Hogy ajtókat nyitott ki, lépteket irányított, szerelmi légyottoknak volt tanúja, amikor soha semmi hasonlót nem tett, és amikor Margit ajtónállója és Marthe, a szobalánya már mindent bevallottak, és megfizették az árát? Az őrült tekintetű, habzó szájú herceg azonban sosem volt elégedett, sosem tudott eleget, meggyőződése volt, hogy teljes háza népe cinkos volt a házasságtörésben, mindent látott, számolta a csókokat, a gyönyöröket, hallotta a szerelmes szavakat…

Bertrade tudta, hogy felesleges és veszedelmes lenne tagadnia – hisz az Aulnay fivérek mindent elmondtak Nogaret hóhérainak. Ezért bevallotta gyanúit, s még azt is, hogy egyik este a folyosón elment egészen a toronyig. Mi mást mondhatott volna, mint amit látott? A Civakodó azonban nem érte be ilyen kevéssel. A hűséges szolgáló, aki oly remekül ékesítette fel a felesége átkozott testét, biztosan szerelme meghitt beavatottja volt. A kínzás pedig folytatódott Aude iszonyattal eltelő szeme előtt, míg az áldozat el nem veszítette eszméletét. Akkor beletették egy zsákba, és a Szajnába dobták, hogy ott végezze be agóniáját. A Civakodó hirtelen sürgősen át akart térni a következő

áldozatra, akitől remek szórakozást remélt: a bájos kis Aude-ra, akit, ha nem félt volna, hogy Margit panaszra megy a királyhoz, akinek szemében az erőszak megbocsáthatatlan bűn volt, már régen az ágyába rántott volna. Most már azonban az arrogáns Margit nem volt itt a bizonyosságával, hogy a szépségére és igazi királynét ígérő jellemére büszke apósa meghallgatja. Ott állt előtte a lány, védtelenül, utolsó ruhájától is megfosztva… Az ágyára dobathatta volna és kiélhette volna vágyát, de apja hatalmas árnyéka továbbra is ránehezedett, és zavarodott agyában ott élt a félelem, hogy Fülöp valahogy mégis megtudja. Ezért választást kínált Aude-nak: vagy Bertrade sorsára jut, vagy önként neki adja magát. A lány félelme és bánata ellenére iszonyodva visszautasította, így a herceg kikötöztette a csigához, arra gondolva, hogy egy-két tekerés megértőbbé teszi, anélkül, hogy kárt tenne csodálatos testében. De a kicsike a rémülete ellenére is elég erős volt ahhoz, hogy megint csak nemet mondjon, még akkor is, amikor a kötél belemart durván hátracsavart csuklójába. A pokol legmélyén, melybe belezuhant, Aude annak az arcát hívta segítségül, akit oly régóta szeretett: érte újra és újra nemet tudott mondani.

És hirtelen megtörtént a csoda: fekete arcú, fegyveres férfiak rontottak a szobába, az élükön egy álarc nélküli alakkal, akit szíve már révedő szeme előtt felismert. Azután elesett, és az események további alakulásáról semmit sem tudott, semmit sem látott, semmit sem jegyzett meg, végeérhetetlenül haladt egy égő folyosón, rémisztően grimaszoló arcok között…

Egészen addig a napig, amikor az alagút szétrobbant, a köd szertefoszlott, a tárgyak és formák visszanyerték határozott körvonalaikat. Végre kinyitotta a szemét.

Ismeretlen, fehér ágyban feküdt zöld függönyök alatt. Megpróbált felemelkedni, gyengeségében nem sikerült, de ahogy visszahanyatlott, felsóhajtott, mire máris fölé hajolt a nagyanyja arca. Megváltozott, mély ráncok barázdálta arc, könnyektől vöröslő

szemmel, mely azonban mégis mosolygott:

– Kicsikém? Látsz engem?

– Persze hogy látom, nagymama… Hol vagyunk?

– Passiacumban, a szegény Bertrade-nál! Ó, istenem, szólnom kell a többieknek!

