A kocsiban a rémült asszonyok egymásba kapaszkodtak. Ketten elájultak. Bertrade maga is lehunyta a szemét, és imádkozott a két szerencsétlenért, akiket rossz sorsuk a túlságosan szép hercegnők ágyába taszított, akiknek nem tudtak ellenállni. Aude Bertrade gallérjába fúrta az arcát, semmit sem akart látni, ám a fülét nem zárhatta be az üvöltések és jajszavak előtt, melyek azonban egyre gyengültek, s végül elhaltak.

Amikor már semmit sem hallott, Bertrade kinyitotta a szemét.

– Vége – suttogta –, meghaltak, és indulnak a szekerek.

Aude Margitot kereste pillantásával. A királyné most is állt, a szekér fájába kapaszkodva, melybe körmeit mélyesztette, halottsápadtan, s fekete szeme annyira kitágult, hogy olyan volt, akár egy maszk az arca előtt. A végsőkig követte szeretője kínhalálát. Blanche elvesztette az eszméletét. Jeanne rémületében félőrülten kiáltozni kezdett, miközben a szekerét vezető őrmester megfordította a lovat:

– Mondják meg Philippe uramnak, hogy ártatlan vagyok, nem aláztam meg és nem árultam el a házasságunkat! Mondják meg neki, könyörgöm! Mondják meg neki!

A katonák nyomására kezdett szétoszlani a néma tömeg. Sokat hangoskodtak a kettős kivégzés alatt, mely kivételes előadás volt, s melyről sokat beszélnek majd még, a három fiatal hölgy sorsa azonban, akik tegnap még olyan tisztelettel övezettek, ragyogóak és szépek voltak, végül szánalommal töltötte el az embereket, hiszen hamarosan nyirkos, mindig hideg cellákba zárják őket. Nem láthatják többé a kék eget, nem érezhetik a tavaszi illatokat hozó lágy szelet, ahogyan azt a legnyomorultabb jelenlévők is élvezhették. Különösen Jeanne kétségbeesett kiáltásai találtak visszhangra a női szívekben. Ha valóban nem volt más bűne, mint hogy segédkezett az unokatestvére és a húga szerelmi életében, akikkel együtt nevelkedett, kegyetlenség ugyanazt az árat fizettetni vele, mint a többiekkel…

Pontoise-t elhagyva a lovasok körbevette szekerek elváltak egymástól: kettő

északnyugat felé fordult. Egyedül Jeanne-é indult délnek, ez volt az egyetlen különbség, melyet Poitiers szívósságának sikerült kicsikarnia apjától: Cháteau-Gaillard-ban a kormányzó lakását leszámítva csak börtönök voltak. Dourdan tornya szigorú volt, de ugyanúgy lehetett élni benne, mint bármelyik korabeli várban: Jeanne-t szigorúan őrzik majd, de kényelmes fekhelye és kandallója lesz. A nyomornak ezen a szintjén ez is hatalmas különbség volt… Megadta az életben maradás lehetőségét.

A szolgáló hölgyek kocsija is útnak indult, hogy teljesítse az utazás második szakaszát: a visszatérést Párizsba, ahová este érkeztek meg. A Marche és a Poitiers palota befogadta az utazók egy részét, akiket egyaránt kimerített a reggeli megpróbáltatás és az utazás. Végül a Nesle palota kapui is rázárultak azokra, akik ott várják majd a Civakodó visszatértét. Ha Bertrade azt remélte, hogy megszökhet Aude-dal, hamar rádöbbent, hogy lehetetlen. Már kiadták a parancsokat: Margit otthonát szigorú őrizet alá vették…

IX. fejezet

Holttestek a Nesle toronyban

Párizs az irtózathoz közeli döbbenettel szerzett tudomást a hercegnők ügyéről.

