Az udvar közepére érve, ahol szabadon nőtt a fű, Marianne visszafordult a társai felé:

– Íme a palotám! – jelentette ki keserűségét rosszul leplező iróniával. – Isten hozta önöket!

– Ez hihetetlen! – suttogta Hervé. – Csak a Gaucher torony fantomja! Hogyan jutott idáig?

– A tornák miatt, lovag, a tornák és az egyéb ünnepségek miatt, melyeken mindenáron részt kellett venni, méghozzá nagy pompával, s melyeken ritkán nyertünk!

Az utolsó végzetesnek bizonyult, de bevallom – tette hozzá hirtelen kegyetlenséggel a hangjában –, hogy megkönnyebbülten lélegeztem fel. A földek és a többi vagyonunk is ráment. A következő tornán biztosan elvesztettük volna még a házat is. Jöjjenek! Azért a konyhában még van mit enni…

Tágas, egy egész marha megsütéséhez is elég nagy kandallójával, melyben mindössze egy üst rotyogott fel-felemelkedő fedővel, hosszú asztalával, padjaival és csodálatosan karbantartott eszközeivel a konyha az udvarház egyetlen élő helyiségének hatott, hisz a bútorok nagy részétől megfosztott termekben csak az egykori gazdagság visszfénye tükröződött. Olivier-t mégis Valcroze-ra emlékeztette, a belőle áradó melegség miatt, és a középpontjában álló asszony miatt. Idősebb volt Barbette-nél, de ugyanolyan gömbölyded, ősz hajú és nevetős szemű. Jacotte volt a neve, és tizenöt éves Tiennot fiával ők ketten alkották a ház személyzetét. Normális időkben legalábbis, mert most egy szép, pirospozsgás parasztlány ült az asztalnál, és két szőke kisgyereket etetett, a kislányt a térdére ültetve. Természetesen Marie volt, a dajka.

A meghitt hangulatba lépve Hervé csakis a gyerekeket látta. Nem ismerte őket, hisz a születésükkor már Aumont lovag favágóközösségében élt, és elszakadt a családtól, de egyetlen pillantás elég volt, hogy felismerje a rokonságukat, hisz bajosabb kicsiket nem is képzelhetett volna. Szőkék voltak és kék szeműek, kerek arcocskájuk meglepő hasonlóságot mutatott, mintha ikrek lettek volna, bár Philippe egy évvel idősebb volt a húgánál. Hangot is adott nagyobb erejének, és kanalával ütötte az asztalt, hogy repetát követeljen, míg úgy tűnt, a dajkának nehezebb dolga van a szoknyájába vackolódó kislánnyal. Aline törékenyebbnek látszott a kisfiúnál, aki szemmel láthatóan kicsattanóan egészséges volt.

Kopogását abbahagyva Philippe szigorú szemmel méregette a dús hajú és szakállú ismeretlent, aki megállt vele szemben az asztal túloldalán, és elragadtatott arccal nézte őt, ami sehogyan sem tetszett a kisfiúnak. Fenyegetőn felé emelte a kanalát:

– Nem! – jelentette ki határozottan. – Csúnya vagy!

Hervé a többiekről megfeledkezve széles mosollyal könyökölt az asztalra:

– Csúnya? Ugyan, nem, a nagybátyja vagyok, Messire Philippe. Nem tetszem magának?

– Nagybácsi? – ráncolta a szemöldökét a kisfiú. – Nem! Csúnya, mondom!

Olivier és Marianne mosolyogva figyelték a jelenetet, Olivier mosolya azonban hamar lehervadt. A fiatalasszony, ha nem is nyomorgott, szemmel láthatólag nehéz körülmények között élt, bár úgy tűnt, ez nem befolyásolja jellemét. Két gyerek bizonyára nehezen vállalható teher számára.

– Mit fog csinálni velük? – kérdezte, miközben Hervé és az unokaöccse párbeszédét figyelte, aki nehezen akarta elismerni a családi köteléket.

