok. Tehát semmijük sincs, és kérem, emlékezzenek rá, hogy elég lenne csak felmennem a kastélyba, hogy magukért jöjjenek.

Mathilde felháborodottan felkiáltott, Juliane-nak pedig összeszorult a torka, és meg sem bírt szólalni. Aude lépett közbe: az anyja és a kereskedő közé ugrott, és szemében harag lángolt:

– Nyomorult ember maga, hogy fenyegetni mer nőket, akiknek a családja a magáé volt, és akikre balsors csapott le. Rútul kihasználja a szomorú helyzetet!

– A családom? Mert a nagynénje hozzáment a nagybátyámhoz? Ez azért túlzás!

Mindenesetre mivel az a helyzet, hogy a szegény Bertrade… ahogyan maga is, egy lotyót szolgált, aki szerencsére ma már egy cella mélyén senyved…

A lány váratlan erővel útnak indított pofonja hátrataszította, és az arcán mélyen megmaradt a körmei nyoma. Imbert majdnem elesett, de valami csoda folytán sikerült megőriznie egyensúlyát.

– Ezért megfizetsz! – üvöltötte. – Meg is mondom, hogyan! Itt tartalak titeket, téged és az öreglányokat, de a cselédeim lesztek… te meg a gyönyörömet fogod szolgálni, mert az ágyamba viszlek! – recsegte őrült tekintettel, fogát csikorgatva, mielőtt amennyire kövérsége és rövid lábai engedték, sebesen odafutott volna az öszvéréhez, és ledobta róla a zsákot.

Felkapaszkodott a nyergébe, de még odakiáltotta:

– Megbánod, hogy felpofoztál, kis ringyó! Holnap visszajövök… és nem egyedül! Itt hagyom, amit kell, hogy mind megtudjátok, ki az úr! Különben…

Trombitaszó szakította félbe, és ahelyett, hogy megindította volna a jószágát, visszafogta és a fülét hegyezte, miközben arcára széles mosoly ült ki:

– Úgy tűnik, nem kell messzire mennem! Fülöp királyunk érkezik egy kis pihenésre a passiacumi kastélyába…

– Azt hittem, fél tőle – vetette oda megvetően Mathilde.

Imbert nevetve indította útnak az öszvérét:

– Az azelőtt volt! Ha visszautasítják a feltételeimet, könnyen feladhatom magukat.

Annál is inkább, mert gondosan nem egyedül megyek majd! Viszlát holnap!

Nevetséges intéssel megindult a ház kapuja felé, melyet az erdőből visszajövet a három nő nem csukott be, de nem tudott kilépni rajta: egy poros, piszkos férfi magasodott előtte, akinek látványára felcsuklott. Szétvetett lábbal, keresztbe font karral várta az ismeretlen, és Imbert-nek annyi ideje sem maradt, hogy utat kérjen.

Olivier máris rárontott, leszakította a nyergéből és a földre lökte, ahol elgurult szép sapkája.

– Mire várnánk? – morogta. – Menjünk máris!

Lehajolt, megragadta a díszes ruha hímzett gallérját, és felállította a rőföst. Másik kezével elővette a kését, melynek hegyét Gontran veséjének szegezte.


– Nagyuram! – kiáltotta rémülten Juliane. – Mit csinál? A vesztünket akarja?

– Dehogy! Itt az idő, hogy megtudjuk, mit ér Fülöp igazságszolgáltatása! Ha valaki elvész, esküszöm, ez a kövér disznó lesz az! Talán én is, de maguk, magányos hölgyek –

erősen megnyomta a magányos szót – nem élhetnek ezzel a fenyegetéssel a fejük felett.

Ha nem jövök vissza, tegyenek meg néhány óvintézkedést…

– Ez jó ötlet! – recsegte Imbert. – Mert én is beszélni fogok, és a király rám jobban hallgat, mint egy jöttmentre. Én párizsi polgár vagyok…

– Én pedig lovag! Olivier de Courtenay a nevem! A király is lovag! Most indulás!

– Várjon, nagyuram – szólalt meg Margot, akinek sosem hallották a hangját, mintha nem lett volna mit mondania. – Óvintézkedésként vegye el ezt! Segítek!

Kötelet hozott, mellyel szorosan összekötözték a rőfös kezét, és mivel a férfi szitkokat üvöltött, a cselédlány a száját is betömte. Azután Olivier-nek nyújtotta a kötél végét, és meghajolt felé:

– Így kényelmesebb lesz!

– Köszönöm, Margot! – mosolygott Olivier. – Vigyázzon a hölgyekre… és mondjon istenhozzádot a nevemben azoknak… akik kedvesek nekem!

– Nem! Istenhozzádot nem! Vagy engedje meg, hogy magával menjek, hisz ez a nyomorult alak engem akart bemocskolni! Én is beszélek a királlyal – kiáltott fel Aude.

– Jobb, ha nem. A király bizalmatlan a nőkkel szemben, különösen, ha nagyon szépek… mint maga! Engedje, hogy én cselekedjek. Azt akarom, hogy békében élhessenek itt az édesanyjával, a nagyanyjával és a jó Margot-val, a kedves Aubin és Blandine védelme alatt… ahogyan eddig tették a balsorsuk óta. Legalább a nyugodt élethez való joguk maradjon meg!

Enyhén megnyomott minden szót, és tekintetét mélyen a lány kétségbeesett szemébe fúrta, hogy az jól megértse a szándékát: a faluban mostanáig senki sem tudta, hogy férfiak is vannak itt, és szerencse, hogy Mathieu és a fia ma nem mutatkoztak. Ki kellett használni ezt az előnyt.

– Nyugalomban élni? Amikor maga talán a vesztébe rohan? Ó, Olivier úr, mindig csak azért látom viszont, hogy rögtön eltávolodjon tőlem?

A férfi hátrahőkölt, mintha Aude megütötte volna:

– Ilyen fontos ez magának? – suttogta rekedten.

– Fontosabb, mint szavakba önthetném. Megértve, hogy a vallomás határára sodródott,

Aude fülig pirult, hirtelen elszégyellte magát a szeméremmel és visszafogottsággal ellentétes viselkedése miatt, melyért a férfi akár meg is vetheti, őt, a nép leányát, aki egy lovagra, egy templomosra merte vetni a szemét… Zokogás rázta vállal futott be a házba. Ha visszafordul, Olivier tekintete talán csitította volna a bánatát. Szívbe markoló sajnálat tükröződött benne, de furcsa fény is, melynek nem volt tudatában, s mely egyértelműen az örömből fakadt.

– Szereti magát – mondta Bertrade utolsó leheletével, és a felkavart Olivier kezdte elhinni, hogy igazat mondott… Most azonban sürgősebb dolga volt, mint a lehetetlenről álmodozni: meg kellett fizettetnie Gontran Imbert aljasságát. A gondolatra, hogy mit akart tenni a hájas disznó a csodálatos szépséggel, ismét az agyába tolult a vér, és legszívesebben itt helyben megölte volna! Olyan egyszerű lenne!

… Csakhogy sosem lenne képes hidegvérrel megölni egy tehetetlen embert, bármennyire gyűlöletes legyen is… A csuklójára tekerte a kötelet és meghúzta: