Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Az öregembert Paul de Manának hívták, és…

– De Mana? – szakította félbe Hervé d'Aulnay. – Így hívják azt a kígyót is, akit Gréoux-ba kellett kísérnünk, és aki az erődhöz közeledve megszökött tőlünk… de csak hogy követhessen és értesíthesse azt a démont…

– Bocsássanak meg neki! Biztosan nem tehetett mást, mint hogy pontról pontra engedelmeskedik. Azt hitte, hogy a nagyapja még mindig „Antonin testvér” foglya…

Bárhogy is van, ez a történet indított el a nyomukban. Richerenques is az útjuk egyik állomása volt, és meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem fogták ott vagy nem bántották magukat. Hogy ha kell, kimentsem magukat a csapdából. Bántam már, hogy mindössze hármójukat indítottam útnak a Templom értékes kincsének kíséretében, melynek létezéséről kevés testvérünk tud…

– Ha több embert küld, felfedi a titkot – jegyezte meg Olivier. – A kis csapat, melyben utaztunk, tökéletesen megfelelt ahhoz, amit hivatalosan kísértünk: egyik testvérünk, egy szerény tudós holttestét, akinek a pápa barátsága lehetővé tette, hogy hazatérjen a szülőföldjére, örök nyugalomra. Ha nincs ez a kellemetlen megálló, minden rendben lett volna. Sok embert hozott magával a megsegítésünkre, Clément testvér! Ezzel nem kockáztatta, hogy…

– Semmit sem kockáztattam! Párizsból csak négyen indultunk el: két lovag és két fegyvernök. Richerenques-ben, ahol csak a garnizon felét találtam, megértettem, hogy jogosak az aggodalmaim, különösen amikor az a testvér, aki segített Paul de Manának, elmondta, hogyan zajlott az ott tartózkodásuk, miféle feladatot bíztak magukra a szabályzat ellenére, és különösen azt, hogyan utazott el a nyomukban Antonin testvér.

A legrosszabbtól tartottam, és majdnem meg is történt. Azt az erős csapatot, melyet itt láttak, részben Gréoux-ból hoztam, ahonnan küldöncöt menesztettem Ruou-ba, hogy küldjenek embereket Trigance-ba, valamint iderendeltem majdnem a teljes egykori parancsnokságomat. Senki még csak nem is sejthette, mit szállítanak maguk valójában.

És amikor nem sokkal Trigance-ba érkezésünk után megláttuk Barbette-et, megítélhettük, mekkora veszélyben forognak. Meghoztuk a szükséges intézkedéseket.

Egyébként tisztelettel adózom Barbette bátorságának és eszességének.

– Sikerült kiszöknie, mielőtt leeresztették a kapurácsot? – kérdezte a báró.

– Igen, de előtte még felmérte, hogy ha a kastély bezárul, csak ostrommal lehet bevenni, ezért gondosan elrejtette a cselédlányokat az olajos edényekkel, melyek tartalmával éjszaka alaposan megkente a rácsot és a kapu vasalatait, hisz a túlságosan magabiztos ellenség nem őrizte a bejáratot.

– És Maximin hova lett? Barbette nem beszélhetett össze vele, hisz nem mozdult el mellőlem a támadás alatt, míg lefegyverezték az embereimet.

– Az egyik lánynak sikerült hozzá férkőznie és átadnia a felesége utasításait.

Csatlakozott a cselédekhez a rejtekhelyen, és ő emelte fel a rácsot és nyitotta ki a kaput… Nos, ennyi az egész…

– A föld alatti járatokra nem gondolt? Pedig jól ismeri őket.

– Igen, de a kastély felőli bejáratukat nem nehéz megtalálni, és bizonytalan lett volna a harc a sötét folyosókon. Erővel kellett megérkeznem…

– Soha nem lehetünk elég hálásak, barátom! Ami Barbette-et és Maximint illeti, belefoglalom őket a végrendeletembe, és rájuk hagyom Valcroze-t, hisz a halálom után egyébként a birtok a templomos rendé lenne, mivel a belépéskor a fiamnak rájuk kellett testálnia minden örökségét. Remélem, nem haragszik, ha kivonom a Templom kezéből?

– Éppen ellenkezőleg! Ha balszerencse érne, melytől egyre jobban tartok, jobb, ha Valcroze nem tartozik a javaink közé. Tudja, részben éppen ezért választottam a frigyláda rejtekhelyéül. Így maga lett a határtalan kincs őrzője, maga és ez a bátor házaspár!

