Courtenay-vel a nyomában Montou törzsvendégként lépett be, és látta, hogy az emberei már ott vannak, diákok közé keveredve, akik szokatlanul nyugodtan viselkednek. Egyetlen lány sem volt közöttük, ami szintén ritkaságnak számított.

Montou Garint faggatta pillantásával. A férfi kifelé bökött a fejével. Ebben a pillanatban elviselhetetlen fájdalomról tanúskodó sikoly hasított az éjszakába. Mintha rugó lökné előre, az egyik diák felpattant, és ököllel az asztalra csapott. Olyan sápadt lett, hogy arca szinte összeolvadt a sapkája alól előtűnő szőke boglyával.

– Az az átokfajzat még annyi fáradságot sem vesz, hogy a pincében csinálja!

Mindenkinek meg kell tudnia, hogy mészárolja az embereit!

– Biztosan azt hiszi – felelte Montou –, hogy ha félelmet kelt, azzal elfeledteti, hogy felszarvazták.

– Senki nem fogja elfelejteni, és az eszébe is idézik majd! De addig ezt kell hallanunk! Még a lányok is elmenekültek, mert most megint egy asszony üvölt…

Kétségnek nem volt helye. Másodszor is sikoly hatolt át a falakon.

– Ki kényszeríti, hogy maradjon? Menjen innen! – vetette oda megvetően Montou…

– Én – ragadta meg a kardját Olivier – nem hallgatom tovább…

Kirohanni készült, de Montou vasmarokkal visszatartotta.

– Még nincs itt az idő – mondta, szemét a jelzésekkel ellátott nagy gyertyára szegezve a kandalló párkányán26. – A szemetet csak…

– … szűk negyedóra múlva hozzák – fejezte be Garin. – Odafent pedig csak most kezdődött. Az egész múlt éjjel is ez ment…

Látszólag érzéketlenül rendezgetni kezdte a tüzet, de Olivier képtelen volt nyugton maradni: meg akarta mentem a szerencsétlent, akit a Civakodó kínzott. Úgy érezte, belebolondul a gondolatba, hogy Aude is lehet az, a ragyogó szemű, szőke kislány…

– Odamegyek, és ne is próbáljanak visszatartani. Kiiktatom a két őrt a parton…

– Miután átúszott az árkon? És hogyan nyitja ki a kaput? – morogta Montou. –

Erős a fája, higgyen nekem… Ráadásul lehetnek katonák az oromzaton is. Lőhetnek 26 Szent Lajos alkalmazta ezt az időmérési módszert, hogy nagyjából azonos szakaszokra oszthassa az éjszakát, amikor sokat

imádkozott.


magára…

– Nagyon sötét van – vágott vissza Olivier. – Semmit sem látnak.

Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni ezt a szörnyűséget, mert talán éppen Mathieu lánya szenved, és ha nem teszek meg mindent, hogy megmentsem, nem merek többé a mester szemébe nézni.

– Magával megyek! – kiáltotta a diák. – Csak egy késem van, de jól bánok vele…

Gildas d'Ouilly a nevem!

A társai egy emberként álltak mellé:

– Mi is megyünk! Vesszen a Civakodó!

– Elég legyen – dörögte Montou. – Először is csendet! Miért nem keresnek rögtön egy trombitát, és figyelmeztetik Lajos embereit, hogy jönnek!

Ezután csendben indultak kifelé, és az ajtóban megálltak. Valóban nagyon sötét volt kint. A kocsmából kiszűrődő halvány fényen kívül érve egy percig vakon pislogtak a szemek. A toronnyal szemközti földsávon megállva a lovag és a diák a keskeny, megvilágított ablakra emelték a tekintetüket. Innen jöttek a sikolyok…

– Az a gazember biztosan abban a szobában rendezi a számlát, ahol Margit és az unokahúga fogadták a szeretőiket – köpött ki undorral Gildas.

