– Nem maradhatok egyszerűen lány apám házában? Nem vágyom másra!

– Ha senkihez sem akarsz hozzámenni – sóhajtotta az apa –, jobb, ha a nagynénéddel tartasz. Könnyebb visszautasítani a lánykéréseket, ha tudják, hogy az udvarban élsz…

Aude sorban végignézte a szívének kedves arcokat, és az, amit leolvasott róluk, 9 Ma Passy


megerősítette a bizonyosságban, hogy mindannyian nagyon szeretik. Csak a javát, a boldogságát akarták, és ha a nagynénje felkínálta sors az egyetlen megoldás, hogy elkerülje a házasságot, melyről tudta, hogy undorral töltené el, hisz sosem lehet szerelméé, ezt az utat kell választania.

– Legyen az akaratuk szerint, apám, anyám – felelte lágyan, majd a nyakukba ugrott és megölelte őket.

– Jól van – jelentette ki Mathieu. – Holnap magával viheti, húgom. Adja Isten, hogy helyes legyen a döntésünk…

Körülbelül ugyanabban a pillanatban, amikor döntés született a kis Aude sorsáról, négy férfi gyűlt egybe a párizsi Temple nagytermében: a nagymester, Jacques de Molay, az unokaöccse, Jean de Longwy testvér, a francia mester, Gérard de Villier, és Clément de Salerne testvér. Négy fehér alak három nagy piros viaszgyertya fényében az árnyak között, melyek beburkolták a boltíveket, melyeket középen egy erőteljes oszlop tartott.

Jacques testvér nagymesteri székén ült. Hatvan feletti, erős felépítésű férfi volt, akinek bőrét barnára cserzette előbb az akrai, majd a ciprusi napsütés, melyben élete kétharmadát töltötte. Arcának határozott kifejezést kölcsönzött a száj makacs ránca és előkelő vonásai. Kétségbevonhatatlan vitézséggel, ám közepes intelligenciával és szinte nem létező politikai érzékkel jutott a rend csúcsára, mely állam volt az államban, és az elszenvedett kudarcok, valamint a Szentföld végleges elvesztése ellenére – amit nem volt hajlandó elhinni! – hajlott rá, hogy a Templomban, mely kizárólag a pápa fennhatósága alatt állt, az egyetlen olyan egységet lássa, mely képes rákényszeríteni akaratát a nyugati uralkodókra. Nem akart hitelt adni a mindenfelől érkező

nyugtalanító híreszteléseknek. Hisz ő maga kérte fel V. Kelemen pápát, hogy folytasson vizsgálatot a rend belső életében. Igaz, egyszerű formalitásnak tekintette az eljárást, melynek kimeneteléhez szemében nem férhetett kétség, s úgy fogalmazta meg kérelmét, hogy azon átsütött bizonyossága. Enyhén unottan, szakállas arcát tenyerébe támasztva hallgatta Clément de Salerne-t, aki lassan perbeszédszerű mondandója végére ért:

– … és állítom, hogy nem szabad tovább várnunk. Itt az idő, ha még nem késő, hogy elrendeljük az indulást! Annak alapján, amit hallottam, nemsokára bizonyosan késő lesz!

– Nem dramatizálja túl a helyzetet, testvérem? Nemrég találkoztam Fülöp királlyal, és nagyon jól fogadott. Pontosan tudja, hogy ha ellenünk támad, azzal nagyon nehéz helyzetbe kerül a többi uralkodó, sőt a nép előtt is…

– A nép nem szeret minket. Ami a többi uralkodót illeti, azon túl, hogy messze vannak, ne felejtse el, hogy a mi királyunk a legerősebb mind között… – felelte Gérard testvér, aki a nagymesterrel ellentétben jól ismerte Párizst.

