Miért ne lehetne a bájos Mahaut de Châtillon, aki igaz, kissé még fiatal, de szépségéhez figyelemre méltó hozomány járul? A herceg imádta a pompát, és fontos volt számára a pénz.

Amikor a menet, melyben a királyság számos előkelősége felvonult, elérte a Cité-

beli palotát, csatlakozott hozzá a király a gyermekeivel, majd a Kis hídon átkeltek a Szajna bal partjára, és megindultak a Saint-Jacques-des-Precheurs utcán, mely a Saint-Geneviéve dombra kapaszkodik fel, ahol a csúcson a jelentős jakobinus kolostor áll: annak kápolnája fogadja be a hercegnő testét. Az egykori szálláshely, melyet a Compostellába induló zarándokok számára létesítettek – akik a Notre-Dame elől indultak útnak – a templomosokét leszámítva Párizs legnagyobb és leggazdagabb kolostora volt, hála Szent Lajos jótéteményeinek, aki erősen kötődött Szent Domonkos igehirdető szerzeteseihez, akiket ezen ház miatt most már az egész királyságban jakobitáknak neveztek. Itt nyugodott a szent király fiainak szíve, és az utolsó még élő, Robert de Clermont is itt kap majd helyet, ahogyan maga Charles de Valois és az öccse, Louis d'Evreux4 is. Természetes volt tehát, hogy Catherine is itt nyugodjék.

A Saint-Jacques Párizs egyik legjelentősebb utcája volt, mely északról délre szelte át a várost. Bámészkodók tolongtak a lándzsákkal felfegyverkezett íjászok kettős sorfala mögött, akik egyaránt szolgálták a pompát és a rendet, nehogy a diákok, akiknek a kerületében jártak, zavart keltsenek. A halál komoly dolog volt, túlságosan tiszteletre méltó és tisztelettel övezett ahhoz, hogy bármi is megzavarja. A tömeg csendes volt és magába forduló. Mindössze nézelődött.

Talán mindenkinél jobban figyelt egy fiatal lány, aki a Saint-Benoit-le-Betourné templom lépcsőjén állt, két hozzá hasonlóan jól öltözött, tiszteletet parancsoló férfi között. Az egyik fiatal volt – húsz-huszonkét éves! –, a másik sokkal idősebb: bizonyára a másik kettő apja volt, ahogy azt a hasonlóságuk jelezte, bár a fiatalember cseppet sem volt nőies, a lány pedig nagyon szépnek ígérkezett.

Nagyon fiatal volt – még tizenöt sem –, selymes szőke haja azonban, melyet kék csuklyája részben elfedett, finom vonású, üde arcot keretezett rendkívüli, szürkéskék szempárral, mely mintha mindig Párizs változékony egét tükrözte volna, s máris magára vonta a fiúk figyelmét, annyira, hogy a bátyja, Rèmi rendre is utasított közülük néhányat. A lány soha nem is hagyta el az apai házat az édesanyja, a cselédje, vagy mint ezen a napon, családja férfi tagjai kísérete nélkül.

Mathieu de Montreuil mester, az építész engedett a kamasz lány kérlelésének, aki látni szerette volna a királyt, a hölgyeket és az udvart a hercegi temetésen. Talán kissé szomorú látvány volt, de csodálatos, amilyet szülőfalujában sosem láthatott. A környéket jól ismerő Mathieu mester ezért választotta a Saint-Benoit lépcsőit, ahol éppen a karzatot építette: innen a kis Aude és Rèmi bátyja mindent láthattak, az egész 4 Ebben a kápolnában temették el a hercegeket, akik a Capet családot felváltó két dinasztiát alapították: a Valois- és a Bourbon

dinasztiát. Robert de Clermont IV. Henrik egyenes ági őse volt.


menetet, ahogy felfelé kapaszkodik az emelkedőn, egészen a kolostor bejáratáig.