Olivier nem felelt, és miután visszatette kardját a hüvelyébe és foga közé vette a kését, zajtalanul belesiklott a fekete vízbe. Gildas is követni készült, de ebben a pillanatban nyílt a torony ajtaja, s a kicsapó fényben két férfi jelent meg egy zsákba bugyolált testtel. A parthoz léptek, és egyszerűen beleejtették terhüket a folyóba. A katonák, akikkel halkan néhány szót váltottak, érdeklődéssel figyelték a jelenetet.

Eközben Olivier elúszott a torony és a párizsi városfal alkotta sarokhoz, és kikapaszkodott a partra. Gildas követte.

Rövid suhogás nyomta el mozgásuk enyhe zaját, majd rögtön utána egy másik követte. Hihetetlen sebességgel és ügyességgel kilőtt nyilak fúródtak a fegyveresek torkába, akik a döbbent szolgák lábához rogytak. Egy harmadik nyíl érte egyiküket, Olivier pedig a túlélő nyakába ugrott, és az alkarjával elszorította a torkát:

– Egyetlen kiáltás, és halott vagy! – súgta a rémült férfi fülébe, aki levegő után kapkodott, és éppen csak bólintani bírt, hogy jelezze, megértette.

Olivier nem engedte el, úgy kérdezte:

– A Civakodó? Az emeleten van?

Újabb bólintás volt a válasz.

– Hányan vannak vele?

A szorítás engedett egy kicsit, és a férfi végre megszólalhatott:

– Négyen…

– Az oromzaton vannak őrök?

– Nincsenek… Margit királyné nem akarta… és a férje sem!

A következő kérdést Gildas tette fel:

– Ki volt a zsákban? Férfi? Nő?

– Egy nő… a királyné ruhafelelőse…


– Kifogtuk – magyarázta fojtottan Montou, aki íjával a vállán, karddal a kezében érkezett. – Nem fiatal lány, hanem érett asszony…

Olivier megkönnyebbülten felsőhajtott. Istennek hála nem Aude az! Ekkor a foglya jó szándékról tanúskodva, felmérve, hogy nem ölik meg, hozzátette:

– De… van fönt egy fiatal lány. Most ő következik… és olyan szép!

A legkiszámíthatatlanabb módon elsírta magát. Olivier azonnal elengedte a nyakát, de megragadta a karját.

– Vezess, és ha azt akarod, hogy megkíméljünk, semmivel se próbálkozz!

A szolga egy szempillantással felmérte az ostromló csapatot, akik közül néhányan a vízbe dobták Montou áldozatait. Különös módon felragyogott az arca:

– Jöjjenek! – suttogta. – Sietni kell! Senki nincs a lépcsőn, csak az emeleten.

Valóban, a hosszú, keskeny csigalépcső üres volt. Felfelé indultak, és körülbelül félúton zokogó hangot hallottak:

– Ne! Könyörgök, ne!… Nem akarom! Ó, istenem!

Olivier-t elöntötte a düh, és foglyát félrelökve négyesével szedte a lépcsőfokokat.

Megpillantotta a két őrt, akiket lekötött a jelenet, melyet egy félig nyitva hagyott ajtón át figyeltek. Nemcsak nem hallottak semmit, de lándzsáikat is a falnak támasztották, hogy könnyebben mozogjanak. Lökdösődtek is izgalmukban. Olivier és Gildas villámként csaptak le rájuk. A következő másodpercben az őrök a földre rogytak, lapockáik közé mélyesztett, majd gyorsan kihúzott késsel. A két támadó máris berontott a nagy szobába, mely a hercegnők tragikus szerelmének fészke volt. Részben megőrizte a meleg hangulatot, amilyenre Margit tervezte: szőnyegek, keleties díványok, szőrmével és aranyszövéses vörös párnákkal díszítve, egy vázákkal és üvegcsékkel teli tálaló, egy nagy, aranyozott bronzedény, melyben illatosítókat égettek, egy kúp alakú kandalló, melynek csúcsa a boltívek középpontjához futott. Ám a boltívhez egy csigát rögzítettek hosszú kötéllel, melyek biztosan nem tartoztak az eredeti berendezéshez – ahogyan a fogók, csipeszek, kapcsok sokasága sem, mely a kandallóban várta, hogy sorra kerüljön.

