Ahhoz, hogy Bertrade Imbert megtegye a hosszú utat a Nesle palota és Montreuil között, komoly ok kellett. Ez érződött erőteljes győzködésén is, mellyel a két asszonyhoz fordult:

– … már Margit hercegnővel is sok dolgom volt, del Madame de Poitiers is felfedezte a tehetségem, ahogyan a húga, az elragadó Burgundi Blanka is, aki a tavasszal hozzámegy a legfiatalabb hercegünkhöz, Károlyhoz. Ő még jobban bolondul az új díszekért, gazdag szövetekért, ékszerekért és hímzésekért! Segítségre van szükségem!

– Nem találhatna máshol, mint a rokonságban? Párizsban sok az ügyes kéz, és…

– Talán túl sok is! Értse meg, Juliane! Nagyon közel állok Madame de Courcelles-hez, az első udvarhölgyhöz, és vele együtt hozzáférésem van az ékszerekhez. Mint magamban, úgy kell bíznom abban, aki segít nekem. És senki mást nem látok alkalmasnak erre a kényes feladatra, mint Aude unokahúgomat! Bármennyire fiatal is, ugyanolyan ügyes, mint én!…

A három asszony annyira belemerült a beszélgetésbe – bár Mathilde még ki sem nyitotta a száját –, hogy nem vették észre Mathieu és a két fiatal érkezését. A ház urának azonban nem volt szüksége bővebb magyarázatra ahhoz, hogy megértse, miről folyik a szó, és azonnal a lényegre tapintott:

– Lassabban, húgom, lassabban! – dörmögte. – Azért jött, hogy elrabolja tőlünk Aude-ot?

Bertrade feléje fordult, és felállt. Majdnem ugyanolyan magas volt, de karcsúbb alkatú, s a magassága a szigorú hófehér flandriai vászon főkötővel kiegészülve impozánssá tette a megjelenését. Kissé fennkölt arcával – húga arcának idősebb és energikusabb változatával – úgy festett, akár egy kolostor apátnője, ha az apátnőknek megadatott volna, hogy szép szürke genti szövetruhát és mókusprém díszes felsőt viseljenek, ezüstszálakkal átszőtt övvel és ametisztzáras, hozzá illő tarsollyal. Hasonló ametisztgomb zárta a bő fekete köpenyt is, mely egy széken hevert.

– Pontosan ezért jöttem – jelentette ki az asszony nyugodtan, mélyen a sógora szemébe nézve. – És nem látom be, miért lenne ez baj: nem mindenkinek adatik meg, hogy egy királynét szolgáljon, aki még előkelőbb lesz attól a pillanattól kezdve, hogy Isten urunk magához szólítja Fülöp királyt… reméljük, minél később!

– Előfordulhat, hogy még sokáig nem történik meg! A király csupa erő, ami nem mondható el az örököséről, akinek olyan beesett a mellkasa.

– Nem azért jöttem, hogy az uralkodása hosszáról elmélkedjünk, hanem a keresztlányom jövőjéről…

– Én is erről beszélek! Nem illik a terveimbe, hogy cseléddé tegyem a lányom!

Bertrade arca fehérről lángvörösre váltott:

– Én talán úgy nézek ki, mint egy cseléd? Azzal, hogy bekerültem az udvarba, még nem fosztottak meg a polgári mivoltomtól, és bár nem vagyok nemes, ugyanolyan megbecsüléssel bánnak velem, mint bármelyik udvarhölggyel a hercegnők környezetében. És a Nesle palotában lakom!

– Maga nem cseléd, nem mondom, de nem ugyanígy lenne Aude-dal…

Mathieu hirtelen megfordult, meglátta maga mögött a lányát és a fiát, akik figyelmesen hallgattak. A lány szemében furcsa kis fény ragyogott.

– Mit kerestek itt ti ketten? Mit hallgatóztok? – csattant fel. – Menjetek inkább a konyhába, nézzétek meg, ott vagyok-e!

