– Ugyanígy van velünk is! És először is nevezzék meg magukat, ha nem tolvajok.

Én Mathieu de Montreuil vagyok, a Notre-Dame főépítésze.

– Az én nevem Jean d'Aumont, és köszöntöm önt, hisz tudom, hogy becsületes ember. Ezért kérem, ne akadályozzon…

– Nem fog akadályozni – jelentette ki az egyik álkőműves előrelépve. – Sőt, még az is lehet, hogy segít? Azért jöttünk, hogy…

Olivier lendülete, mellyel odaugrott hozzá és megszorította a vállát, belefojtotta a szót. Néhány szó elég volt számára, hogy felismerje a hangot.

– Hervé testvérem! – kiáltotta. – Miféle csoda folytán láthatlak viszont? Merre jártál?

Miközben Mathieu visszafogta az embereit, akik készen álltak, hogy rávessék magukat az idegenekre, a két barát összeölelkezett, egy pillanatra megfeledkezve a szomorú helyzetről, melyben egymásra találtak, az azonban hamar utolérte őket, és későbbre halasztották az elbeszélést, mely csak őket kettőjüket érdekelte volna.

Az álkőműveseket ugyanaz a cél vezérelte, mint Mathieu-t és a társait: ki akarták szabadítani az elítélteket, hogy a beálló sötétségben leevezzenek velük az aznap nagyon erős sodrású folyón Saint-Cloud erdejéig. Állt ott egy, a Templomnak elkötelezett perjelség, ahová Jean d'Aumont vonult vissza, és ahol legalább néhány napra menedéket találhattak. Mint Mathieu-t, Aumont-t is felkészületlenül érte a nagymester hirtelen őszintesége és az abból fakadó drámai következmények. Azért jött ide a társaival, hogy meghallgassa az ítéletet és megtudja, hol tartják majd fogva a vezetőket, ám így sürgető megoldást igénylő helyzettel találta szemközt magát, melyben hatalmas kockázatvállalásra volt szükség, hisz az építőmesterhez hasonlóan neki sem voltak illúziói annak nehézségét illetően, hogy a halálraítélteket a folyón elszakítsák őreiktől.

– Kevesen vagyunk, és rossz a fegyverzetünk az íjászokkal és a királyi fegyveresekkel szemben, de arra gondoltunk, hogy ha nem sikerül kiszabadítanunk a nagymestert és Normandia preceptorát, legalább másképp megadhatjuk nekik a szabadságot: megöljük őket, hogy kevésbé kegyetlen és gyorsabb legyen a halál, mint az, amely rájuk vár. Már az is győzelem lesz, ha csak holttesteket hagyunk Fülöp kezén.

A halálra is készek vagyunk ezért…

– Mi is. Honnan jöttek? – kérdezte Mathieu a bizalmatlanság utolsó árnyával.

Soissons vidékéről érkeztek, ahol olyan sok volt a templomos parancsnokság, hogy péntek 13-i összehangolt támadás hálóján többen is kicsusszanhattak, különösen azok, akik farmon vagy erdei házban éltek. Aumont a vidék anyaházához tartozott, az erős Mont-de-Soissons elöljárósághoz, ám előző este a roziéres-i parancsnokságra küldték, és a környező erdő sűrűjének köszönhetően sikerült megszöknie és menedéket találnia a nagy Longpont apátságban, ahol a ciszterciták befogadták. Ott maradhatott volna, de képtelen volt elviselni a határtalan igazságtalanságot, és bár már nem volt fiatal, fel akart készülni, és fel akarta készíteni társait is, hogy harcba induljanak a király ellen.

