Juliette Benzoni - A templomosok kincse

Bár őrült, hihetetlen, sőt teljesen esztelen dolog volt, abban a pillanatban, amikor kiejtette a nevét, Olivier valóban meglátta az átkozott templomost. Nem is próbálta meggyőzni magát, hogy ez lehetetlen, hisz Fos nem szökhetett meg a cellából, ahová zárták, vak düh vett erőt rajta, és a nyomába eredt annak, aki megtestesített mindent, amit csak gyűlölt.

Sűrű volt a tömeg, és nehezen jutott előre. Sokkal nagyobb erővel próbálkozott, mint az egy kolduló szerzeteshez illett, és számos tiltakozást váltott ki, de ellenállhatatlanul vonzotta a ház sarka, ahol bizonyára egy kövön vagy felhágón állva rendkívüli tisztasággal megpillantotta a gyűlölt arcot. Mire azonban odaért, csak mintegy hat mérges alakot látott, akik a legkevésbé sem hasonlítottak arra, akit keresett…

– Pedig láttam, a mindenségit! Ott állt egy fekete ruhás aggastyán…

– Én is láttam – erősítette meg Hervé.

– Itt volt, de már nincs – vetette oda az egyik elégedetlen. – Maguk meg mit lökdösik a kisembereket?! Ha így kérnek alamizsnát…

– Csak azt kérdezem, merre ment?

– Erre vagy arra – incselkedett a férfi. – Én tudjam? Mindenesetre jobban tennék, ha eltűnnének! Fülöp királyunk biztosan szeretné megtudni, mi történt…

Valóban, Pareilles a futva érkező Montou nyomába indított néhány íjászt, hogy rendet teremtsenek. A szép veszekedésekre, erőszakos letartóztatásokra és egyéb ínyencségekre mindig fogékony tömeg bölcsen szétnyílt előttük. Hervé felmérve, hogy mindjárt lefogják, és bizonyára azonosítják őket, elvonszolta a barátját:

– Fussunk!

Olivier szó nélkül engedelmeskedett, nem is törődött tovább Montou-val. Vakon törtek előre, azt sem tudták, merre mennek. Egy faltörő kos erejével haladtak, és az emberek félrehúzódtak útjukon. Lazult a tömeg, de mögöttük még mindig ott voltak az íjászok, bár a távolság nem csökkent. Lelassítottak, hogy beforduljanak egy kis utcába, melynek sarkán egy pékség állt. A kiáradó finom kenyérillattól, mely éhségükre emlékeztette őket, majdnem elgyengültek, amikor hirtelen egy férfi bukkant fel előttük. Megragadta ruhaujjukat, és kíméletlenül belökte őket egy pincelejáróba, maga is utánuk ugrott, és sietve becsukta a csapóajtót. A gyors mozdulat, melyet elrejtett a sötét sikátor sarka, szó szerint eltüntette őket, anélkül, hogy bárki felfigyelt volna rá.

Nem sokkal később a fegyveresek egyre távolodó, csörgő lépte jelezte, hogy legalább egy időre elhárult a veszély.

A pincében, melynek szerencsére rövid lépcsőjén egymás hegyén-hátán gurultak le, az orrukig sem láttak, de megszólalt az ismeretlen hangja, akit nem is volt idejük megnézni:

– Bocsásson meg a rossz bánásmódért, Olivier úr, de nem volt idő az udvariaskodásra!

– Mintha… – próbálta felismerni a hangot a templomos… – Mathieu de Montreuil?

– Pontosan! És nagyon örülök, hogy itt voltam és időben felismertem. Aggódtunk magáért otthon nem tudtuk, lefogták-e azon az éjszakán. Remélem, semmije sem tört el.

– Nem. És először is nagyon köszönöm, de magyarázza meg, mit keres itt.

– A letartóztatás óta mindennap eljöttem, miután megbizonyosodtam róla, hogy nincs Saint-Martin-des-Champs-ban, ahol mindenkit ismerek, hisz dolgoztam ott.

