Síksági erőd volt, melynek árkait egy folyó tiszta vize táplálja, a közelben egy faluval és egy templommal, de úgy égett, mintha csak fából és vályogból épült volna, akár egy kunyhó, nem pedig nagy faragott kövekből, melyeket egy évszázaddal azelőtt metszettek ki a kőfejtőből. Bár a külső falak még omladozva tartották magukat, a belső

épületekből nem sok maradhatott Nogaret emberei nem fukarkodtak a lőporral, hiszen a pokolból felszálló sűrű fekete füst alatt a nagy torony tetejéből lángok csaptak fel.

Messzire hallatszott a tűz heves ropogása. Talán egészen az erdő mélyéig, melynek sűrű, sötétzöld szőnyege övezte a birtok körül művelt területeket. A víz túlpartjáról a falusiak szürke kőszoborként figyeltek…

Amikor a katonák behatoltak a kastélyba, bizonyára az erdőbe menekültek, de most, hogy halálos művük bevégeztével távoztak, a falubeliek visszatértek: örültek, hogy érintetlenül találják kunyhóikat. Csak álltak ott, megbabonázta őket az apokalipszis, melyben összeomlik uraik családja… Valószínűleg nem tudták felmérni, mekkora a katasztrófa. Csak annyit tudtak, hogy semminek sem szabad maradnia abból a házból, ahol bűnözők születtek, akik hallatlan merészségükben a királyi felség ellen támadtak. Mielőtt elmenekültek volna, a tüzet hozók parancsnoka még ezt kiáltotta oda nekik, és ahogy nézték, amint a kárhozatra ítélt Aulnay-k kastélyát elemésztik a lángok, azon tanakodtak, vajon nem űzik-e el őket, parasztokat is.

Bár útközben Hervé igyekezett felkészülni a háza romba dőlését hirdető drámai helyzetre, arra nem számított, hogy a király emberei ennyire gyorsan cselekszenek.

Letaglózta a szörnyű látvány. A hosszú gyaloglásban megfáradt lábát megdermesztette az irtózat, lerogyott egy útszéli kereszt alapzatára, de eszébe sem jutott, hogy imádkozzon. A látvány rosszabb volt, mint képzelte: a parasztok reszkető sorain kívül egy lelket sem látott, akitől megtudhatta volna, hogy a parázs élő emberek sírja lett-e egyben.

Olivier összefont karral, némán és sötéten állt mellette, és a borzalmat figyelte, képtelen volt szavakat találni, melyek elcsitították volna a szinte a húsában érzett szenvedést, hiszen nagyon szoros volt a kötelék közte és a Templomtól kapott testvére között Ezért meg sem lepte, hogy Hervé felteszi a benne is felmerülő kérdést:

– No de hova lettek? Hol van a bátyám, a sógornőm és az embereik? Csak nem zárták be őket, mielőtt meggyújtották a tüzet?… Borzalmas lenne!

– Borzalmasak az idők… szerintem a rokonaidat mégis inkább letartóztatták és elvitték valamelyik börtönbe…

– Az sem lenne sokkal jobb, de nem hiszem, mert ismerem a bátyámat, a kemény szívét, a fennhéjázó hangulatait, a szélsőséges természetét és a vitézségét is! Tíz évvel idősebb nálam, de a lándzsával vagy karddal vívott párbajban még ma is legyőzne!


Biztosan nem adta meg magát harc nélkül…

– Harcolna a király ellen? Hisz végül is erről van szó!

– Habozás nélkül! Ahogyan én is megtettem, és megteszem újra. Gondolj bele, hogy nem volt vesztenivalója, hisz nincs többé neve, sem becsülete…

– Meg kell tudnunk! Maradj itt, kikérdezem a parasztokat…

– Nekem kell odamennem – állt fel Hervé.

– Pedig, testvérem, nyugton fogsz maradni. Téged gyerekkorod óta ismernek.

