Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Éjszaka van – emlékeztette Olivier.

– Igen, de világos éjszaka. Nyugodj meg, viszek fáklyát.

– Elkísérlek.

– Ne, kérlek! Ne tedd! És… bocsáss meg, hogy ma este egyedül szeretnék lenni egy keveset.

– Nincs mit megbocsátani…

Olivier váltott még néhány szót Marianne-nal, melyben nagyobb szerepe volt az udvariasságnak, mint az érdeklődésnek, majd elköszönt és átsétált a csűrbe, melyet a rendelkezésükre bocsátottak. Ő is gondolkodni akart.

Az udvart átszelve látta, hogy a barátja a kapunál beszélget az egyik öreg katonával. Valóban világos' volt az ég, tele csillaggal, s olyan lágy kéken ragyogott, mintha már a nyárban jártak volna. Enyhe volt a levegő, és Olivier ahelyett, hogy a szalmába fúrta volna magát, inkább felment az egyik meredek kis lépcsőn, mely a rotondára vezetett, és leült az egyik omladozó kőcsipkéhez.

Sokáig ott maradt a mohás kőnek támaszkodva, a tágas, lapos vidéket elnézve, ahol erdők sötét foltjai tarkították itt-ott a mezőket és a tavakat. Északon a felgyújtott kastély parazsa még mindig vörös, baljóslatú szemként világított, mely azonban hamarosan lecsukódik. Reggelre csak füstölgő romok maradnak, elfeketedett falak, egy üres kagylóhéj, mely hirdeti a világban, hogy itt a király igazságszolgáltatása járt, ahogyan bizonyára végigjárta a többi Aulnay-birtokot is. Azután eljön a borostyán, a gyom, elrejti a romok sebeit, melyekhez senki sem mer majd közeledni, kivéve a boszorkányokat és a menekülőket, s a környéket átkos legenda szövi át, mely az idő

múlásával egyre erősödik.

Olivier megértette, mi zajlik Hervében. Elég volt csak elképzelnie saját magát, amint megérkezik az emberi gyűlölet miatt lángokban álló Valcroze falaihoz. Hervé szerette ezt a nemesi lakot, ahol született, annak ellenére, hogy a bátyja rosszindulata miatt inkább az erdő menedékét és a vad életet választotta. A lángok elégették a keserűségét. Csak a fájdalom maradt… és a zsigeri vágy, hogy megvédelmezze azt a keveset, a törékeny és bájos kis ágat, ami megmaradt a híres és vitéz családból. Olivier lelke mélyén megérezte, hogy valami megváltozott.

Ezért nem is lepte meg, amikor reggel, egy kakas rekedtes kukorékolására, mely szinte a lábánál szólalt meg, lement, és Hervét a legalsó lépcsőfokon találta.

– Hol voltál? – kérdezte a barátja.

– Odafent. Szép volt az éjszaka, és nem volt kedvem aludni. És te?

– Nekem sem. Azt hiszem… beszélnünk kell. Tegnap óta… történt bennem valami…

– Hagyd abba, testvérem! Tudom, mit fogsz mondani: itt akarsz maradni, hogy vigyázz a szerencsétlen Gautier gyerekeire.

– Hogyan találtad ki? Olivier megvonta a vállát:

– Mindig nagyon közel álltunk egymáshoz! Az évek során egyformák lettek a reakcióink. Erre gondoltam, ahogy elnéztem Moussy parázslását az erdő másik oldalán, és átéreztem a fájdalmadat… a bánatodat. Elképzeltem, mit éreznék, ha Valcroze-t érné ugyanez a sors. Azzal a különbséggel, hogy rám nem maradnának védelemre szoruló gyerekek. Beszéltél már Marianne úrnővel?

– Még nem, de megteszem, amint lejön, és remélem, elfogadja, hogy itt maradjak.

Annyi tennivaló van a földeken és az épületeken egyaránt. Az a Damien báró őrült lehetett, hogy gyakorlatilag nyomorba taszította a feleségét a tornák hiú dicsősége miatt. Mely ráadásul soha nem is érte el. Bármennyire bátor is az özvegy, nem boldogulhat csak egy kölyökkel és két veteránnal, akik nem is tudnának hova menni, ha elküldené őket. Én sokat tehetek, építhetek, dolgozhatok, és főleg harcolhatok, ha kell. Tudod… képtelen vagyok hátat fordítani és elmenni… egyébként is hová mennék, hisz a Templomnak vége, és semmi sem vagyok. Itt, az enyéim földjén paraszt leszek…

és megtalálom a lelkem békéjét.

– Szép szavak! – mosolygott Olivier. – De nem kell magyarázkodnod. Megértettem.

Ugyanakkor… mit csinálsz, ha az asszony elutasít?

– Akkor is maradok! Az erdőben, ahol hét évig éltem, otthon érzem magam, és legalább a közelben leszek… a két kicsihez, akik elnyerték a szívemet. A legkisebb intő

jelre itt leszek.

– Csak ők nyerték el a szíved, vagy Marianne is? Ha nem vetted volna észre, fiatal, szép és büszke. Nagyon vonzó nő…

– Hallgass! Megtiltom, hogy erre gondolj, éppen te, a legtisztább, a legszigorúbb közöttünk…

– Csak próbálom reálisan nézni az életet. Marianne értelmet ad az életednek, meg kell ragadnod. Ahogy az imént mondtad, a Templomnak vége. Az esküdnek is, hacsak nem akarod megújítani valamelyik kolostorban, ahol nem tudnának mit kezdeni veled.

De bocsáss meg, hogy ilyesmiről beszélek. Úgy hiszem, kész vagy ellenállni minden kísértésnek. Mondjuk… próbára akartalak tenni azzal, hogy szembesítelek az élő

valósággal.