Akkoriban történt, amikor a nagymester unokaöccse, Jean de Longwy a burgundiakkal létrehozott egy ligát, mely többé-kevésbé a herceg védelmét élvezte, s mely sok borsot tört a hatalom orra alá, mielőtt földalatti mozgalommá alakult volna. Aumont Longpont-t elhagyva a szerzetesek segítségével beköltözött a hatalmas Villers-Cotterets erdőbe, ahol több szökevény is csatlakozott hozzá, és hamarosan favágó közösségé alakultak, remélve, hogy a pápa végül igazságot szolgáltat nekik és lehetővé teszi, hogy újra nyíltan éljenek, talán kevésbé gazdagon és nagy hatalmúan, de tisztességben és Isten dicsőségére… Hervé d'Aulnay is közöttük volt.

Ahogyan azt később Olivier-nek elmesélte, Moussyba való hazatérése nem keltett osztatlan örömet. Gautier bátyja éppen az elsőszülött fia, az ifjabb Gautier és Agnès de Montmorency házasságáról tárgyalt. Ráadásul két kisebbik fia az udvarban szolgált, így egy menekülő templomos érkezése – legyen bár a tulajdon öccse – komoly problémákat vetett fel. Gondosan elrejtették Hervét a kastély egyik távol eső zugában, épp csak nem a várbörtönben, bár lehet, hogy legszívesebben ezt tették volna. Az élelmezéséről gondoskodtak ugyan, de nagyon szűkösen, és minden kényelmet nélkülöznie kellett. Olyannyira, hogy a szerencsétlen végül úgy döntött, továbbáll.

Harag lakozott a szívében, és magában hálát adott Mathieu de Montreuil tisztánlátásának: Olivier-t minden további nélkül kidobták volna. No de hová menjen?

Főként hogy jó fivére azt sem akarta, hogy találomra útnak induljon, nehogy felismerjék, és az elfogásával katasztrófát zúdítson a házra.

A jajveszékelésébe belefáradva Hervé végül megszökött: parasztnak öltözött, és felszerelkezett egy kevéske élelemmel, melyet tejtestvérétől kapott, aki egy nagylelkű

és jószívű falubeli paraszthoz, Hamelinhez ment feleségül. Hervé azt tervezte, hogy Flandriába megy, mely mindig is „kényes” viszonyban állt a francia királlyal, de Hamelintől megtudta, hogy ott is kínozzák és megégetik a templomosokat. A Villers-Cotterete erdőben azonban talán menedéket találhat., a jó szándékú favágók között.

Így csatlakozott d'Aulnay lovag d'Aumont lovaghoz. Gyakran gondolt Olivier-re, de óvatlanság lett volna felkeresnie biztos rejtekhelyén.

A két barát egymásra találása hidat vert a két csoport között is, mely először kis híján ölre ment. Mivel ugyanazt a célt követték, egyesítették erőiket, és nem vesztegették az értékes perceket Közeledett az idő, amikor csónakba ültetik az elítélteket: rövidre kellett fogni a haditanácsot. A súlyos és nehezen kormányozható bárka helyett három nagy, de könnyű csónakot választottak, és megosztották az erőket: az egyik viszi Mathieu-t és Cauvint az embereik felével, a második Jean d'Aumont-t és az övéit, a harmadik pedig a kimaradókat Hervé és Olivier parancsnoksága alatt. Ez utóbbi indult elsőnek, átszelte a Szajnát, és a Szénakikötő

mellett kezdett várakozni, ahol katonák kordonja igyekezett visszatartani a tömeget, mely elárasztotta a partot és a kirakodó útvonalakat A sodrás miatt ki kellett vetniük a nagy rögzítőkövet A második csónak a Nagy híd egyik pilléréhez állt, hogy a lehető

legközelebbről követhesse az áldozatok hajóját. Végül Mathieu a Monnaie23 malomhoz horgonyzott, amennyire csak lehet, közel a szigethez, melyen a hóhér segédei tökéletesítették a magas és széles máglyát, melyből két pózna emelkedett ki. Senki nem figyelt fel a csónakok mozgására, hisz számos vízi jármű igyekezett a királyi kertek csúcsa felé, ahol egy balkonos torony állt: Szép Fülöp, a családja és a tanácsosai innen nézik majd az előadást.

