Juliette Benzoni - A templomosok kincse

Amikor felvirradt ennek az október 13-i napnak szürke és ködös hajnala, a szekerek és kísérőik körülbelül kilenc mérföldet tettek meg. Éppen egy sűrű erdőn keltek át, ahonnan egy falu háztetői látszottak egy templomos parancsnokság két tornyával és harangjával.

– Az ott Ivry – állította meg egy intéssel Jean de Longwy a menetet. – Ez az első

jelentős állomás a párizsi Temple-ot Dieppe-pel összekötő úton. Pihenünk egy kicsit, meghallgatjuk a napi misét, és napnyugtakor továbbindulunk…

A nagymester unokaöccse jól ismerte az utat, hisz többször megtette már. Megvolt az az előnye, hogy elkerülte Pontoise-t, a királyi várost, mely mellett Szép Fülöp szívesen vonult vissza elmélkedni a Maubuisson apátságba, melyet dédanyja, Kasztíliai Blanka építtetett egykor. Gond nélkül átkeltek a folyón az öreg hídon, mely felett a folyó közepén álló szigetre épült kastélyából a környék ura, Nicolas de Villiers, Gérard, a francia nagymester testvére őrködött. Isle-Adamban így a templomosokat különös rokonszenv övezte… Ivry után egyenes volt az úti Dieppe felé Chaumont-on, Gisors-on, Gournay-n és Forges-on át. Gisors-t leszámítva mindenhol kaphatnak segítséget, ha szükségük van rá.

– Ha jól értettem, Jean testvér – mondta Hervé –, jó úton haladunk a siker felé: azzal, hogy átkeltünk az Oise-on, túl vagyunk a nehezén! Mostantól baráti földön járunk?

– Így is mondhatjuk, testvér. A környékbeliek a Templom útjának hívják ezt az utat. Ez azt jelenti…

Hirtelen elhallgatott, ismét megállította az éppen elindult menetet, felegyenesedett nyergében, és előremutatott:

– Nézzék! Nem olyan, mintha tűz lenne?

A vár belsejéből fekete füstoszlop szállt fel, majd kiáltások hallatszottak, nyögésekkel és különféle zajokkal elkeveredve. Egyértelműen látszott, hogy valami történik az ivryi parancsnokságon. Valami komoly. A nehezen felkelő napban Olivier éles szeme egy pikákkal, sisakokkal felfegyverkezett csoportot látott a bejárat mellett:

– Jean testvér! Katonák vannak ott, és úgy látom, a parancsokságot támadják! A segítségükre kell sietnünk…

– Nem. Túl kevesen vagyunk… és köt a küldetésünk! Istenem! Máris túl késő lenne?

Megfordult a nyergében, és kiadta a parancsot, hogy húzódjanak vissza az erdő

védelmébe, ahonnan jöttek…

– No de – tiltakozott Aulnay – meg kell néznünk, mi folyik ott!

Belepirult Jean de Longwy szigorú pillantásába.

– Ha egyszerű szabadcsapat lennénk, fel sem merülne a kérdés, hisz a szabályzat előírja, hogy csakis egy a három ellen támadjunk. Mindenekelőtt a szekereket kell védenünk.

További vita nélkül engedelmeskedtek neki. A lovagok is leszálltak nyergükből, hogy segítsenek. A menetet levezették az útról, és amennyire lehetett, elrejtették a vastag fatörzsek között Eközben a parancsnok az erdőszélen maradt, és az eseményeket figyelte. Kevesebb volt a füst, és úgy tűnt, megfékezték a tüzet, de a hirtelen beálló csend sem volt megnyugtatóbb. A fa mögött, ahol elrejtőzött, az aggodalom emésztette Jean testvér próbálta megérteni a történteket, felidézve magában Clément testvér szavait, amikor rábízta a küldetést. Annyira meglepődött akkor, hogy merészen faggatni kezdte a rend magas elöljáróját, aki azonban nem vette sértésnek. Jean de Longwy keményfejű, egyenes jellemű, bátor burgundi volt, aki semmitől sem félt a világon, kivéve Isten haragját. Intelligens, de makacs emberként a pokol kapuit is betörte volna, hogy teljesítse a rábízott feladatokat. Ezekért a tulajdonságaiért választotta Clément testvér a kincses menet vezetőjének.