Mintha kérlelhetetlen szigorral követték volna egymást a rossz hírek. Kelemen pápa bombaként ható halála után, egy hónappal a nagymester átka után, a lázító üzenetek után, melyeket egy ördögi és elkaphatatlan íjász szegezett rendszeresen a Notre-Dame kapujára, a király három fia házasságának hajótörése, mely máskor remek pletykálkodásokra adott volna alkalmat, ezekben a sötét napokban az átkot idézte, mely nem hagyta nyugodni a népet.

Megszokott ridegségével Szép Fülöp elejét vette a fantáziadús híreszteléseknek, és az egész városban kidoboltatta Margit, az unokatestvérei és a szeretők ítéletét, hogy mindenki meggyőződhessen róla, hogy a rang sem ad felmentést a becsület követelményei alól. Éppen ellenkezőleg: annál nagyobbnak kell lennie a zuhanásnak, és annál példásabbnak a büntetésnek. A király beleegyezésével a püspök elrendelte, hogy a parókiákon a házasság szentségéről és az azt megszegő lelkekre váró veszedelmekről szóljanak a szentbeszédek.

A kikiáltó lova, aki tekercsével a kezében térről térre járt, fullasztó csendet hagyott maga mögött, mely azonban nem tartott sokáig, és hamarosan kiabálásban és kommentárokban tört darabokra. Felidézték, hogy a Civakodó feleségének csak egy egészen fiatal kislánya van, Jeanne-nak, a legkevésbé bűnösnek, három gyermeke, Blanche pedig gyermektelen. Mindez azt jelentette, hogy ha a király meghal, fiú örökös híján a királyság darabokra hullik, hacsak az ég nem teremt valahogyan rendet. Azt azonban senki sem állíthatta, hogy Franciaország jó egészségnek örvendene.

Aznap reggel Olivier egyedül ment be Párizsba. Mathieu mester ragaszkodott hozzá, hogy naponta friss híreket kapjon, és társai felváltva járták az utcákat, hogy begyűjtsék az információkat Mindig csak egyvalaki ment, hogy elegendő védelmező

maradjon a mester és a három nő körül, ha esetleg kellemetlen támadás érné őket.

Mathieu nehezen gyógyult a sebesülésből, mely sokáig magas lázzal járt, és minden meggondolatlan mozdulatra nedvedzeni kezdett. Nagyon fájt a rendőrfőnök eltörte kulcscsontja, hiába rögzítette Hervé egy ötletes szerkezettel, melyet Cipruson látott egy zsidó orvostól: egy összetekert lepedődarabot vezetett át a nyakánál és a hónalja alatt, majd a háta mögött megkötötte, hogy mozdulatlanságra kényszerítse a vállakat, Mathieu azonban sokat mocorgott, és amilyen sötét volt a hangulata, olyan lassan gyógyult a sebe. Az építőmestert felbőszítette, hogy kénytelen odabent maradni, ki sem dughatja az orrát, miközben arról álmodik, hogy a lázadás tüzét hinti el az összes katedrálisban: Beauvais-ben, ahol a kórus harminc évvel azelőtt leomlott, és az újjáépítése még távolról sem készült el, Orléans-ban, Bourges-ban és másutt. A vérét megmérgező gyűlöletben azt akarta, hogy a félbehagyott mesterművek hirdessék királyságszerte a király aljasságát és a nagymester bosszúját. Nem indulhatott azonban útnak, ezért megbízta Cauvint, hogy tartsa a kapcsolatot a gentil-lyi kőfejtőkkel, ahol a szöktetési kísérlet előtti megállapodás szerint a túlélőknek gyülekezniük kellett, hogy megvárják a parancsait. Teltek azonban a napok, és amikor visszatért, a kőfaragó nem merte bevallani, hogy lassanként szétszéledtek az emberek, hogy megpróbáljanak újra elviselhető életet teremteni maguknak. Jacques mester sajnos meghalt, de a hátramaradóknak élniük kellett…