Ahogy Charles de Valois elhaladt előttük a gyönyörű fekete bársonnyal bevont hintő előtt, Aude a homlokát ráncolta, ahogy az apja megmondta, kicsoda:

– Nem látszik szomorúnak – suttogta. – Olyan száraz és merev az arca, mint azoké a kőfiguráké, melyek a bátyám vésője alatt születnek!

– Egy herceg nem sír nyilvánosan – súgta vissza Rèmi. – Nem illene a méltóságához… és különben is megzavarná az arcvonásait.

– Ki törődik ezzel, amikor bánata van? A könnyek maguktól csorognak, és mit számít, hogy az arcra ráncokat rajzol a fájdalom? Ezen a hercegen egyetlen ránc sincs!

Pedig szép volt a felesége… és fiatal – tette hozzá a lány elnézve a halott mozdulatlan arcát, akit a kor szokásainak megfelelően fedetlen arccal kísértek a sírba. A halál eltüntette a szenvedés nyomait, és az igazán királyi díszletek között, melyekbe öltöztették, ugyanolyan derűsnek és szépnek tűnt, mint esküvője napján. A száj, melyet a díszes korona alá rögzített muszlin álltartó rögzített, mintha mosolygott volna. Aude gyorsan térdet hajtott és keresztet vetett, majd folytatta:

– Mintha örülne, hogy itt hagyja a világot!

– Talán eleget szenvedett, és kiérdemelte a paradicsomot – suttogta az apja. – Ha a mennyek ragyogó útját látja a szeme, örülnünk kell… És nézd, a hercegek tartják a koporsólepel zsinórjait.

– Nem mind azok. Az a komoly arcú, szép szakállú férfi nem egy templomos?

– Maga a rend nagymestere, Jacques de Molay, aki néhány hónapja érkezett Franciaországba Ciprus szigetéről. Azért „viheti” az elhunytat, mert hercegi rangja van… Egyébként keresztapja volt a trónörökösnek, Lajos hercegnek, amikor lovaggá ütötték…

– Ő az egyetlen templomos, aki részt vesz a temetésen?

– Nem. Az elöljáróik és a kíséret hátrébb állnak a menetben. Nézd csak, itt van király urunk, akit annyira szerettél volna látni!

– Istenem, milyen szép, milyen impozáns… és milyen hideg!

Harminckilenc évesen IV. Fülöp, Szent Lajos és Marguerite de Provence unokája még mindig királysága legszebb férfija volt. Magas termetű, mint minden Capet, de hiányzott belőle a soványság, melytől elődje hajladozó nádszálra emlékeztetett, s elegánsan viselte a fegyverzetet éppúgy, mint a széles vállára terülő fekete köpenyt.

Előkelő, tiszta vonású, de sápadt arca szoborra emlékeztetett volna a vörösbe hajló melegszőke, félhosszú haj nélkül, melyet még nem színezett ezüstre a kor.

Feledhetetlen volt a szeme: tág, jéghideg kék pupillák, mozdulatlan, sosem pislogó szemhéjjal. Azt beszélték, a király tágra nyitott szemmel alszik. Ugyanakkor a szép rajzolatú száj enyhe ránca jelezte, hogy a fenség megtestesülése iróniára is képes.

– Pedig szenvedélyesen szerette a néhai feleségét, Jeanne de Navarre királynét, aki mint tudod, két éve halt meg. Azt beszélik, vigasztalhatatlan, és megvetéssel elutasítja, hogy újra megházasodjon…

– Miért kellene? – jegyezte meg Rèmi. – Három fia van, akik közül ketten már házasok, és egy lánya, akit az új angol királynak ígértek. Nézze csak, húgom, itt vannak!