– Attól félek, veszély fenyegeti a rendet – felelte a lovag kérdésére. – Bizonyos jelek, bizonyos könnyű, de valós híresztelések erre engednek következtetni. Jó, ha óvintézkedéseket teszünk.

Mint láthatta, nem ez volt a nagymester véleménye, ami szintén meglepte, de jól ismerte a nagybátyját s azt a tulajdonságát, hogy a következményekkel mit sem törődve ront az akadályoknak naivságában, sőt lelki egyszerűségében, mely megakadályozza hogy felmérje mások reakcióit. Számára a Templom volt a legnagyobb, a legtisztább és a leghatalmasabb egység a világon. Így Longwyt nem lepte meg igazán, hogy Clément de Salerne szinte könyörög neki, eleinte csak javaslatokat téve, végül ellenállhatatlan erővel érvelve. Ahogy az ivryi eseményeket figyelte, attól tartott, talán máris a megjósolt balszerencse első jeleit látja.

Hirtelen valami mást is meglátott. Egy férfi menekült. Meggörnyedve kiugrott egy bokor mögül, és befutott egy másik mögé, közben pedig hátrafordult, hogy lássa, nem üldözik-e. Az erdő felé tartott. Ahogy még közelebb ért, egyre lassabban, mintha elhagyná az ereje, Longwy látta, hogy megsebesült. Nem bírta tovább, kilépett a fa mögül és elébe sietett, fekete köpenyébe burkolta, és bevitte az erdőbe. A meglepett férfi alig ellenkezett.

– Én is templomos vagyok – hallotta. – Jöjjön!

A szökevény fájdalmasan felnyögött, amikor rávetette magát, és Longwy inkább vitte, mint támogatta, amikor visszament Olivier-hoz és Hervé-hez, akik a segítségére siettek.

– Menjünk a szekerekhez! – mondta. – Erősen vérzik!

Az őrmester elájult, és amikor lefektették a fűbe, látták, hogy az oldalát ért sebesülésből patakzik a vér… Hervé föléje hajolt, kioldotta az övét, levette róla szakadt zubbonyát, mely a bőréhez tapadt. A férfi minden egyes, egyre nehezebben vett lélegzetre egyre erősebben vérzett…

– Semmit sem tehetek érte. Túl mély a sebe, meg fog halni. Már az is csoda, hogy idáig eljutott…

– Igaza van, súlyosnak látszik – jelentette ki Gaucher de Liancourt, az ápoló testvér, aki maga is a sebesült mellé térdelt. – De talán megtudhatjuk tőle, mi történt.

Mindig mellette lévő orvosságos táskájából egy gyógynövénytinktúrát vett elő, de a sebesült magához tért, és meghallotta szavait:

– A király emberei… hajnalban… éppen felkeltünk… a hajnali imára… amikor kopogtattak a kapun… Valaki… azt kiáltotta: A király nevében… és félelem nélkül kinyitottunk… a chaumont-i elöljáró volt… és fegyveresek… azért jöttek… hogy letartóztassanak!

– Letartóztatni? – kiáltott fel Jean de Longwy. – Mit tettek?

– Semmit… de eretnekséggel, szimóniával és szodómiával vádolnak… azt mondják, hazugok vagyunk… és sátánimádók! És… magukat is el fogják fogni… ha nem menekülnek…

Fájdalmasan összerándult, és még inkább elsápadt. Azt hitték, eljött a halál.

Gaucher testvér felemelte a fejét és a vállát, hogy megtámassza és megitasson vele néhány kortyot a likőrjéből. A férfi fulladozott, köhögött, de kissé erőre kapott.

