– Végül is – magyarázta –, mi lehet személytelenebb, színtelenebb, mint egy szürke csuhás kolduló barát?

Éppen asztalnál ültek Mathieu házában, és Margót a levest szolgálta fel. Az öreg Mathilde válaszolt:

– Tényleg azt hiszi, hogy úgy fest, mint azok a szürke patkányok, akik gyakran úgy szerzetesek, ahogyan én apáca? Lusta alakok, akik jobban megélnek mások szánalmából, mint gondolná, és a csuhájuk gyakran vastag bukszákat rejt. Maga pedig, nagyuram, pontosan úgy néz ki, mint ami: egy harcedzett lovag, egy kolduláshoz túlságosan merev gerincű nemes. Meglátszik magán, higgye el… és ez vonatkozik a barátjára is!

– Valóban nem szoktunk kolduláshoz – helyeselt Hervé –, és csak jobb híján választottuk a csuhát. Így gond nélkül eljuthatunk a bátyámhoz. Ami pillanatnyilag a legjobb megoldás. Moussy egyébként nincs messze Párizstól…

– Biztos benne, nagyuram, hogy a bátyja otthona befogadja magukat? – szólt közbe Mathieu. – Napjainkban súlyos dolog templomosokat bújtatni! Úgy hallottam, még a kolostorok sem hajlandók rá, hisz nem kerülhetik el ők sem Nogaret embereinek zaklatását. Ne felejtse el, hogy ebben a félelmetes ügyben a király a pápa támogatását bírja…

– A bátyám nagylelkű ember… legalábbis azt hiszem! – Az kell legyen, ha befogad nem is egy, de két templomost! Ha megenged egy tanácsot, először keresse fel egyedül, és nézze meg, hányadán állnak.

– Ha igaza van, ha Moussy nem fogad be minket, még mindig elmehetünk Burgundiába Jean de Longwy fivéréhez…

– Nem – szólt közbe Olivier. – Nem tudjuk, sikerült-e hazajutnia. Ha nincs ott, csak külföldre menekülhetünk tovább. Amit nem akarok, amíg meg nem tudom, mi lett Clément testvérrel. Különösen abban a tudatban, hogy Roncelin, aki erősen gyűlöli, Párizsban van. De önzés lenne részemről, ha magamhoz kötnélek…

– Azt akarod, hogy váljunk külön?

– Bölcs döntés lenne – jegyezte meg gyengéden Mathieu. – Ha Olivier nagyúr hajlandó rám bízni magát, elbújtathatom úgy, hogy közben bejárása marad Párizsba.

Ugyanakkor, ami igaz a bátyjára, Hervé nagyúr, igaz rám is: egy templomost könnyű

elrejteni, kettőt már veszélyes. Gondoljon arra, hogy tudni fogja, hol van a barátja, és bármikor meglátogathatja, amikor csak akarja. Némi óvintézkedések mellett, természetesen.

– Miért teszi ezt, Mathieu mester? – kérdezte Olivier. – Családja van, javai, nagy munkák várnak magára.

– Mert barátok vagyunk, igazi barátok, amilyen az apja és az én apám voltak.

Ráadásul, mint minden építőmester, én is kissé a Templom gyermeke vagyok. A Templom és Bernát szerzetesei tanítottak meg arra, hogyan építsünk katedrálisokat, és gyakran ők is fizettek. Elhozták a Szentföldről Hiram, a híres építész titkait, aki Salamon templomát építette, és sok másikat is. Tehát Olivier testvér, ön otthon van itt, ameddig csak úgy kívánja. Segíteni fogom a Templomot, amennyire csak tudom…

– Tényleg ennyivel tartozik neki?