Azután felismertem, amikor a koldussal beszélgetett. Úgy gondoltam, megvárom, míg elmegy a király, azután odamegyek és felajánlom a segítségem… Bevallom, nem sokat értettem abból, ami történt. Maga kiáltott egyet, és minden elszabadult… úgy éreztem, tennem kell valamit…

– De hogy ért ide előttünk?

– Jobban ismerem a várost, mint maguk, a sikátorokkal együtt. Amerre futottak, abból láttam, hogy el kell haladniuk ez előtt a ház előtt, melyet egy öreg rokonomtól örököltem. Tehát idefutottam, kinyitottam a csapóajtót… a többit pedig már tudják…

Most türelmesnek kell lennünk! Csak sötétedés után mehetünk ki, de még a kapuk zárása előtt!

– Nem is tudom, mit mondjak, Mathieu mester, hacsak nem azt, köszönöm! –

hatódott meg Olivier. – Hatalmas kockázatot vállalt, hogy segített… Magának családja van!

– Maga is ugyanígy tett volna a helyemben. A barátság, mely egykor az édesapja és köztem szövődött, most is él…

– Igaz, és éppen ezért nem akarok visszaélni vele: nem akarom veszélybe sodorni.

Ha ma este ki tud juttatni Párizsból, elmegyünk. Így lesz a legjobb.

– És hova menne? Hosszú az út Renaud báró provence-i birtokáig.

– Így van – szólt közbe Hervé. – Ezért nem is megyünk olyan messzire. Csak Moussyig, ahol a bátyám majd befogad. Jól fogadják az udvarban. Az elsőszülött fia máris Poitiers herceg apródja, és úgy volt, hogy a kisebb Valois herceg szolgálatába áll…

– Először eljönnek Montreuil-be. Nagy szükségük van pihenésre és kiadós ételre…

– Bevallom, tényleg éhesek és fáradtak vagyunk – suttogta szégyenkezve Olivier. –

Siralmas, hogy templomos létünkre koldulni kényszerülünk…

– Ezért nem is lehet szó arról, hogy tovább folytassák. Ugyanakkor Olivier lovag, gondoljon bele, hogy a büszkeségen esett csorba még mindig sokkal jobb, mint az, amit a testvéreik élnek át… Mióta fogságba estek, Nogaret és a főinkvizítor vallatják őket, mindazzal, amit csak ez a szó takarhat.

– Úgy érti, kínozzák őket? – meredt égnek Hervé haja.

– Milyen jogon? – háborgott Olivier. – Egyedül a pápa ítélhet meg minket, és neki kellene átadni a testvéreket…

– Túlságosan súlyosak a vádak ahhoz, hogy a király és az elöljárói beérjék az elűzéssel. Nem is sejtették?

– Tudom, hogy máglyát emlegetnek velünk kapcsolatban, de minket oda is csak őszentsége küldhet. És sosem követtük el azt, amivel vádolnak! Akkor miért a kínzás?

– Mert a király meg van győződve a bűnösségükről, és gyors vallomásokat akar, hogy benyújthassa a pápának!

Olivier nem felelt. Tudta, hogy Mathieu-nek igaza van, hiába is tiltakozna, és maga sem hitt az ellenkezőjében. Azt a kérdést még nem merte feltenni, miféle jövő nyílik előtte, ha megmenekül az üldözéstől. Amíg Mathieu újra ki nem nyitotta a csapóajtót, hogy kivezesse őket, mélyen gondolataiba merült, és egyetlen további szót sem szólt.

Clément testvér képe kísértette, és a szíve szakadt bele a gondolatba, hogy megkínozzák. Nem látta, hogyan siethetne segítségére, és rettenetesen tehetetlennek, nyomorultnak érezte magát…

Az éjszaka Montreuil békés kikötője, az építőmester meleg otthona felé haladva találta a három férfit. Megnyugtató állomás a veszedelmekkel teli úton.

