– Hány éves király urunk? – kérdezte Aude az apját. A férfi gyorsan utánaszámolt:

– Negyvenhez közeledik. Harminckilenc, azt hiszem. Miért kérdezed?

– Hogy tudjam, sokáig él-e még.

Mathieu halkan, diszkréten elnevette magát:

– Azt szeretnéd, ha sokáig tartana az uralma? Szerintem nagy király, mert eltörölte a jobbágyságot és szép esélyeket adott azoknak is, akik nem nemesek, de azért vaskézzel kormányoz…

– Bizonyára, de a trónörökös herceg nem nagyon tetszik… Ó, ott jönnek a templomos lovagok!

Tökéletes rendben, csillogó páncélban a nagy fehér köpenyek alatt a menet végén felbukkantak a templomos vezetők és a nagymester kísérete, magukkal hozva Jacques de Molay lovát. Aude szó nélkül nézte, ahogy közelednek, s csak amikor melléjük értek, kérdezte meg:

– Kik ezek a lovagok? Ismeri a nevüket? Hirtelen idegesnek látszott, ahogyan azt máskor oly lágy, most mégis töredezett hangja elárulta. Rèmi vállalta magára a választ:

– Milyen kíváncsi! Miért érdekli? Nem ismerjük mindegyiküket…

– De néhányukat igen, hiszen gyakran dolgoznak nekik…

Mielőtt felelt volna, Rèmi felfigyelt rá, hogy Aude nem néz rá, és talán meg sem lepi majd a válasz. Figyelmét azok a lovagok kötötték le, akik a három vezetőt kísérték.

A fiatalember megpróbálta követni a pillantását. Ahogy sikerült, a szemöldökét ráncolta, de folytatta félbemaradt mondatát:

– … az apánk ápol kapcsolatot például a kincstárnok testvérrel. Aki ma nincs itt.

Ellenben látok egy lovagot, akit jól ismerünk mind a ketten, és azt hiszem, magának is volt alkalma látni nálunk tett látogatásai némelyikén… Vagy erősen tévedek, vagy az ott Olivier de Courtenay testvér a marsall mögött…

Látva, hogy a húga válla, aki éppen hátat fordított neki, megremeg, Rèmi tudta, hogy célba talált, és veszélyre kell számítania. Aude egyébként nem felelt, tekintete azonban a templomosokat követte, akik közül – a bátyja esküdni mert volna rá – csakis egyvalakit figyelt. Mathieu semmit sem vett észre. Abban a percben, hogy a fia magára vállalta a választ, már nem is figyelt oda, és a szomszédjával, a templom sekrestyésével beszélgetett

Rèmi kihasználta az alkalmat, hogy megpróbáljon többet megtudni. Határozottan megérintette Aude vállát:

– Nem felel, húgom?

– Bocsánat, mit is mondott?

– Nem tudom, mi van velem, de mintha ma reggel gyenge lenne a látásom. Olivier de Courtenay testvért látom ott?


Ez alkalommal a lány visszafordult, fülig pirulva, csillogó szemmel, s Rèmi már tudta, hogy helyes volt a meglátása. Mindig alaposan megfigyelte a hozzá közel állók fiziognómiáját, viselkedését és magatartását, ahogyan mindenkiét, akivel csak találkozott, és jó emberismerő lett. Bár a nőkkel nem volt sok tapasztalata, tudta –

talán a szívébe hasító tudat alatti féltékenységből –, hogy a húga szerelmes a templomosba. Aude egyébként megható zavarral azt suttogta:

– Azt hiszem, igaza van, bátyám. Ő az. És mellette a barátja, Hervé d'Aulnay…

A második lovag említése összezavarta Rèmit. Lehet, hogy tévedett a személyt illetően? Vagy csak álmodta a pirulást, a szép szemek ragyogását? Végül is természetes, hogy egy tizenöt éves lány szemérmesen elpirul, ha férfiakról beszélnek!… Hirtelen arra gondolt, könnyen meggyőződhet a helyzetről: a Notre-Dame karzatára rendeltek tőle egy Keresztelő Szent János-szobrot. Elhatározta, hogy Olivier testvér vonásaival ruházza fel, és megnézi, mit szól Aude a kő-portréhoz. Ráadásul Rèmi őszintén elismerte, hogy nehezen találna szebb modellt Krisztus előfutárának, mint ezt a büszke arcot, melynek komolysága, ebben bizonyos volt, szenvedélyes lélek izzó tüzét takarta.