– Még többel is. A lovagok biztosították a védelmünket a Temple építésénél és máshol. Ok eszközölték ki Szent Lajos királynál a királyi kiváltságokat, melyek megkímélnek minket az adószedők zaklatásaitól. Tisztelettel tartozunk a királynak, de a Templomnak köszönhetjük, hogy szabad emberek vagyunk…

Ehhez nem volt mit hozzátenni. Meghajoltak a mester terve előtt, és a következő

reggelen Rèmi az erdőn át elvezette a még mindig szürke csuháját viselő, de némi élelemmel ellátott Hervét a régi római úthoz, mely Soissons felé futott. Moussyt mindössze hét mérföld választotta el Montreuil-től. Még az este előtt odaérhetett.

Mathieu a gyümölcsös végébe vezette Olivier-t, egy kis épülethez, mely azokra a bódékra emlékeztetett, amilyeneket a különböző szakmunkákhoz az építkezéseken állítanak fel. Azzal a különbséggel, hogy ez a ház nem fából, hanem erős kőből épült. A fal mellett állt, mely mögött a vincennes-i és bondyi erdők határa húzódott. Alacsony, emelet nélküli épület volt, szélfogója alatt fa- és kődarabok sorakoztak, s itt kapott helyet Rèmi műhelye, valamint egy kis, szerzetesi cellára emlékeztető és ahhoz illően bebútorozott szoba: előfordult, hogy a szobrász, amikor rátört az alkotói láz, itt pihent egy keveset, mert arra is sajnálta az időt, hogy a nagy házba visszamenjen.

– Ezt tudom felajánlani – mondta Mathieu. – Itt békében élhet, és abban a visszavonultságban, melyre vágyik. Az ennivalót idehozzuk, és két lépésre csörgedezik egy patak, ahonnan vizet meríthet. Kínos meglepetés esetén – ami előfordulhat – egy olyan ruganyos ember, mint maga, könnyen átugrik a kerítésen… mögötte pedig ott az erdő.

– Úgy érti, megfosztaná Rèmit a helytől, melyet szeret, és ahol bizonyára jobban tud dolgozni, mint bárhol másutt?

Beszéd közben Olivier odalépett egy nagy kődarabból készült asztalféleséghez, melyen egy másik, finom homokkő pihent A művész – hisz Rèmi valóban az volt –

vésője egy könyvet tartó, szakállas férfi sziluettjét kezdte kiszabadítani belőle. Még csak kezdemény volt, de máris sejtetni engedte, milyen erőteljes mű lesz a végeredmény. A templomos finoman végigsimított egy faragott redőt, miközben Mathieu csodálatát megérezve, fiára büszkén magyarázni kezdett:

– Evangélista Szent János szobra a vincennes-i kápolnába… szép lesz, nem igaz, ha elkészül?

– Nagyon szép! Ezért nem költözöm ide. Semmiképpen sem szeretném elűzni Rèmit az otthonából!

– Ő mindenhol otthon van, és vannak más melléképületek is a ház körül, magának azonban a legfélre-esőbben kell maradnia egy ideig. Könyörgök, fogadja el, ahogyan ő

is kérni fogja majd, ha megjön. Szomorú lenne, ha visszautasítja…

Olivier hallgatott, kezét továbbra is a kövön nyugtatva. Végül felnézett Mathieu-re, és őszinte kérést olvasott ki a szeméből.

– Ha így van, elfogadom… de csak a kis szobát, mely a templombeli cellámra emlékeztet majd. A mindennapos imák hosszú litániájának ritmusára fogok élni, melyek gyakorlatát majdnem elfelejtettük már, és nem zavarom Rèmit: mintha itt sem lennék.

– Éljen kedve szerint… de bármi legyen is a vágya, arra kérem, ne mozduljon innen, egyelőre ne akarjon visszamenni Párizsba – kérlelte Mathieu. – Ahogy a királyt ismerem, a tegnapi közjáték után figyelni fogják a kapukat. Ne felejtse el, hogy üldözik a templomosokat, és maga még mindig nagyon annak néz ki…

– Legyen nyugodt. Ennyivel tartozom magának! Így költözött be Olivier a montreuil-i házba. Eleinte, ahogyan ígérte, ki sem mozdult a műhely melletti szobácskából, csak a patakhoz ment mosakodni és elmélkedni az igencsak sötétnek látszó jövő felett. Órákig elüldögélt ott a csípős őszi szélben, a szűkmarkú napsütésben, mely aranyba öltöztette a lehulló faleveleket. Bármennyire szívélyes volt Mathieu és családja vendéglátása, nem tudta elképzelni, hogy itt érjen véget az élete, és jól táplált remeteként éljen, akinek nincs más dolga, mint az ima és az elmélkedés.