Tekintetében aggodalom tükröződött:

– Nekem… végem… maguk meneküljenek… ahová tudnak! Rejtőzzenek el! Akár egy lepratelep mélyén… mert mostanra… az egész királyságban… letartóztatják a testvéreinket… és átkutatják a házainkat… meneküljenek! Istenem!… Miért?

Ezek voltak utolsó szavai. Hatalmas csuklással vér buzogott fel a torkából, majd Gaucher testvér érezte, hogy elnehezül a karján, miközben megmerevedik tágra nyílt szeme. Átadta Olivier-nek a fiolát, és gyengéden lefogta a férfi szemhéját.

– Meghalt – mondta. – Isten fogadja be a lelkét Imádkozzunk!

Letérdeltek egy imára, melyet Jean testvér nem engedett túlságosan hosszúra nyúlni. Felállt. A többiek térden maradtak, szemmel láthatólag felkavarták őket a hallottak. Jean testvér a tettek embere volt, és ebben a katasztrofális helyzetben cselekedni kellett, méghozzá gyorsan!

– Gyerünk, testvérek! Talpra! Nem késlekedhetünk. Az angol Adam Cronvalle kiábrándultan megvonta a vállát.

– És hová menjünk, testvér? Hallotta? Egész Franciaországban, mindenhol letartóztatnak!

– Remélem, maguknál nem így van, Adam testvér.

– A londoni Templomot leszámítva kevesen vagyunk, és nem zavarjuk Edward királyt. Attól tartok azonban, hogy soha többé nem látom viszont Angliát. Mit javasol, testvér?

– Először húzódjunk vissza az erdő mélyére…

– Legelőször el kell temetnünk ezt a szerencsétlent.

– Szó sem lehet róla! – szakította félbe Jean – Valaki észrevehette a szökését. Ha keresik, meg kell találniuk! Most próbáljunk elrejtőzni, amennyire csak lehet…

Nem volt könnyű a sűrű erdőben mozogni a súlyos szekerekkel, de Guillaume de Gy, mint jószágigazgató, valóságos varázsló volt, ha lovakról volt szó. Sikerült újra elindítania a lovakat, melyeket az őrmesterek kantáron vezettek, és elég messzire jutottak ahhoz, hogy az úton haladók ne vehessék észre jelenlétüket. Szürke volt az idő, de egy ideje már nem esett, és a föld száraz volt. Ráadásul, ahogy haladtak befelé a kocsikkal, a lovagok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy eltüntessék a keréknyomokat a holttest körül, melyet magára hagytak. Háromnegyed órányi kemény erőfeszítés után végre megálltak egy mohalepte, sziklás kiszögellés és egy enyhe lejtő

között, mely egy folyó felé vezetett, melyet onnan nem láthattak, de hallották a víz csobogását.

Ellátták a lovakat. Mindig és mindenhol ez volt a templomosok első feladata és első gondja. Még a hasonlóan drámai helyzetekben is. Bár nem fogták ki őket, zabot kaptak a magukkal hozott készletből,, és Guillaume testvér két emberrel vízért indult.

Ahogy elérték az ezen a szakaszon éppen kanyart leíró vizet szegélyező fűzfákat, a három férfi a túlparton a fák védelmében észrevett egy tágas tisztást, melynek közepén kihegyezett gerendákból ácsolt kerítés mögött épületek emelkedtek. Egy kápolnát jelző

kis harangtorony, és az alacsony építmények körül egy félig összeomlott torony.

Mindez tanyára emlékeztetett, azt leszámítva, hogy nem sok tanya épül az erdők közepén. Ugyanakkor lakták az épületeket, ahogyan arról a tetőről lustán felszálló füst tanúskodott. Az együttesből mégis végtelen szomorúság áradt, és amikor a vasalt kapu kinyílt, és utat engedett két korsót cipelő embernek, a templomosok megértették, miért tűnik olyan baljóslatúnak a hely: az egyik férfi Szent Ládrus11 fekete csuháját viselte, a másik pedig, akinek arcát nem rejtette szürke tunikája csuklyája, hisz nem tudta, hogy figyelik, furcsa, lepra deformálta vonásokat mutatott…