Gyorsan esteledett. Hideg volt a folyón, és a csónakokban mindenki magába fordulva ajánlotta lelkét Istennek, hisz nem lehettek illúzióik a rájuk váró nehézségeket illetően. Vérvörös ragyogásban bukott le a nap, és a szomszédos sziget, valamint a part megtelt a kíváncsi bámészkodókkal, akik még létrákat is támasztottak a Nesle palota oldalának, mely lassan belemerült a sötétségbe. Egyedül a szigorúan őrzött máglyát világította meg több száz fáklya. Nehéz volt a levegő. Az emberek nem beszéltek, csak suttogtak, és a közeledő morajlást hallgatták. A Gréve kikötőben az elítéltek a rendőrfőnök kíséretében elfoglalták helyüket egy pikákkal és lándzsákkal őrzött csónakban. Tucatnyi láng világította meg tragikusan a két magas alakot, melyet a piros keresztes nagy fehér köpenybe öltöztettek, hogy még emelkedettebbé tegyék halálukat.

Szálfaegyenesen álltak, utolsó erejükkel elhallgattatva magukban a fájdalmat, mely meggörnyesztette volna vállukat, és a kortól és a hosszú bebörtönzéstől elgyötört arcukon derű tükröződött. A tömegben mindenfelé elszórt agitátorok ellenére az emberek némák maradtak. A csónakot a sodrásba lökték az evezősök.

Ahogy elhaladtak Jean d'Aumont mellett, ő a nyomukba eredt, erős evezőcsapásokkal megtartva a közelséget, míg Olivier a jobb oldalra kormányzott, Mathieu és az emberei pedig a balra. Egy csapásra három oldalról körülvették a csónakot. Balta-, kalapács- és tőrcsapásokkal küzdöttek, s a két fehér öregember körül megveszekedett csata, kegyetlen harc kerekedett, a palota tornyairól azonban máris lőni kezdtek az íjászok, miközben a rendőrfőnök körül a meglepetésükből magukhoz tért őrök erőteljesen védekeztek. Egy pillanatra Mathieu azt hitte, győzött, és a karjába vette Molay-t:

– Jöjjön, Jacques mester! Az építészeinek szükségük van magára!

A nagymester azonban eltolta magától:

– Nem! Menekülj, szerencsétlen, míg nem késő! Magam választottam a halált, hogy hősi képet hagyjak hátra a Templomról.

Ezzel hirtelen belökte a folyóba, ahol holtak úsztak körülöttük, éppen abban a pillanatban, amikor a rendőrfőnök megsebezte az építész vállát. Mathieu felkiáltott, és eltűnt a vízben.

Ezt látva Olivier utána ugrott, sikerült elkapnia, és Cauvin segítségével beültette a 23 A királyi kertek magasságában állt a Szajnán.


csónakba.

– Katasztrofális a helyzet! – nyögte a férfi. – Menekülnünk kell…

– Hagyjuk itt a többieket? Soha!

A többiek száma tragikusan fogyatkozott. D'Aumont lovag az elsők közt halt meg, és a most már kikötéshez készülődő csónakban a rendőrfőnök emberei leírhatatlan lármában szabadultak meg a többi támadótól. A csatazajra a tömeg üvöltése felelt, melyet a jobb parton lázba hozott a hősies mentési kísérlet, és a vízbe lökdöste a katonák sorfalát, majd pikáikat elragadva nem engedte kimászni őket. Olivier a csónakjában állva még harcolt, de Cauvin de Montois egy evezővel ellökte járművüket a szomszédos hajó mellől. Olyan hirtelen volt a mozdulat, hogy Olivier ráesett Mathieu-re, miközben Cauvin kétségbeesett erővel evezni kezdett, hogy megszabaduljon a mindenfelől záporozó nyilak alól… Olivér kiegyenesedett, és elkiáltotta magát