Olivier egy pillanatig sem gondolta, hogy sokkal tovább ott marad, mint egyetlen éjszaka…

A hosszú gyertyák fénye felé mintegy felajánlásként kinyújtott kézbe simulva az ékszer vörös fényt öltött, és úgy ragyogott a navarrai királyné tenyerén, mintha csak egy vulkán tört volna ki benne. Hogy újabb árnyalatokat csaljon elő belőle, melyek az arcán is visszatükröződtek, a királyné megforgatta a csuklóját, és végül felsóhajtott:

– Gyönyörű, Pierre mester, de ebben a hónapban már sokat költöttem ékszerekre.

Esztelenség lenne megint vásárolnom…

Pierre de Mantes Fülöp király ékszerésze volt. Elmosolyodott és meghajolt:

– A szépség és a józan ész nehezen fér össze, madame, és semmi sem lehet túlságosan szép Franciaország jövendő királynéjának. Különösen nem egy jelentős eseményre.

A kis beszéd része volt a játéknak. Talán még kell egy kis győzködés, de az ékszerész biztos volt benne, hogy célhoz ér. Margit imádta a rubinokat, mint mindent, ami piros volt, a kedvenc színe, és tudta, hogy ennek a darabnak nem tud majd ellenállni. A királyné le sem vette szemét az ékszerről, úgy kérdezte:

– A sógornőm megérkezésére gondol Angliából?

– Igen. Amikor Velencéből megkaptuk ezeket a csodálatos köveket, melyek még messzebbről származnak, szinte magától született meg ez a kapocs az arany és zománc foglalattal. Az igazgyöngyök, melyek körülveszik, nagyon tiszták és rendkívül ritkák.

Éppen ez kell ahhoz, hogy kiemelje a kövek csodáját, melyeket a keletiek „az anyaföld vércseppjeinek” neveznek!

Margit felállt ezüst, kristály és topáz berakásos karszékéből15, és odament a téglakandallóhoz, melyben kellemes tűz lobogott – március volt, és még érződött a tél hidege –, maga mögött húzva hosszú piros bársonyruhája uszályát, melyet hermelinszegély melegített: léptei lassú ritmusára a szoknya a combjáig szétnyílt, és egy pillanatra elővillantotta gyönyörű lábát. Felkavaró volt a látvány, de Pierre de Mantes elég idős volt hozzá, hogy ne térítse el eredeti szándékától.

Mindössze azon gondolkodott el, vajon mit gondol Fülöp király egy ilyen öltözékről, ő, aki örökké gyászolja néhai feleségét, és nem szereti az udvarban a kihívó öltözködést.

Margit még mindig a kezében tartotta a kapcsot. Most a kandalló lángjainak fényében csillogtatta meg a három nagy rubint. Csinos arca elragadtatást és az ékszer iránti vágyat tükrözött. Pierre de Mantes köhintett:

15 A párizsi asztalosok specialitása.

– Olyan jól illik önhöz, madame… és a fizetésben… megállapodhatunk…

Margit ujja hegyével megsimogatta az ékszert, akár egy kiscicát.

– Mit csinál vele, ha nem veszem meg? – kérdezte fel sem nézve.

– Felajánlom Fülöp királynak. Talán szívesen megajándékozná Isabelle királynét, amikor meglátogat minket…

A navarrai királyné szemében harag villant:

– Isabelle-nek? Miért Isabelle-nek?

– Királynői ékszer, madame, és kisebb hölgyhöz nem illene, de bevallom, szomorú lennék. Isabelle királyné szőke. A rubin a barnák ékszere, és senki sem gyönyörűbb barna önnél, felség – tette hozzá merészen elismerő pillantással a gyönyörű testre, s tekintete megállapodott a telt ajkakon, a bársonyos fekete szempáron, a hosszú szempillákon és az elefántcsont bőrön. Az alacsony termetű, de csodálatosan arányos Margit olyan gyönyörű volt, akár egy éppen kibomló rózsa. Három éve egy kislánynak adott életet, de megőrizte fiatal lányos törékenységét. Bár gyakran fennhéjázó volt, nem sértődött meg a kereskedő pillantásán. Mantes férfi volt, jó ízlésű férfi, és a királyné szeretett csábítani, szerette látni a férfiszemekben kigyúló vágyat.