Engem sosem láttak. Én csak erre járó vagyok, egy munkát kereső kőfaragó… velem szóba állnak…

– Nem vagyok biztos benne… Túlságosan megrémültek, és egy újabb idegen közeledtére, legyen az akár vándor szerzetes, könnyen elmenekülhetnek…

Egyikük sem hallotta az asszony – bár az „ifjú hölgy” vagy „kisasszony” kifejezés jobban illett volna rá – közeledtét, aki hirtelen felbukkant előttük.

Nem parasztlány volt. Magas alakját hosszú fekete köpeny burkolta be, melynek hátraengedett csuklyája nőies, intelligens és erős jellemű arcot fedett fel. Bőre meleg elefántcsontfehér volt, haja barna, vonásai mozgékonyak, s nagy, sötét szemének árnyalatát képtelenség volt kivenni a sötétedésben. Egyenesen állt, de nem mereven, tartása egyszerre tükrözött természetes büszkeséget és bájt. Kesztyűs kezében lovaglóostort tartott. Ezt látva a két férfi meghajolt.

– Nemes hölgy – kezdte Olivier, de a megszólított egy mozdulattal félbeszakította, és a társához fordult:

– Maga Hervé d'Aulnay, ugye?

– Gondolja?

– Ó, kétségtelen. Maguk Aulnay-k mind hasonlítanak egymásra. Bár maga nem is annyira a szerencsétlen bátyjára, mint a szegény bolond Gautier-ra emlékeztet. Viszont ha maga a család utolsó élő férfi tagja, csakis Hervé lehet.

– Az utolsó élő férfi? Úgy érti, a bátyám halott? Az ismeretlen fejével a tűz felé mutatott, míg hangja haraggal telt meg:

– Odabent van, és mostanra semmi sem maradhatott belőle… Sem hűséges feleségéből, aki nem akart elválni tőle.

– Megölték őket?

– Aulnay nagyúr elutasította az ediktumot, mely nincstelen senkiségre ítélte. Vitéz bátorsággal, büszkén küzdött. Megölték, ahogyan Isaure asszonyt is, aki fájdalmas kiáltással rogyott a holttestére, míg a cselédek és szolgák elmenekültek. Annyi ideje sem maradt, hogy megcsókolja. Egy lándzsa vasa a férje testéhez szögezte…

– Istenem! No de honnan tudja mindezt? A sógornőm társnője volt?

A finom vonalú száj megvető ráncba húzódott:

– Villeneuve úrnő vagyok, Marianne. Néhai férjem tavaly lelte halálát a pünkösdi dammartini tornán. Tudja meg, hogy Agnès de Montmorencyvel gyermekkorunk óta barátnők vagyunk. És ez a barátság csak még szorosabb lett, amikor hozzáment a maga Gautier unokaöccséhez. Biztosan emlékszik rá, hogy Villeneuve nincs messze…


Hervé meghajolt:

– Valóban… Emlékszem Damien nagyúrra, aki a bátyám barátja volt… és kortársa…

No de a maga férje inkább a fia lehetett…

– Nem, ő maga. Ötvenéves volt, amikor hozzáadtak… Azt pedig, ami itt történt, onnan tudom, hogy itt voltam, csak nem a kastélyban. Olyan szép idő volt, hogy Agnèsszel és a gyerekekkel a gyümölcsöskertben sétáltunk.

– Miattuk jöttem vissza. Ők nem…

– Ne aggódjon, élnek… Amikor láttuk, hogy megérkeznek Nogaret katonái, Agnès megkért, hogy maradjak a kicsikkel, ő pedig visszament a kastélyba, hogy megtudja, mi történik. Azután nem jött vissza. Bevallom, egy pillanatig nem tudtam, mit tegyek: odabent megkezdődött a harc, és láttam, hogy Philippe és Aline dajkája iszonyodva szalad elő. Agnès küldte hozzám, hogy vigyem biztonságba a gyerekeket. Szegény asszony halálra rémült, és csak dadogott, de végül megértettem, hogy a király emberei közt ott volt Agnès egyik fivére, hogy őt magával vigye… de a gyerekek nélkül!

Az utolsó szavak legyőzték Olivier hallgatását, aki diszkréten félrehúzódott.