Attól azonban egy percig sem tartott, hogy ha a húga szereti Olivier-t, az viszonozza szerelmét, hisz a szerzetes lovag a legtisztábbak és leghajthatatlanabbak közé tartozott a rendben, melyről egyre gyakrabban keringtek különös hírek. A legfinomabban edzett acélpenge volt, melyet Istennek ajánlottak, s melyen egy fiatal lány szíve óhatatlanul kegyetlenül megsebzi magát. Ezt pedig Rèmi nem akarta…

A templomokban a harangozok lassan hagyták elülni a lélekharang baljóslatú zúgását: a hercegnő holttestét átvitték a jakobita kolostor küszöbén, és a kápolna felé tartottak vele, mely mögött ezernyi gyertya égett Az abbé és szerzetesei fogadták.

– Nincs több látnivaló – állapította meg Mathieu mester a kezét dörzsölgetve a feltámadó szél hidege ellen. – Menjünk haza! Elég gyászindulót és imát hallottunk mára, és alig várom, hogy hazaérjünk. Elégedett vagy, kicsim?

– Ó igen, apám! Nagyon szép volt, és köszönöm.

Visszamentek az erős ló vontatta kocsihoz, melyet az építési területnél hagytak, ahol a halott hercegnő iránti tiszteletből aznap senki sem dolgozott. Rèmi felsegítette a húgát az apjuk mellé, megfogta a gyeplőt, és visszaindult a Szajna felé, hogy átszeljék a Cité szigetet, majd a folyó másik ágát, és ráforduljanak a Vincennes-en át Montreuil-be vezető útra, ahol a család lakott a Saint-Pierre-et-Saint-Paul-templom szomszédságában.

A házat felmenőjük, a híres építész, Pierre de Montreuil, a Szent Kápolna és még számos csoda megálmodója építette, aki a király hálájának köszönhetően az örökkévalóságban a Saint-Germain-des-Prés-templomban nyugodhatott a feleségével.

A monostor és a nagyúri lak után ez volt a település legszebb háza. Szép kövekből épült

– a többi épületet vályogból húzták, hisz Montreuil-nek márgás volt a talaja, mely szalmával keverve olcsó és könnyen megmunkálható építőanyagot biztosított –, és egy elkerített területre nyílt, ahol zöldséges- és virágoskert terült el, valamint egy kis gyümölcsös és szőlő. A falu egy dombon épült, kilátással az erdőre, a vincennes-i királyi kastélyra, a Szajna egyik ágára és egész Párizsra.

Az asszonyok uralkodtak ebben a házban. Juliane, Mathieu felesége volt a gazdaasszony, aki még negyven felett is vonzó nő maradt. Barna hajú és szemű volt, gömbölyded, de kemény húsú formákkal, élénk és vidám tekintettel, húsos szájjal, mely szívesen húzódott nevetésre. Szerette a házát, melyet erős kézzel irányított, a kertjét, ahol káposztát, spenótot, babot és más zöldségeket, fűszereket termesztett, ugyanolyan tehetségesen, akár egy fűszerszakértő szerzetes. Szerette a patyolattiszta ruhát és természetesen a családját. Az anyósát is, az öreg Mathilde-ot, aki bár még életerős és talpraesett volt, a férje halála után teljesen átengedte neki a birtok irányítását. Bár amennyire tőle tellett, igyekezett segíteni a menyének, de a kor előrehaladtával egyre többet üldögélt a kemence oldalában, igaz, nem tétlenül: ő szőtte a legfinomabb gyapjút, és úgy varrta, akár egy tündér, feltéve, ha az övénél fiatalabb szemek befűzték számára a tűt. Kissé meggörnyedő háta ellenére igyekezett büszkén, egyenesen ülni a támlás padon, melyet Rèmi készített számára, az unokája, akit imádott, ahogyan Aude-ot is. Ugyanakkor nem nagyon mutatta ezt a rajongást, mert úgy ítélte meg, hogy a kényeztetés és az egyéb érzékenykedések nem tesznek jót a szép jellem harmonikus fejlődésének. Aude tőle örökölte világos szürkéskék szemét, és előfordult, hogy az öregasszony' szinte mindig munka fölé hajló szemhéja alól kék villám ragyogott elő egy-egy megjegyzés kíséretére, melyben a keresztényi könyörület nem sok szerepet játszott. Igen kritikus asszony volt…