Így rendreutasítva a két fiatal szó nélkül elsomfordált. Az apjuk orrának remegéséből tudták, hogy nagyon mérges, és a nagynénjük számára kellemetlen lehetett volna, ha tanúi a veszekedésnek.

Bertrade vidám pillantást küldött utánuk, majd keresztbe fonta a karját, és várta a támadás folytatását, mely nem sokáig váratott magára:

– Mit néz ilyen dacosan, húgom? – morogta Mathieu.

– Először is üljön le!

– Majd később, ha megengedi! Alárendelt helyzetbe kerülnék, ha hagyom, hogy a fejemre zúdítsa epés haragját. De térjünk vissza a lényegre! Honnan veszi, hogy Aude-dal rosszabbul bánnának, mint velem? Az én szobámban lakna, és se éjjel, se nappal nem veszíteném szem elől. Nem tetszik magának?

– Őszintén szólva nem. Más terveim vannak vele. A kollégámnak, Bemard de Sarcelles ácsmesternek, akivel régóta együtt dolgozom, van egy jóvágású fia, Alain, aki ugyanolyan tehetségesnek ígérkezik, mint az apja. Mint én, ő is gazdag és megbecsült ember. Ráadásul a múltkor… értésemre adta, hogy jó szemmel nézné, ha a lányom bekerülne a családjába…

Ez alkalommal Bertrade-nak nem maradt ideje válaszra: az öreg Mathilde vette át a szót, elfojtva a menyéből feltörő tiltakozást:

– Mi ez az egész, fiam? És hogy lehet, hogy a felesége és én, az édesanyja semmit sem tudtunk?

– Nem volt rá időm!… Elmondtam volna, de nyugalmasabb körülmények között.

Most azonban muszáj volt megemlítenem.

– Vagy talán csak most találta ki ezt az egész történetet?

– Ugyan, hova gondol? Bemard tényleg beszélt velem… néhány nappal ezelőtt.


Bevallom, kiment a fejemből, de…

– Mit felelt neki?

Mathieu levette és az asztalra tette a sapkáját, és beletúrt dús ősz hajába. Anyja támadása szemmel láthatólag váratlanul érte.

– Ó… én… kitérő voltam! Bár elfogadhatónak tűnik a terv, tekintve Bemard és a fia erényeit – és a tényt, hogy az ács özvegy, és Alain feleségeként Aude a házuk úrnője lenne –, úgy gondolom, a lányom még egy kicsit fiatal a házassághoz…

– Nocsak! És kivel házasodna? A kollégád a fia… vagy a saját nevében beszélt?

– Hova gondol, anyám? Velem egyidős…

– És aztán? A legutóbb, amikor meghívtad a mester kollégáidat, láttam, hogy nézett rá. Titokban és rejtve, de Saint-Denis összes kincsére lefogadnám a maradék fogam ellenében, hogy ha hozzáadod a buta kis fiához, a saját ágyába hívja majd.

Hacsak nem ő veszi feleségül. Nagyon életerős még…

– Mathieu is, anyám, Mathieu is – jelentette ki Juliane büszkén.

– Ebben nem kételkedem, de fenntartom, hogy nem szolgálná a kislány boldogságát, ha abba a házba adják férjhez. Ha véletlenül nem vettétek volna észre, a környék legszebb lányának ígérkezik!

– Éppen ezért mondom, hogy egy királyi palota a sok piperkőccel, akik úgy köröznek, mint a legyek a mézesbödön körül, nem sok jót hozna – csapott az asztalra Mathieu.

– A hölgyek szobájában, még ha királynék is, nagyon kevés piperkőccel találkozni, bátyám, és szomorúan látom, hogy továbbra is senkinek tart! Megmondtam: nem tágítana mellőlem. Más részről talán nem ártana neki, ha találkozna az udvar valamelyik fontos beszállítójával, szőrméssel, rőfössel vagy ékszerésszel, akiknek vagyonuk és szép házuk van a Cité szigeten. Ott jobb helye lenne, mint Bemard barátodnál a forgácsban.