Marianne a karjába vette Aline-t, akinek etetését Marie abbahagyta. A kis, szőke fürtös fej boldog sóhajjal simult a nyakához.

– Micsoda kérdés! – pillantott a lovagra az asszony. – Természetesen itt tartom őket. Nehezen tudnám elképzelni magam, amint magukra hagyom őket az út szélén, vagy elviszem szegényeket egy kolostor kapujához, ahol mindenüktől, még a nevüktől is megfosztanák és a méltatlanság pecsétjével bélyegeznék meg őket. Megalázott, nyomorúságos… és bizonyára rövid élet várna rájuk… Soha! Szeretem őket, képzelje el!

– Bocsássa meg a nyerseségem, de el tudja tartani őket?

– A zöldségeskertből és az állattartásból van mit ennünk. Van egy gyümölcsösöm is, és néhány bárányom, melyek gyapja öltözteti majd őket. Ami a többit illeti, Isten kezében vagyunk, de ha az anyjuk nem tudja magához venni őket, itt maradnak… Most kezet mosnának? Mindjárt felszolgálják a levest.

– Csak a kezünket? Engedelmével megmosakodnánk az udvari kútnál. Ha a kis Philippe reakcióját nézzük, ijesztően piszkosak lehetünk!

– Ahogy kívánják! Előkészítenek maguknak egy szobát…

– Ne, köszönjük, madame! Nem kérünk szobát! Az egyik csűrben alszunk. Még mindig templomosok vagyunk, tudja…

– És nem alhatnak egy fedél alatt egy nővel, igaz, is… Úgy lesz, ahogy óhajtják.

Talán hogy Courtenay-nak mutassa, hogy nem annyira nincstelen, mint hiszik, Marianne a díszteremben szolgáltatta fel a vacsorát, ahonnan eltűntek a kárpitok és szőnyegek, csak egy címergyűjtemény maradt, mely a család előkelőségéről tanúskodott, és a kandalló felett egy nagy, kétkezes kard. Semmi sem szolgálta a kényelmet, a helyiség mégis nemességet árasztott. Az asztalt fehér abrosz borította, egy csokor friss virággal. A fiatalasszony ezüstszegélyes kis gallérral egészítette ki fekete ruháját, melyhez hófehér muszlinkendőt kapcsolt.

Olyan kecsesen és méltón invitálta az asztalához a vendégeket, mintha csak a Montmorency családban lennének, vagy bármely más nemesi házban. Fűszeres nyúlragut szolgáltak fel vaddisznópástétommal – maga Marianne vadászott! –, és a kertben termett cseresznyét. A bor Burgundiából származott, s egykor a nászajándéka részét képezte, melyet azóta is gondosan őrzött.

Különös módon leginkább Olivier-vel beszélgetett. Hervé elgondolkozva, csendben evett-ivott, tekintete azonban gyakran állapodott meg vendéglátójukon, de Olivier képtelen volt megfejteni kifejezését. Courtenay nem volt beszédes természetű, inkább Marianne beszélt, a családjáról és az életéről kérdezte, mindarról, ami azóta történt vele és Hervével, hogy a Templom összeomlott… Ő is mesélt magáról, nem hivalkodón, csak hogy a vendéglátói kicsivel többet megtudjanak róla.

A nemesi Dougny családban született, és árván maradt, miután az apja meghalt Flandriában, az édesanyja pedig a szülés fájdalmában vesztette életét. Mivel rokonságban állt a Montmorency családdal, náluk nevelkedett Agnès mellett, aki olyan volt számára, mint a testvére. Amikor Agnès hozzáment Gautier d'Aulnay-hoz, elintézte, hogy Marianne is a közelben találjon férjet. A lány pedig inkább iránta érzett gyengédségből, mint szíve hajlandóságából mondott igent Villeneuve bárónak, aki, bár a lány nem nélkülözte a bájt, legalább annyira értékelte a hozományát, mint a személyét… Sajnos nem telt sok időbe, és a kérdéses hozomány szertefoszlott mindazzal, amit Damien még megőrzött egykori szép örökségéből.