Valóban, a király mögött lépkedett három fia: a tizenkilenc éves Lajos, édesanyja halála óta Navarra királya, akit máris Civakodónak neveztek, mert mindenkibe, mindig és minden lehetséges okkal belekötött. Ráadásul nem volt különösebben intelligens, az apjával ellentétben, akire különben sem hasonlított túlzottan. Inkább az édesanyjára ütött, de nem annyira, mint az öccse, Fülöp, Poitiers grófja, a tizenöt éves, nyakigláb kamasz, akinek intelligensen csillogó szemű, korán megkomolyodott arcát barna haj keretezte. Mivel nem volt király, mint a bátyja, valamivel hátrébb haladt, a harmadik fiúval, Károllyal, aki Marche grófja volt, és alig töltötte be tizenkettedik évét, de szép volt, akár egy angyal, s apja gyermeki mását nyújtotta, akitől örökölte világos haját, kék szemét és tökéletes vonásait, ám míg a király mozdulatlan arca elmélyült szellemet takart, az övé csak ürességet. Természetesen a bátyjaival ellentétben még nem volt házas…

A Civakodó két évvel azelőtt vette feleségül az unokatestvérét, Burgundi Margitot, II. Robert gróf és Agnès de Francé, Szent Lajos legfiatalabb lánya gyermekét, a nyurga Fülöp pedig nemrég lépett frigyre Jeanne-nal, IV. Burgundi Othon gróf5 és Mahaut d'Artois egyik lányával. A feleségek is ott voltak, hölgyeikkel követték a férfiak csoportját. Mindketten vonzóak voltak, a tizenöt éves barna Margit és a tizenhárom éves szőke Jeanne, ám kissé esetlenül hatottak a gyászruhában, melyhez nem szoktak hozzá, hisz mindketten kacérak voltak, és rajongtak a szép ruhákért, az ékszerekért és a drága szövetekért, melyek csinosan díszítették őket. Igazi cinkosság fűzte össze őket, hisz együtt nevelkedtek, és komolyan lépkedtek, kerülve egymás pillantását, nehogy hirtelen feltörő nevetésük megzavarja a számukra halálosan unalmas pompát, és kiváltsa a társnőjük, Isabelle, a király egyetlen lánya rendreutasítását, aki tizenöt éve ellenére máris az angol királynéhoz illő komolyságot és fenséget mutatta, aki néhány hónap múlva lesz. Az egész családban ő hasonlított leginkább Fülöpre. Nagyon szép volt, s egyben remek ítélőképességgel és királyi tehetséggel rendelkezett, mely igen ritka volt a fiatal lányoknál. Isabelle-nek elég volt, hogy tudta, hogy az apja, akit szenvedélyesen csodált, büszke rá, s máris boldognak érezte magát. Fiatal menyeivel szemben Fülöp gyakran elnézőnek mutatkozott, és előfordult, hogy vidámságuk az ő

arcára is mosolyt csalt, Isabelle azonban nem volt féltékeny. Úgy gondolta, rá nagy sors vár, és örömmel gondolt arra, hogy hamarosan elhagyja Párizst és Londonba megy, hogy a fiatal walesi herceg, a kedvesnek és szépnek mondott Edward6 kezébe tegye kis kezét.

Aude, alá a hercegnőkkel egyidős volt, érdeklődve figyelt. Bájosnak találta, de nem irigyelte őket. Különösen Margitot nem, akinek olyan férje volt, akivel nem szívesen osztotta volna meg az életét, még a trónon sem. Volt valami alattomos Lajosban, s a szája sarkában kellemetlen, kegyetlen ránc látszott. Csak remélni lehetett, hogy az 5 Itt a burgundi „grófságról” van szó, melyet ma Franche-Comténak neveznek.

6 A leendő I . Edward volt az első angol herceg, aki a walesi herceg címet viselte.


ettől a párostól születő leendő francia királyok inkább az édesanyjukra, mint az apjukra hasonlítanak majd. Büszke homlokával, virágos arcszínével, hatalmas fekete szemével és a móddal, ahogyan egyenesen felveti a fejét, Margit méltó lesz a koronára. A Civakodó esetében ez egyáltalán nem volt biztos.