– Bizonyára, de meggyőződésem, hogy én látom helyesen a dolgokat. Soha nem merne ellenünk támadni! Mi kezeljük a kincstárát, és szüksége van ránk…

Jean de Longwy félbeszakította a nagybátyját:


– Bárhogy is van, készen állunk. A szekereket berakodták. Vigyük biztonságosabb helyre az archívumainkat és a kincstárunkat! Ha bebizonyosodik, hogy Clément testvér tévedett… akkor még mindig visszahozhatjuk. És Isten segítségével minden jól zajlik majd. Csak azt kell eldöntenünk, hova menjünk. Ha jól emlékszem, Angliát említette, Clément testvér?

– Pontosan. Dieppe felé veszik az irányt, ahonnan a levelezésünk indul a londoni Templomba. A régóta bejáratott úton nem várnak meglepetések. Egy hajó vár magukra. Kiválasztotta a kísérőit? Az ön parancsnoklata alatt, hisz parancsnoki rangban van.

– Igen. Helyeselni fogja a választásom, Clément testvér. Három szekerünk van, hat lovag és három őrmester kell melléjük. A nagyobb kíséret túlságosan feltűnő lenne.

Engedelmével, Gérard testvér – tette hozzá kis meghajlással Gérard de Villiers felé –, az első szekérhez Olivier de Courtenay testvért, Hervé d'Aulnay testvért és Anicet őrmestert választottam, akik már bizonyítottak hasonló küldetésben. A másodikhoz Guillaume de Gy testvért, az unokatestvéremet, aki a jószágok igazgatója, Martin de Lamusse testvért és Richárd le Normand őrmestert, a harmadikhoz pedig Gaucher de Liancourt, az ápoló testvért és Adam de Cronvalle-t, angol testvérünket, aki követségbe érkezett ide, és így tér haza Robert de Pontoise őrmesterrel. Elfogadják, testvéreim?

– Tökéletesen – helyeselt Gérard testvér, és azonnal csatlakozott hozzá Clément is.

Hátravolt még a nagymester. Jacques de Molay mélyen gondolataiba merült, olyan mélyen, hogy talán nem is hallott semmit. A francia mester a szemöldökét ráncolta, és türelmetlenül legyintett.

– Tisztelt testvérem – szólalt meg fémes csengéssel hangjában –, várjuk a végső

döntését… és hadd emlékeztessem, hogy sürget az idő.

Jacques de Molay felállt, végighordozta tekintetét' a három férfin, s végül megvonta a vállát:

– Olyan remekül előkészítettek mindent, hogy nem szívesen ellenkeznék.

Engedélyt adok az indulásra. Vigye a szekereit, Jean testvér! Az imáim elkísérik… de őszintén hiszem, hogy elfecsérelt erő lesz, és hamarosan el kell menniük mindazért, amit most oly gondosan elrejtenek…

Mégis kikísérte őket az udvarba, ahol a két-két normann ló vontatta szekerek várakoztak, látszólag szalmával megrakodva, erős vásznakkal letakarva, melyek egyszerre védték őket az időjárás viszontagságaitól és a hosszú úton elkerülhetetlen kíváncsi pillantásoktól. A kincstárnok testvér éppen a csomagolás tartósságát ellenőrizte. Az a Jean du Tour testvér volt, akivel Molay nézeteltérésbe keveredett egy évvel azelőtt a királynak nyújtandó kölcsön ügyében. El is űzték a' Templomból, de a király – akinek szintén kincstárnoka volt – közbenjárt, igaz, nem sok sikerrel. A pápá parancsa kellett, hogy a makacs nagymester meggondolja magát. Mondani sem kell, hogy a két férfi nem kedvelte egymást, de érzelmeikből semmit sem árultak el. A nagymester csak akkor szólt a kincstárnokhoz, ha nem kerülhette el, Tour pedig, aki szívén viselte a pontos számvitelt, a feladatába merült, s csak a szabályzat megkövetelte udvariasságot tanúsította feljebbvalója iránt. Nem többet és nem kevesebbet.

Ahogy meglátta a négy elöljárót, odament hozzájuk, és illendőn köszöntötte őket:

– A szekerek és a kíséret készen állnak, ahogy látják, testvérek! A két elsőben vannak az értéktárgyak és az itt tárolt arany és ezüst nagy része.