Öt férfi volt jelen: a Civakodó harisnyában és sovány mellkasán nyitott ingben, puhányan feküdt egy alacsony ágy selyemlepedői között, kezében egy kupa borral, mellette egy édességgel teli tál, és rajta kívül négy hóhér. Egy lány volt velük, aki könyörögve zokogott. Olivier-n káprázat vett erőt: le sem tudta venni róla a szemét.

Bizonyára éppen most szaggatták le a lányról a ruháit, és anyaszült meztelenül állt a csiga kötele alatt, mellyel két férfi a sápadt selyem hajzuhatag borította háta mögött összekötözte a kezét. Megdermesztette a félelem, szálfaegyenesen állt, semmit sem tudott elrejteni bájos testéből, mégis hihetetlen kecsesség áradt a finom, rózsás húsból.

Tökéletes formák, a mellek és a csípő lágy vonalainak fiatalsága, a combok ruganyos nyalánksága, semmi sem hiányzott a felfedett szépségből, melyről a templomos egy szempillantás alatt megértette, hogy sosem fogja elfelejteni…

Beléptükkor a Civakodó éppen azt mondta:

– Válassz gyorsan, te lány! Vagy magadtól idejössz, vagy megtudod, mi a szenvedés…

Ördögien egyszerű volt a szerencsétlen lányra váró fenyegetés: elég csak meghúzni a csigán átbújtatott kötél végét, és az felemeli a karjait, majd az egész testét, kifacsarva a vállát, melynek izmai és ízületei szétszakadnak…

A kardját előreszegező Olivier betörésére Aude feléje fordította az arcát, és sírástól kivörösödött szemében fájdalmas, hitetlen boldogság jelent meg, mintha maga Szent Mihály arkangyal jelent volna meg előtte, de egy olyan arkangyal, akit varázslat bénít meg. Olivier, aki mindig is menekült a nők elől, akiknek megvetette a hatalmát, akiknek szépségét soha nem akarta megcsodálni, akikben csak csapdát látott az Istennek felajánlott tisztaság útján… Olivier, aki mégis gyakran kénytelen volt aszkézissel és imával elnyomni teste természetes kívánkozását, hirtelen egy fiatal lány testének és síró, imádnivaló arcának isteni megnyilatkozásával találta szemközt magát.

Csak egy nagyon rövid pillanat volt, de elég lehetett volna ahhoz, hogy mindkettőjüket elveszejtse, ha Olivier egyedül van. Gildas, Pierre de Montou és vagy fél tucat társuk is berontott azonban a nyomában, és a Civakodónak torkára forrtak utolsó szavai: Gildas rávetette magát. Éppen elvágni készült a nyakát, de Montou kiáltása megállította:

– Nem! Ne öld meg!

A kiáltás felébresztette Olivier-t transzából. Lecsapott a kardja egyszer, majd még egyszer. A hóhérok elestek… és utánuk Aude is ájultan rogyott a földre… magával rántva a kötelét. Olivier térdre esett mellette, de nem merte megérinteni. Montou észrevette, és idegesen odavetette:

– Mire vársz, a mindenségit! Oldozd el! Fektesd le a másik ágyra, és takard be valamivel…

Olivier automataként engedelmeskedett, kioldotta a kötelet, és felemelte az eszméletlen testet. Ahogy keze a lány finom bőrét érintette, remegés futott végig a gerince mentén, olyan édesen, de akkora erővel, hogy egy pillanatra azt hitte, belehal.