A ház harmadik hölgye Aude volt, a negyedik pedig Margót, a cselédlány, egy falubeli, akit „balszerencse” ért a molnár részéről, akinek a lány anyja a cselédje és szeretője volt: vagyis lehetséges, hogy a szegény Margot-t a tulajdon apja erőszakolta meg. Mathilde akkor mentette ki szorult helyzetéből, amikor Mathieu feleségül vette Juliane-t, Isambart, a vincennes-i királyi kastély intézője egyik lányát. Margót egyformán ragaszkodott a fiatalasszonyhoz és jótevőjéhez, azután a gyerekekhez, miután nem minden megkönnyebbülés nélkül tapasztalta, hogy a sors vetéléssel megszabadítja természetellenesen fogant magzatától. Azóta a molnár már elhagyta az élők sorát, miután Margót anyja a fejébe vágta a baltát, és eltűnt a környékről. Annak az asszonynak az eltűnése, aki nemhogy nem tudta megvédeni a molnártól, de még riválist is látott benne, nem érintette meg igazán Margot-t, aki boldogan élt Mathieu mester biztonságos falai között. Sárgarépaszín hajú, erős és makacs lány volt, akár egy öszvér, és vidám természete visszanyerte egyensúlyát és derűjét a befogadó családjában, ahol boldogabb volt, mint gyermekkorában valaha is.

Amikor az építőmester és a gyermekei hazatértek, ott találtak egy ötödik hölgyet: Mathilde mellett ült a padon, Juliane-nal szemben, aki a zsámolyon foglalt helyet, melyet odahúzott, és élénken beszélgettek. Bertrade volt, Juliane nővére. Egy Qiquenpoist 7 utcai rőfös özvegye volt, aki egykor Jeanne királyné, Szép Fülöp felesége beszállítója volt, és fiókkal rendelkezett a palota Nagy Galériáján8, jó kapcsolatokat 7 A mai Quincampoix utca

8 A rőfösök akkoriban annyiféle árut forgalmaztak, hogy a nagyáruházak elődeinek tekinthetők.


ápolva az udvarral. A férje halálakor a gyermektelen Bertrade kénytelen volt átengedni az üzletet egy unokaöcsnek, akivel elég jól megértették egymást. Mivel azonban híresen jó ízlésű és ügyes kezű asszony volt, felajánlották neki, hogy lépjen Jeanne királyné szolgálatába, hogy segédkezzen az udvarhölgyeknek, akik kevesebb tehetséggel rendelkeztek a szövetek színének összehangolásában, a kiegészítők kiválasztásában, s legfőképp a hímzésminták vagy gyöngyrátétek kitalálásában – és néha megvalósításában. Így az asszony csak ritkán hagyta el a Nesle palotát, mely akkoriban Jeanne királyné tulajdona volt, s melyet a király nem sokkal felesége halála után odaajándékozott az elsőszülött fiának, amikor az megnősült. Ettől kezdve Bertrade még nélkülözhetetlenebb lett, mint Jeanne idejében, hisz Burgundi Margit imádott mindent, ami az öltözködéshez kapcsolódott, s ami kiemelhette nagyon büszkén viselt szépségét.