Mellkasán összefont karral, az Hotel-Dieu falának támaszkodva Olivier oda sem figyelt a teret elhagyó kikiáltóra, és a májusi napban ragyogó Notre-Dame-ot nézte, mely a szobrait és faragványait díszítő aranyozásban és színes festésben úgy csillogott, akár egy hatalmas imakönyv. Három nappal ezelőtt a vörösre festett főkapun még ott díszelgett a katedrális haragja és Istenhez szóló felhívása annak érdekében, hogy vonják vissza az igazságtalan ediktumokat, melyek kivétel nélkül sújtanak mindenkit, aki egykor a szépségén, a szilárdságán dolgozott. Olivier az ismeretlen íjászra gondolt: az erős felügyelet ellenére sem sikerült elcsípni. A lovag csodálta merészségét és szinte ördögi ügyességét. Bár csak tovább szította a püspök, a kanonokok és a rendőrfőnök haragját, zseniális ötletnek tartotta, hogy lázadó hanggal ruházták fel a katedrálist. A király három fiát sújtó dráma után remek oka lesz, hogy azonnali igazságtételt követeljen!… Addig is neki vissza kell mennie a házba, hogy beszámoljon a többieknek…

Ebben a pillanatban keserű hang harsant a háta mögött:

– Most elégedett, remélem? Ha nem keresztezi a tervemet a Temple előtt, mostanra a Civakodó uralkodna a szépséges lotyójával, a királyság jövője nem forogna veszélyben, és a nagymester még mindig élne…

Olivier-nek hátra sem kellett fordulnia, felismerte a nehezen elfelejthető, rekedtes hangot, a koldusét, akit megakadályozott abban, hogy megölje a királyt, és aki Pierre de Montou-ként mutatkozott be. Ahogy felé fordult, megállapíthatta, hogy a férfi nem sokat változott: most is ugyanolyan sovány volt, ősz szakálla kócos, melyben azonban a hosszú sasorr mintha kevésbé pirosan ragyogott volna. Szemében harag tükröződött, ahogy folytatta:

– … ráadásul hazudott nekem!

Olivier-t felbőszítették a szavai:

– Más körülmények között felpofoznám, mert bár megfelelőnek találtam volna a hazugság csúfságát is, hogy megakadályozzam, hogy felkoncoltassa magát – ráadásul nem csak saját magát, méghozzá teljesen feleslegesen! –, az az igazság, hogy valóban láttam Roncelin de Fos-t. És a társam is látta őt, amikor a nevét kiáltottam. Egyébként a nyomába eredtünk…

– És utolérték? – nevetett keserűen a koldus.


– Nem. Maga is tudja, hogy az íjászok üldözőbe vettek, ezért tudott maga eltűnni.

Csak egy… barát jóvoltából menekültünk meg előlük. Ami Roncelint illeti, eltűnt, mint egy rémálom.

– És az elkövetkező években visszatért ez a rémálom?

– Egy percre sem hagyott el a visszavonultságomban, melyre kényszerültem, hogy életben maradjak. Pedig sokat kerestettem azokkal, akik menedéket nyújtottak nekem.

De túlzás, hogy így mentegetőzöm maga előtt. Bizonyára maga is a keresésére indult?

– Nem. Meggyőződésem volt, hogy csak azért kiáltotta a nevét, hogy megakadályozza a tervemet…

– Beszéljünk csak arról a tervről! Ami nem valósulhat meg az egyik nap, megvalósulhat egy másikon. Más alkalmat nem talált, hogy alamizsnát kérjen Fülöptől?

Hét év alatt lett volna rá ideje.

– Akár elhiszi, akár nem, nem kínálkozott alkalom – morogta Montou. – Pedig sokszor jártam a nyomában. Például amikor Poitiers-ba ment találkozni a pápával, de akkoriban túl sok ellenség ágált ellene, és Marigny anélkül, hogy beavatta volna, valóságos vasgyűrűt vont köré. Ráadásul… élnem kellett: ennivalót loptam a beaugencyi piacon… és a kastély börtönében találtam magam: komolyan az a veszély fenyegetett, hogy felkötnek.