– Azért Fülöp király kincstárát magánál tartotta? – kérdezte kelletlenül Molay.

– Csak azt csomagoltattam be, ami a rendé, nagymester. A király pénze most is a helyén van, ahogyan a házunk mindennapi életéhez szükséges arany és pénz is.

Ellenőrzés esetére veszélyes lett volna mindent elvinni. Ugyanígy itt tartottam a hétköznapi pénztárkönyveket, és ha megvizsgálják a nyilvántartásunkat, nem találnak semmi hibát…

– Bölcs döntés! – bólintott Molay –, de mi van a harmadik szekéren?

– A levéltár legértékesebb darabjai, végtelenül értékes könyvek, birtoklevelek…

vagyis az archívumunk!

– És mit mond, ha meglepődnek a hiányukon?

A kérdésben irónia csengett, de Jean testvér felkészült rá. Kezét ruhaujjába rejtve meghajolt: – Hogy úton vannak limassoli rendházunk felé, mivel a nagymesterünk úgy kívánta, hogy amikor visszatér oda, minden a keze ügyében legyen, ami bizonyítja a rend erejét. Ugyanezt kértük a többi királyságban is az új keresztes hadjáratra való felkészülésként…

– Ez hazugság, maga is tudja.

– Nem egészen – felelte Jean testvér ismét meghajolva. – Ebben az értelemben írtam a külföldi rendházaknak… de kódolt írással. A hazugság alatt ott rejtőznek a valós félelmeink.

– Ebben az esetben nincs több kifogásom. Gérard testvér, indulhatnak, amikor csak akarnak.

Ezzel visszament az épületbe, miközben a francia nagymester, Provence preceptora és Jean de Longwy a lovagok kis csoportjához lépett, mely a lovak mellett várakozott.

– Eljött az idő – szólalt meg komolyan Villiers. – Induljanak, testvérek, és Isten, Szűz Mária és összes szentjeik vigyázzák útjukat! A Templom vagyonának nagy részét viszik magukkal, ahogy a gyökereit is.Vigyázzanak rá. Ám ha véletlenül akadályok gördülnek útjukba – Isten ne adja! –, habozás nélkül, a lehető legjobban rejtsék el mindazt, ami esetleg rossz kezekbe kerülne. Kellően gondoskodva természetesen arról, hogy később megtalálhassuk a kincseket. Imádkozunk küldetésük sikeréért!…

Egy perccel később felpattantak nyergükbe vagy a szekerek bakjára. Egyikük sem a piros keresztes fehér köpenyt viselte, hanem nagy, csuklyás fekete köpenyt. Ahogy kinyílt a megerősített, két, körülbelül tizenöt méter magas torony és kapurács, felvonóhíd és árok védelmezte kijárat10, belevesztek a sötétségbe. Alaposan 10 Az épületegység Párizs közelében állt. de a Ville-Neuve du Temple kerületet alkotó néhány utca összekötötte a várossal.


megolajozták a szekerek kerekeit, és a menet csendben távolodott a városon át. Észak felé tartottak…

Nem sütött a hold, az élen haladó Jean de Longwy mégis tökéletes biztonsággal vezette csapatát. Olivier és Hervé egymás mellett léptettek, a négy további lovag pedig a hátvédet alkotta.

Nem volt hűvös, Olivier mégis úgy érezte, hogy a hideg futkározik a hátán. Felfelé haladtak, és belső indíttatástól vezérelve hátrafordult a nyergében. Talán a falakon égő

fények tették, de az volt az érzése, mintha vörös köd emelkedne fel az alvó városból, és a köd láttán újabb hideghullám futott végig rajta. Hirtelen aggodalom uralkodott el benne, és imával próbált megszabadulni tőle, de életében először nem szárnyalt az ima, mintha láthatatlan akadálynak ütközne. Még sötétebbnek érezte az éjszakát…