– Egy gazdag kereskedő? – recsegte az apa. – Szépen kiárusítaná! És ha beleszeret valamelyik nemes úrba, aki még ha elszegényedett, akkor sem venné soha feleségül egy építőmester lányát?

Rèmi, aki nemrég diszkréten visszajött, megszólalt:

– Ebben a kérdésben biztosíthatom, hogy nincs mitől tartani.

Felé fordultak, mire elvörösödött, de határozottan fenntartotta az állítását.

– Mondd csak, honnan veszed, fiam? – kérdezte a nagyanyja, s hangja gyengédségében ott tükröződött minden szeretete, de a rá szegeződő faggató pillantások tüzében Rèmi csak elmosolyodott:

– Abból, amit megfigyeltem, nagymama. Nem szóltam volna róla, ha nem a húgom jövőjéről van szó, de megbizonyosodtam róla, hogy már foglalt a szíve, és ellenállna még ha maga a király kérné is a szerelemre.

– Szép hasonlat! – morogta Mathilde. – A felségünk soha nem néz nőre!

– Az sem, akit Aude szeret.

– Hogy érted? – kérdezte Mathilde.


– Ó, nagyon egyszerű: egy templomost szeret…

– Olivier de Courtenay-t – suttogta az édesanya.

– Sejthettem volna: amikor legutóbb itt járt tavaly nyáron, rajtakaptam Aude-ot, hogy a szobája félig csukott ablaktáblája mögül lesi, de inkább nem szóltam. Senki sem ura a szívének, és szomorú, ha reménytelenül szeret…

– Ezért könyörgöm, apám, hogy ne adja férjhez Aude-ot senkihez: boldogtalan lenne, míg ha Bertrade nénikénkre bízza, nem fenyegeti veszély, hisz a reménytelen szerelem erős védelem minden csábítás ellen. Madame de Navarre környezetében olyan távol lenne tőle, mintha a tenger választaná el őket. Innen nincs messze a Temple, míg a Nesle palota Párizs másik végében áll. És tudjuk, hogy soha egyetlen templomos sem lépi át a küszöbét.

Mathieu szó nélkül hallgatta a fiát, gondosan mérlegelve a fiatalember érveit.

Juliane-nak könnyek gyűltek a szemébe:

– Ez azt jelenti, hogy nem látom többé a lányom…

– Engem is annyiszor látsz, ahányszor csak akarsz – vágott vissza Bertrade. – És Aude mindig hazajöhet, amikor nincs rá szükség. Végül ha igent mond-tok, Franciaország jövendő királynőjének szolgálatába áll. Ami nem kis dolog! És megtanítom mindenre, amit tudok. O lesz az örökösöm. Megörökli a passiacumi9

kertet, melyet a néhai Imbert hagyott rám az unokaöcsém rőfösboltjához közeli kis házzal… meg egy kis pénzt is. Mit szóltok?

– Meg kell gondolni – morogta Mathieu, akinek ellenállása percről percre csökkent a sógornője érvei hallatán. – Az is igaz, hogy ha Aude Alainhez megy, akkor sem látnánk gyakrabban…

– Mi lenne, ha megkérdeznénk őt magát is? – vetette fel a nagymama. – A mi családunkban a vitákban mindig szóhoz jutottak az asszonyok is.

– Az asszonyok igen – helyesbítette a fia. – De nem a lányok, akik engedelmességgel tartoznak!

– Azért csak kérdezd meg… és ne felejtsd el megemlíteni azt a kellemes perspektívát is, hogy elmehet Sarcelles-be is a forgács közé…

– Ha szeretné Alaint – jegyezte meg Juliane –, ez a részlet nem' számítana. Nálunk a forgács helyett itt a kőfaragás pora.

Behívták a lányt, és Bertrade kegyesen hagyta, hogy Mathieu tárja elé mindazt, amiről beszéltek, ám amikor a férfi felhozta az ács fiával tervezett házasságot, Aude olyan riadtan hőkölt hátra, hogy egyértelművé vált: nem ezt választja. Mindössze annyit kérdezett azonban: