A pápa eközben nem adta meg magát. Még két évig igyekezett elkerülni a legrosszabbat. Összeült a zsinat, de ugyanabban az időben a király is összehívta a rendi gyűlést, és habozás nélkül nyomást gyakorolt V. Kelemenre. 1312. március 22-én feloszlatták a templomos rendet, javait pedig átruházták az ispotályosokra… Ekkorra a chinoni foglyok egy ideje már visszatértek Párizsba.

Az építőmesterek munkaterületein ezek a hírek megfagyasztották az emberek vérét, akikben egyelőre néma harag fortyogott, melyet tovább táplálnak majd napokon, heteken, hónapokon, éveken át. A montreuil-i házban elsötétült a gazda hangulata, ahogyan természetesen Rèmié és Olivier-é is. Ez utóbbié annál is inkább, mert nem látta viszont Hervét, és képtelen volt bármit is megtudni róla.

Soisson vidékén, ahol erősen megvette a lábát a Templom, és számos birtokkal rendelkezett, a tömeges letartóztatás megrémítette az embereket, akik megtanultak hallgatni…

Mathieu-höz este elszánt arccal, kérges tenyérrel érkeztek az emberek.

Megbeszéléseket tartottak, amint az asszonyok visszahúzódtak a szobáikba, bár egyikük sem mert volna semmit sem kérdezni. Ha a gyűlések nem tartottak el Párizs 18 Az építőmesterek hagyománya szerint a legendájuk a jeruzsálemi Salamon-templomig nyúlik vissza, ahol maga a király is részt vett

az építész Tyrusi Hiram és egy titokzatos személyiség, a Galliából érkezett kőfaragó, Jacques mester művében. Tőlük hármuktól ered a

katedrálisépítés titka és társulása, melyet a frigyládában az első templomos lovagok vittek Nyugatra Szent Bernát utasítására. Az utolsó

nagymestert Jacques de Molay-nak hívták. és természetes volt. hogy az építőmesterek a legenda Jacques mesterének reinkarnációját

lássák benne, annál is inkább, mert a férfit kivégezték.


kapuinak megnyitásáig, a diszkrét látogatók az időtől függően vagy a házban, vagy egy csűrben fejezték be az éjszakát. Olivier is gyakran csatlakozott hozzájuk.

Az egyik gyűlést éppen azelőtti este tartották, hogy Bertrade megérkezett Montreuil-be…


* * *

– Ezért – állapította meg az öreg Mathilde – nem lehet róla szó, hogy hazahozzuk Aude-ot…

– Mert itt lakik a templomos? Aude mostanáig sosem vette észre, pedig többször is járt itthon!

– Ha jól értettem – mondta fásultan az öregasszony –, hosszabb tartózkodásról lenne szó. Ráadásul nem csak ez a baj. De bizonyára nem voltam elég világos. Olyan dolgok történnek ebben a házban, melyekről nem tudom, hová vezetnek, de őszintén úgy gondolom, hogy az elkövetkező hetekben Aude nagyobb biztonságban lesz maga és Margit királyné mellett…

Kintről férfihangok hallatszottak, és Mathieu keze alatt nyílt az ajtó. Látva, hogy az anyja nincs egyedül, összeráncolta szemöldökét, visszafordult, morgott valamit azoknak, akik kísérték, Rèminek és Olivier-nek, és ez utóbbi elvonult a műhely felé.

Azután a mester fiával belépett a helyiségbe.

– Jó estét, húgom! Mi szél hozta?

A szigorú hangból Bertrade gond nélkül kitalálhatta, hogy nem örülnek ennek a szélnek…

A férfi mellett beáramló márciusi levegő keserű volt és csípős.

VII. fejezet

A máglya

A rideg fogadtatás meglepetésében Bertrade nem találta a szavakat, és Mathilde vállalta magára a választ:

– Bertrade azt szeretné, ha a kis Aude egy időre hazajönne. Attól tart, hogy az elkövetkező napokban nem lenne olyan biztonságban, mint eddig…

– Miért? Mi történt? Valami súlyos hibát követett volna el?

– Távolról sem, és ha valaki hibázott – márpedig hibázott –, az nem ő volt, sem én…

Bertrade egy pillanatig habozott, sógora zárkózott arcát, kemény, de egyenes tekintetét fürkészte, végül elszánta magát:

– Margit királynénak szeretője van, és súlyos óvatlanságokat követ el. Ha a Civakodó – és vele a király! – megtudja, a haragja vakon lesújt a palotája összes lakójára, mert sajnos a csalás a saját otthonában folyik…

Mathieu nem csatlakozott Rèmi felháborodott felkiáltásához, szája azonban mindent eláruló, undorodó fintorra húzódott.

– Nem volt kedvemre, hogy a lányom az udvar szép hölgyeihez dörgölőzzön, maga is tudja. Azt azonban sosem képzeltem volna, hogy ilyen ocsmányságba keveredik! Az a hercegnő bolond kell legyen, hogy ekkora veszélybe sodorja az övéit… egyelőre azonban szó sem lehet arról, hogy Aude hazajöjjön. Még néhány napra sem!

– Megmondtam neki – szakította félbe az édesanyja. – Magyarázatot kellett adnom… ezért beszéltem a vendégünkről…

– Helyesen tette. Bertrade egyik nagy erénye, hogy tudja tartani a száját.

– Éppen most adtam szép példáját – jegyezte meg az asszony keserűen.

– Maga is magyarázattal tartozott. A látogatása csak azt bizonyítja, mennyire kedves magának Aude, és mennyire a szívén viseli a családunk sorsát. Ugyanakkor, húgom, nem Olivier miatt nem jöhet haza a lányom: a lovag hűséges maradt a Templomhoz, melynek szabályzata megtiltja a nőkkel való érintkezést, és sosem jön be ide, amikor az asszonyok itthon vannak. A legjobb bizonyíték erre, hogy Aude sosem vette észre a jelenlétét, amikor itthon járt… Igaz is, gondolja, hogy még mindig szereti?

– Esküdni mernék rá – válaszolt a nagynénje helyett Rèmi. – Ahányszor csak meglátogattam a Nesle palotában, mindig megtalálta a módját, hogy felőle érdeklődjön. Azt hiszi, valahol a királyságban bujkál. Vagy talán visszament Provence-ba. Nem felejtette el!

– Ebben egyetértek! – sóhajtotta Bertrade. – Egyetlen fiú sem vonja magára a figyelmét, bármilyen kedves legyen is. Attól tartok, az ő életében ez az egy szerelem lesz.

– Mint az anyja – jelentette ki nem minden elégedettség nélkül Mathieu. – Csak az a kár, hogy ez a szép szerelem nem méltatlanra irányul, éppen ellenkezőleg, de olyan valakire, aki nem viszonozhatja. De eleget fecsegtünk! Ma nem egy hercegnő

bolondsága a fő témánk… hanem a holnapi nap nagy eseménye… és végül is örülök, hogy eljött!

– Hogy érti?

– Majd később elmondom! Hol a feleségem és a cseléd?

– A mosodában, mint minden csütörtökön – morogta Mathilde. – Úgy tűnik, ma sokáig maradnak…

– Jobb így. Mondja, húgom, nem vett észre semmit a Notre-Dame mellett elhaladva?

– De igen! Emelvényt ácsolnak a bejárat előtt. Különös módon azonban a támfal építkezése elhagyatott volt…

– Emelkedett külsőségek között holnap viszik oda Jacques mestert és a Templom többi fogva tartott vezetőjét, hogy kihirdessék az ítéletet.