Elszakadt az ágytól, a lépcsőhöz sietett és lekiabált. Néhány pillanat múlva mindannyian körülötte voltak: az édesanyja, az apja, a bátyja, még Margot, a cselédlány is, s mind sírva adtak hálát az Úrnak és a Szűzanyának…

Mélységes boldogság pillanatát jelentette, hogy mind egy fedél alatt találják magukat, még ha nem is a montreuil-i ház fedele alatt, mely nem létezett többé, még ha Bertrade-nál voltak is, akinek tragikus sorsát Aude mindenkinél jobban ismerte.

Attól tartva, hogy a felidézése visszaesést eredményezhet, nem mertek beszélni róla, de maga a lány hozta szóba. Szüksége volt rá, hogy a szavak által űzze ki magából a borzalmas képeket. Döbbenten hallgatták, míg csak Aude szomorúan ki nem jelentette, hogy egyszerűen bedobták a folyóba, mint egy nemkívánatos dögöt.

– … őt, akinek a férje mellett kellene nyugodnia, jó keresztény földben!

– Keresztény földben nyugszik – biztosította Mathieu. – Azok, akik téged megmentettek, kifogták a zsákot is és idehozták Bertrade-ot, ahol illőn eltemettük.

– Ó, áldassék az Isten kegyelme! No de kik mentettek meg?

– Egy csapat diák és gazfickó, egy bizonyos Pierre de Montou vezetése alatt, és legfőképpen Olivier barátunk – felelte Rèmi. – Ő hozott vissza hozzánk téged és szegény nagynénénk holttestét.

Aude sápadt arca bíborvörösre váltott. Örömét szégyen felhőzte a gondolatra, hogy a lovag meztelenül látta, kitéve a gonosz férfiak pillantásának, mint egy közönséges utcalány. Mostantól csak szánalmat ébreszthet benne, melybe a megaláztatása megvetése vegyül. Igaz, örült, hogy Olivier kimenekítette a Civakodó és hóhérai karmaiból, de talán bármely más nőért is megtette volna ugyanezt, ahogyan azt a lovagság szabályai követelik, vagy a legjobb esetben is csak Mathieu lányának sietett a segítségére, nem pedig egy Aude nevű fiatal lánynak, akivel sosem törődött. Mégis megkérdezte, hol van a férfi, és köszönetet mondhat-e neki…

– Reméljük, hogy visszajön, ahogyan ígérte – magyarázta az öreg Mathilde. – El akarta kísérni d'Aulnay lovagot, ahogyan az természetes, aki nagyon aggódott az unokaöccseiért, a szegény Gautier feleségéért és gyermekeiért, akit Margit királyné szeretni merészelt…

Margit! A neve nyílként fúródott Aude-ba, mert ahogy meghallotta, rájött, hogy saját balsorsába merülve el is felejtkezett róla. Szinte hihetetlen volt! Hogyan lehetséges mégis, amikor pedig olyan szörnyű, olyan büszke volt az utolsó kép, melyet őrzött róla: abban a pillanatban, amikor a fekete szekér messzire indult vele a borzalmas pontoise-i mészárlástól. A két másik hercegnő összeomlott a látvány alatt, ő

azonban egy pillanatra sem fordította el szép, borotvált fejét, hófehér arcát, melyen nem csorogtak könnyek. Uralkodói tekintete rettegő csendet parancsolt a tömegre, mely máskor mindig készen áll átkozni azt, akit egykor irigyelt…

– Nekem adta a szép fehér köpenyét a rubincsattal – gondolkodott hangosan Aude

–, és azt mondta, őrizzem meg, hogy visszaadhassam, ha visszajön, de már nincs nálam. A Nesle palotában maradt… és nem adhatom vissza neki…

– Tényleg úgy gondolod, visszajöhet? – suttogta a nagyanyja, és megfogta a kezét. –