Akkor akár álnéven be is állhatna az első kolostorba. A szorosan vett szerzetesi életre azonban, melyből hiányzik a Krisztus dicsőségéért viselt fegyverek izgalma, sohasem vágyott. A Templomot akarta, a Templom azonban nem létezett többé, bár állt még a mintegy kétezer parancsnokság: eltűnt belőlük a lényeg, ahogyan ő is úgy érezte, hogy akár egy sebesülésből a vér, belőle is elszivárog az éltető szellem. Különös kísértés tört rá: elhagyja a menedékét, bevonul Párizs kapuján, és bekopogtat a Templeba, hogy osztozzon a rendet ért balsorsban. Ezzel bizonyára a hóhérnak szolgáltatja ki magát, hisz a börtönök pincéiben kínvallatásnak vetették alá a lovagokat, hogy beismertessék velük a hihetetlen alávalóságokat, de legalább csatlakozhatna Clément testvérhez és osztozhatna vele sorsában. A mártíromság koronája váltaná fel a sisakot, és mivel úgysem tükröződne rajta soha többé a csaták napsütése…

Rèmi hordta neki az ételt. Leggyakrabban csendben, hisz nem akarta megzavarni vendégük sötét gondolatait, s leginkább, mert nagy hatást tett rá a lovag. Még inkább mostani nincstelenségében, mint akkoriban, amikor egy építkezésen vagy az otthonában meglátogatta Mathieu-t a piros keresztes nagy fehér köpenyben. Talán azért, mert most jobban előtűnt maga az ember, mint a rend rákényszerítette egyformaságban. Megborotválkozva és kissé megnövesztve a haját a művész szemében Olivier még szebb volt, mint Szép Fülöp király, és Rèmiben felébredt a vágy, hogy fában vagy kőben örökítse meg a tökéletes csontozató, sovány és büszke arcot. Olivier-ben eközben újfajta tisztelet ébredt a művész iránt, akinek megígérte, hogy sosem zavarja a munkáját, és ebből a kölcsönös tiszteletből egyre növekvő távolságtartás születhetett volna, ha egy reggel Rèmi kétnapi távollét után nem érkezik a szokásosnál korábban a műhelybe, és nem a szobor előtt találja az egykori templomost, amint csodálattal teli pillantással simogatja a kő felületét.

Megállt, nehogy megzavarja, de Olivier megérezte a jelenlétét, kissé elpirult és visszahúzódott, miközben azt suttogta:

– Bocsásson meg, hogy bejöttem ide, de annyira csodálom a művét, hogy felülkerekedett bennem a vágy, hogy újra láthassam…

– Maradjon, kérem! Nemhogy nem zavar a jelenléte, de örülök neki. Nem mertem kérni rá, nehogy megzavarjam az imáit…

– Az imáimat?… Sokkal kevesebbet imádkozom, mint gondolja, mert úgy érzem, Isten napról napra távolabb van tőlem. Talán éppen ezért vonz ez a kép, mert önmagában is ima, szebb és erősebb ima, mint amilyet én valaha is mondhatok.

– Engedelmével úgy érzem, túlságosan egyedül van, nagyuram! Pedig társhoz szokott…

– Így van. Hiányzik Hervé testvér. Éveken át mindent megosztottunk, és azt sem tudom, él-e még, befogadta-e a bátyja-Beszéd közben Olivier odalépett egy kis asztalhoz, melyen egy agyagtömb állt. Óvatosan megérintette, majd végigsimította…