– Mellettem maradsz, ha Marianne igent mond?

– Nem. Megígértem, hogy visszamegyek Passiacum-ba, ahol szükség van rám, ahogyan rád itt. Túl sokkal tartozom Mathieu-nek ahhoz, hogy magára hagyjam…

– Bizonyára, de az egész hátralévő életed ott akarod tölteni?

– Nem jobban, mint Mathieu, te is tudod. Csak nyugtalanít a király iránti vak gyűlölete. Attól félek, hogy maga akarja valóra váltani a nagymester átkát, és tőrt ragad. Minden erőmmel meg akarom akadályozni.

– És ha nélküle is valóra válik az átok?

– Gondolom, útnak indul, hogy folytassa a harcát, hogy Franciaországban sehol ne dolgozzanak többé a katedrálisokon…

– Ez is veszedelmes. Mi lesz a családjával?

– Vagy magával viszi őket, vagy, ami bölcsebb lenne, Passiacumban maradnak.

Bárhogy is van, én nem fogom követni, hisz az nem az én harcom. Istent és Szűz Máriát mindenhol szolgálni és imádni kell. Bűn a szentélyeik ellen támadni. Azok minden keresztény tulajdonát képezik..

– És akkor? Merre indulsz? Egy spanyol vagy portugál parancsnokság maradványai felé?

Olivier tekintete az egyre kékebb ég felé szállt, mely a hajnalt jelezte. Megint megvonta a vállát:

– Valójában nem tudom, de mielőtt bármerre is elindulnék, visszamegyek a Verdon partjára, hogy viszontlássam, ha nem is az apámat, akiről semmit sem tudok, és aki bizonyára követte már édesanyámat, legalább a szülőföldem és az otthonom! Ha maradt belőle valami…

– Ha Renaud báró túlélte a Templomot, megmenekült a király embereitől is.

Ellenkező esetben… miért nem jössz vissza ide? Legalább együtt végezzük be az életünket…

Olivier szeretetteljesen megérintette a barátja vállát, de nemet intett Mindketten tudatában voltak, hogy oly sokáig közösen futó életük most különválik, és nincs sok remény, hogy viszontlátják egymást, hacsak nem a túlvilágon. Olivier számára kegyetlenebb volt az elválás, mint bevallotta volna, de semmit sem tehetett ellene.

Kettőjük között mostantól ott volt a kisfiú és a kislány szőke fejecskéje, Hervé nyaka köré fonódó kis karja… nekik köszönhetően a barátja kevésbé szenved majd az elválásuk miatt. Olivier hirtelen nagyon egyedül érezte magát, de túlságosan emelkedett lélek volt ahhoz, hogy keserűség költözzön a szívébe. Jó, hogy Hervé élete értelmet nyer…

Mintha csak ezt a gondolatot akarná megerősíteni, a nap első sugara a lakóépület küszöbére vetült, ahol kirajzolódott Marianne fekete alakja. Kezét szemellenzőként használva végigfuttatta pillantását az udvaron, keresett valamit… vagy valakit, és Olivier megfogta a barátja karját:

– Menj! Itt a pillanat. Beszélj vele!

Nem kellett erősködnie. Kissé szomorúan látta, hogy Marianne Hervé elé siet, majd a kapirgáló tyúkok előtt összetalálkoznak. Rövid volt a beszélgetés, és az lett az eredménye, amire Olivier számított: Marianne arca felragyogott, s mosolyában más is tükröződött, mint az elégedettség afelett, hogy két erős kart és hasznos segítséget nyert. A lovag érezte – már előző este óta, bár eddig nem volt tudatában –, hogy a két ember között nagyon szoros kötelék van kialakulóban. Most még nem tudják: Hervé továbbra is a csűrben alszik majd, míg egy nap, egy este vagy egy éjszaka Marianne és ő

fel nem mérik az őket egybefonó kapocs erejét. Hervének nincs neve? Az asszony majd ad neki, olyat, melyet a gyerekek is szégyen nélkül viselhetnek.

Egy órával később Olivier visszaindult Párizsba. Egyedül.

A végső búcsú pillanatában megölelte a barátját, és odasúgta neki:

– Ne felejtsd el! A Templom álom volt, de az álom szertefoszlott. Mostantól ugyanolyan férfi vagy, mint bárki más. Élj szabad emberként… és Isten óvjon mindannyiótokat!

A még felpúposodó kis földhányásnál térdelve, melyre egy csokor vadrózsát fektetett, Aude imádkozott, s könnyei a földet áztatták, melyen lassan újra nőtt a fű.

Mióta csak visszanyerte józan eszét és megtudta a történet végét, egyfolytában kérte, hogy vezessék el Bertrade sírjához. A ma reggeli látogatás nem kis győzelmet jelentett: mostanáig az övéi egy emberként megtagadták a kérést, mert attól féltek, visszaesik a betegségbe, melyből, kezdték azt hinni, sosem lábal ki.

Napokon át nem látta sem a hajnalt, sem az alkonyatot, sem a fényt felváltó sötétséget, élet és halál között lebegett, agyláz gyötörte, melyről senki sem tudta megmondani, hova vezethet. Szervi baja nem volt, csakis a borzalmas rémálmoktól szenvedett, melyek ellen a testét átmenetileg elhagyó szelleme küzdött. A szakadék mélyéről, melyben vergődött, mindig nagynénje kínszenvedését látta maga előtt, a kiáltásait hallotta az izzó vas harapása alatt, a húst tépő vascsipeszek hangját, a csontokat törő bot reccsenését, melyekkel rá akarták venni, hogy bevallja… de mit is?