A király sosem bocsát meg neki, a férje pedig gyűlöli…

– Cháteau-Gaillard kemény börtön – morogta sötét tekintettel Mathieu. – Angliai Richárd építtette egykor Normandia védelmére! Nem sokáig tartotta meg; hisz a nagy Fülöp Ágost király elvette tőle, és soha nem alakíttatta át. Csak hatalmas kövek, súlyos gerendák és vasláncok halmaza. A torony szobái mind nyirkos börtöncellák, melyek a nyári melegben talán elviselhetőek, de télen, a hidegben halálosak. Különösen az emeletiek, ahol szabadon jár a szél… Kifinomult, a fűtött paloták, puha ágyak és párnák kényelméhez szokott ifjú hölgyek nem sokáig maradnak életben! Különösen nem tűz nélkül!

– Ismeri a helyet, apám?

– Három éve Petit-Amédey-ban jártam, hogy megvizsgáljam a templomtornyot. A fogadóba jártak a kastély íjászai. Lefestették nekem…

– Istenem! – nyögte Aude összekulcsolva a kezét. – Ez azt jelenti, hogy Margit királynét és Blanche hercegnőt arra ítélték, hogy belehaljanak a nyomorba és a hidegbe?

– Nagyjából igen. Komoly hibát követtek el, elismerem, de egy éles kard a vérpadon kevésbé kegyetlen büntetés lett volna, mint ez a lassú halál.

– És természetesen senki sem siethet a segítségükre?


– Senki, csakis Isten! Még a tél előtt be kell teljesítenie Jacques mester átkát, és a királynak meg kell halnia.

– Igen, de akkor a gonosztevő fia követi a trónon.

– Bizonyára. Ám Margit ha akarja, ha nem, Franciaország királynéja lesz. Az egyház házasságtörés miatt nem hajlandó felbontani a frigyeket, még egy királynak sem.

Mindenképpen számolni kell vele.

– Ott, ahol van? Ó, apám, hogyan hiheti ezt? A Civakodó diszkréten megöleti. Én pedig annyira szeretném, ha élne!

– Úgy látom, igazán szereted.

– Igen. Igazi öröm volt szolgálni és felékesíteni. Olyan kedvesen mondott köszönetet. Igen, nagyon megszerettem, és fáj, hogy ilyen sorsra szánták…

Mathieu felállt, hogy megcsókolja a lánya homlokát:

– Nos, ne add fel a reményt! A jó emberek kötelessége, hogy Isten útjain haladjanak…

– Hogy érti?

– Még nem értheted. Csak gyógyulj meg!

Aude minden tőle telhetőt megtett, és ahogy talpra állt, ragaszkodott hozzá, hogy első útja Bertrade sírjához vezessen. Az édesanyja és Blandine is vele tartott.

Előző este Mathieu és a fia útnak indultak Chantillyba. Az építőmester úgy érezte, itt az idő, hogy újra egybegyűjtse az embereit.

Imája végeztével a három nő térdet hajtott a remete előtt, aki barlangja küszöbéről megáldotta őket, és visszaindultak a házba. Csendben lépkedtek, élvezték a madárdallal teli erdő, a szép napsütés egyszerű örömét. Aude úgy érezte, megnyugvást merített abból, hogy megérinthette a földet, ahol a nagynénje nyugszik, és a tudatból, hogy egy furcsa és büdös, de együttérzéssel és csodálatos fénnyel ragyogó szemű

remete védelmét élvezi… Gyógyír volt ez lelke sebeire!

A házba érve azonban friss derűje azonnal szertefoszlott. A nagyanyja, akit a gyümölcsösben hagytak, egy almafa árnyékában, hideg tekintettel nézte, ahogy egy barna bársonysapkás, ugyanilyen színű, gazdagon díszített, sötétebb barna selyemmel hímzett, finom szövetruhát viselő férfi fel-alá járkál előtte, s valamit magyaráz, amit az érkezők nem hallottak tisztán. Járás közben néha megrogyasztotta a lábát, bizonyára hogy megelőzze a zsibbadást, amitől olyan nevetségesen festett, hogy a lány felkacagott. A férfi azonnal abbahagyta a gyakorlatot, és végigmérte a három érkezőt.