– Istenem! Azt hittem, megfeledkeztek róluk. Miért ez a pompa? Állítólag mindent bevallottak, amit akartak tőlük, és a pápai bizottság csak azért szabadítja ki őket a börtönükből, hogy egy másikba vigye át őket!

– Bizonyára, de kérdés, hogy hová… és, látja, minket éppen ez a részlet érdekel.

A régi szálak, melyek az építőmestereket a templomosokhoz fűzték, annyira közismertek voltak, hogy Bertrade is tudott róluk. Azt is tudta, hogy a sógora is erősen érintett, ám hirtelen megrémítette a hangjában csengő elszántság. Az unokaöccsére nézett, és elfelhősödő arcán ugyanezt az elszántságot látta.

– Mire készülnek? – kérdezte aggodalmában suttogom fogva a hangját.

– Bocsásson meg, húgom, de nem tartozik magára. Elég, ha annyit tud, hogy a közeli jövőben bizonyos veszély fenyegetheti ezt a házat. A látogatása eszembe juttatta a passiacumi házát, és arra gondoltam, nem hívná-e meg magához a húgát és az édesanyámat?… Aude is csatlakozhatna hozzájuk, és így megoldódik a maga felvetette probléma is. Mit gondol?

Hirtelen olyan boldognak látszott, hogy Bertrade-nak – teljesen oda nem illően –

nevethetnékje támadt:

– Hogy nem éreznék túl jól magukat! Egy késő tavasz a virágzó fákkal még elmegy, de most megduzzadt a Szajna, és könnyen lehet, hogy a vízbe érne a lábuk! Mindegy –

tette hozzá sógora összeráncolt szemöldökét látva –, a házam bármikor a rendelkezésükre áll. Annál is inkább, mert egyre ritkábban megyek oda, bár Blandine és Aubin, akiket a férjem még régen befogadott, gondosan karbantartják. Ha Rèmi holnap elkísér, odaadom a kulcsokat…

Mathieu ösztönös mozdulattal megragadta és megszorította sógornője kezét:

– Nagyon köszönöm, húgom! Mintha tüskét húzna ki a talpamból…


– A maga helyében – szólt közbe Mathilde – megvárnám, míg hazaér a feleségem, hogy lássam, mit szól hozzá. Amennyire ismerem, nagyon meglepne, ha hajlandó elmozdulni itthonról.

Ebben a pillanatban ért vissza Juliane és Margót a vizes ruhával teli kosarakkal, melyeket szép időben a mezőn, most azonban a szélfogó alatt kifeszített kötelekre teregettek ki. Ez volt az év utolsó nagymosása. A teknőben már csak a fehérneműket mossák.

Mathieu felesége szemmel látható örömmel ölelte meg a nővérét. Először is mert szerette, másodszor mert híreket hozott a lányáról, akinek távollétét fájdalmasan viselte. Amikor azonban a férje beköltöztette hozzájuk Olivier-t, a lánya távollétének elsődleges okát, nagylelkűségében egy pillanatra sem merült fel benne, hogy haragudhatna rá, hisz tudta, hogy a templomos soha semmit sem tett, amivel magára vonta vagy bátorította volna Aude szerelmét, melyről semmit sem tudott. Különben is annyira keveset látta a lovagot, hogy szinte meg is feledkezett a jelenlétéről, annyira diszkrét volt. Amikor mégis megpillantotta, akaratlanul is megértette a makacs érzelmet, melyet a lánya táplált iránta, és néha azon kapta magát, hogy sajnálja, hogy egy ennyire vonzó férfi – annál is vonzóbb volt, mert elérhetetlenül távoli! – véglegesen elveszett a nők számára… Más nők talán megpróbálkoztak volna a csábítással – és Juliane esetében ez nem is lett volna nevetséges, hisz kora ellenére nagyon szép volt –, de túlságosan emelkedett lélek volt az ilyesmihez. Ráadásul a férje, akiről érezte, hogy tervez valamit, teljesen kitöltötte a gondolatait