Az általa nem kívánt frigy dicstelen vége nem keserítette el Marianne-t. Sőt, életének ezt a rövid szakaszát humorral fűszerezve festette le, a két férfi örömére, hisz egyikük sem szerette a siránkozó nőket. Amikor elbeszélése végére érve Marianne a kupájáért nyúlt, Hervé végre kilépett hallgatásából, és megjegyezte:

– Ön még fiatal, Marianne asszony… és szép, ha megengedi. Újra férjhez mehetne…

A nő elnevette magát, és nevetése friss patak csobogásaként csilingelt:

– Férjhez menni, én? Soha! Talán vagyonom már nincs, de megvan a szabadságom.

Elég ritka kincs ez egy nőnél, és megtanultam becsülni. Ráadásul ha Isten úgy akarja, hogy mostantól én gondoskodjam a gyerekekről, mindent el fogok követni, hogy ne szenvedjenek az őket sújtó tragédiától. Végül pedig… ha egyáltalán akadna lovag, aki elég őrült ahhoz, hogy egy gyakorlatilag nincstelen özvegyasszony kezére pályázzon, és véletlenül még nekem is tetszene, túlságosasan félnék attól, hogy rosszul bánna a gyerekekkel és megvetné őket. Ha Montmorencyék végleg kitagadják a kicsiket, ahogy arra minden jel utal, örökbe fogadom őket, és legalább ezt az öreg házat megöröklik tőlem…

– Elég gyengén védelmezettnek tűnik ez az öreg ház – folytatta Hervé. – Mit csinálna, ha megtámadnák?

– Miért támadnának meg? Vannak vonzóbb célpontok is a környéken a rablók számára, és ellenük még meg tudom védeni magam…

– Két reuma kínozta őrrel, egy fiúval és két nővel…

– Meg velem. Jól célzok az íjjal, és a kardhoz is értek.

– És ha nem rablók jönnek? Ha el akarják venni magától Philippe-et és Aline-t?

– Montmorency eltaszította őket, a nagyszüleik pedig meghaltak. Ki támadna ellenük?

– Azok, akik az írmagját is ki akarják irtani az Aulnay családnak. A király, ezt őszintén hiszem, sosem ragadtatná magát ilyen szélsőségre: emelkedettebb lélek annál, mint hogy gyermekek ellen háborúzzon, Nogaret azonban mindenre képes, hogy bizonyítsa a nélkülözhetetlenségét.

A hölgy tekintete hirtelen aggodalommal telt meg. Tiszta lelke egy percre sem gondolt erre a szörnyűségre.

– Azt hiszem, akkor igazán Isten kegyelmére kell bíznunk magunkat – suttogta.

– Lehet, hogy Isten már azelőtt gondoskodott magáról, mint kérte volna – felelte gyengéden Olivier. – A máglyán a nagymesterünk elátkozta a királyt, a pápát és Nogaret-t, hogy egy éven belül meg kell jelenjenek Isten ítélőszéke előtt. A pápa már megjelent…

– Lehet véletlen egybeesés is – vette át a szót Hervé. – Majd ha Nogaret is sorra kerül, hinni fogok benne.

– A király kevésbé érdekel?

– Igen, mert a pecsétőr veszélyesebb. Fülöp uralkodik. Könyörtelenül, keményen, de – legalábbis azt hiszem – az állam érdekében. A másik bajt kever: néha személyes számlákat rendez, és főként visszaél a hatalmával. És emlékeztetlek, hogy a király halála után a Civakodó uralkodik majd! Addig is…

Hervé mondatát be sem fejezve felállt az asztaltól, köszöntötte a vendéglátójukat, és engedélyt kért, hogy sétáljon egyet:

– Szeretném megnézni – magyarázta –, milyen védelemmel rendelkezik…