– Miért a gyerekek nélkül?

A hölgy pillantásában nem volt semmi melegség. Úgy gondolta, az ismeretlennek nem szabad a beszélgetésbe avatkoznia. Mégis hajlandó volt válaszolni:

– Aulnay-k… vagyis semmik. Egy elítélt gyermekeinek nincs helyük a Montmorency családban. Hozzáteszem, Agnèst is erővel vitték el. Épp annyi ideje volt, hogy kiküldje hozzám Marie-t, hogy vigyem el a gyerekeket, míg nem késő. Ezt tettem… Uram, megmondaná, kicsoda?

– Olivier de Courtenay…

– Courtenay? Híres név!

– De kis személyiség. Én is templomos voltam.

– Bocsásson meg – felelte a hölgy kissé megenyhülve. – A tegnapi események bizalmatlanná tettek… és egy kissé támadóvá.

– Ki ne lenne az ilyen körülmények között? Tehát a gyerekek magánál vannak?

Sikerült elvinnie őket?

– A dajkájukkal együtt, de nem volt könnyű. Nem mehettem a kancámmal, mely az istállóban állt, és gyalog indultunk el. Marié vitte Philippe-et, én Aline-t. Szerencsére hamar elértük az erdőt… és a Gaucher torony nincs messze.

– Szeretném látni őket – jelentette ki Hervé. – Túl nagy kérés lenne, hogy…

– Hívjam meg magamhoz? Ez természetes. Itt nincsenek biztonságban. Jöjjenek.

Gondolom, sokat gyalogoltak idáig.

– Meg lehet szokni – felelte Olivier mosoly árnyékával.

Villeneuve úrnő karcsú válla megemelkedett a bő fekete köpeny alatt, és a két férfi orra alá emelte pálcáját:

– Nos, nekem is meg kell szoknom! Egyetlen öszvért leszámítva semmi sem maradt az istállómban, és bevallom, abban a reményben jöttem most vissza, hogy megtalálom a kancám. Nogaret emberei azonban biztosan elvitték a többi zsákmánnyal együtt, mielőtt felgyújtották a kastélyt. Jöjjenek velem, uraim!

Megindult előttük az ösvényen, melyen érkezett, és hamarosan elnyelte őket az erdő sűrűje. Körülbelül egy mérföldet mentek. Marianne haladt az élen, felvetett fejjel, határozott léptekkel, feleslegessé vált lovaglóostorával itt-ott megcsapkodva a növényeket. A két férfi nem mert felzárkózni mellé – úgy érezték, nem akarná –, és csendben követték, de körülbelül ugyanazzal a gondolattal: az ifjú hölgy bizonyára gazdagabb címekben, mint aranyban, hisz egyetlen kanca elvesztése így felkavarta.

Különösen Hervét lepte meg, hisz emlékezett, hogy gyermekkorában Villeneuve ura jelentős uraság volt, és a kastélya, bár nem volt olyan nagy, mint Moussy, méltó helyet foglalt el a környék nemes otthonai között, és nem megvetendő termőföldek és erdőségek tartoztak alá. Ráadásul nehezen tudta elképzelni, hogy egy a Montmorency családhoz közel álló kisasszony egy többé-kevésbé elszegényedett öregúrhoz menjen hozzá…

Közelebb érve megállapíthatta, hogy megváltoztak a dolgok… A Gaucher torony – a kastély – sosem volt impozáns épület: inkább erőteljes udvarház, mint kastély volt, de egykor egészség és prosperitás levegőjét árasztotta, mely mostanra szertefoszlott. Mint Moussyban, itt is a folyó táplálta az árkokat, de mivel sosem tisztították, elzöldült a vize. Zöldek voltak a falak is, melyeken a mohának sem sikerült elrejtenie a gyíkokat. A kőcsipkék omladoztak, a tető több helyen rogyadozott, és a felvonóhíd lánca, melyet nem sokat használhattak, rozsdától vöröslött. Az egykori, tíz főre tervezett őrházban csak két őr volt, s ők is elég öregnek látszottak.