– Tudatában vagyok, mekkora kegy… és mekkora teher. Ami őket illeti…

– Talán jobb lenne – szólt közbe Clément testvér –, hogy ha már csak Maximin kísérte el magukat az új szentélybe, Barbette ne osztozzon a titok teljességében.

Figyelemre méltó asszony, tudom – tette hozzá sietve, megelőzve apa és fia tiltakozását

–, de nagyon jóindulatú és bőbeszédű, és óvatlanságból vagy egy felindulás hevében esetleg még elszólná magát. Ráadásul nem a kíváncsiság Éva leányainak legkedvesebb bűne?

– Vagy rosszul ismerem – felelte Olivier komolyan –, vagy a hitemre meg mernék esküdni, hogy Barbette nem is próbálna többet megtudni. Kötelességtudó és nagyon bölcs asszony. Nyugodt lehet, Clément testvér!

– Nyugodtan térek vissza Párizsba. Olivier testvér, Hervé testvér, holnap hajnalban indulunk!

– Csak még egy szót, barátom! – szólalt meg Renaud. – Pontosan mit fog csinálni Roncelinnel? Magával viszi?

– Párizsba? Kitéve az út ezer viszontagságának? Nem, még véletlenül sem!

Elvisszük Ruou-Lorgues-ba, ahol összeül a káptalan, hogy ítéljen felette. Ezzel egy időben új parancsnokot választunk Richerenques-nek…

– Pedig szívesen istenítélet elé állítottam volna, karddal a kezemben! – morogta Renaud báró. – Biztos vagyok benne, hogy Isten erőt adott volna, hogy legyőzzem…

– Ebben nem kételkedem, de miért pazarolná egy becstelenre a kardját? Azt a nyomorultat jobban legyőzi egy föld alatti cella, ahová élve eltemetik, míg el nem jön érte a halál… Egészen biztos benne, hogy arról a Roncelinről van szó, akinek a történetét elmondta nekem?

– A gyűlöletem már azelőtt felismerte, hogy megláttam az arcát!

– Ráadásul – helyeselt Hervé – nem is tagadta, amikor Renaud báró ráismert. És az emberei is tudhatták, mert egyikük sem látszott meglepettnek… De tulajdonképpen miért nem adjuk át az érsek vagy maga a pápa igazságszolgáltatásának? A Templom nem hozhat halálos ítéletet!

– Templomos lovag, és a testvéreinek kell elítélniük. Az ítélet majd először is megfosztja a köpenyétől, s azután megpecsételi a sorsát… Semmit sem tehetek – tette hozzá Clément testvér bocsánatkérő mozdulattal Renaud felé. – Ez a szabály, és még a nagymester is ennek engedelmeskedik…

– A kivégzés jobban megfelelne! – morogta Olivier. – A holtak nem jönnek vissza…

– Egy haláláig börtönre ítélt ember sem jön vissza…

– Nem adhatom elő a sok gaztettet, melynek az Igazi Kereszt, néhai feleségem és jómagam áldozatai lettünk? – kérte Renaud. – Azt hiszem, megtalálnám a megfelelő

szavakat…

– Lehetetlen, barátom. A káptalan ülései titkosak, de a fia jelen lesz. A szószólója lehet.

– Meg is teszem – jelentette ki Olivier. – Nem szabad annak a démonnak újra elszöknie…

– Segítek, amennyire tudok – biztosította Clément testvér –, de a törvény az törvény! Gondoljanak arra, hogy az életfogytiglanban kegyetlenebbül szenved az ember… és sokkal tovább tart, mint egy lefejezés.

* * *

Ahogyan azt Clément testvér megjósolta, Roncelin de Fos-t, alias Antonin d'Arros-t megfosztották fehér köpenyétől, és erős vasakra verve belökték egy sötét cellába, ahová egy csapóajtón át lehetett lejutni. Holtáig ott kell maradnia…

– Az ő korában – csitította Clément testvér Olivier-t – biztosan nem tart sokáig!

Aznap, ugyanannak az 1307-es évnek október 12-éjén, csütörtökön a nagy temetéseken megszokott pompás külsőségekkel övezték a nagyon előkelő és nagy hatalmú Catherine de Courtenay úrnőt, Valois, Alencon, Chartre és a Perche vidék grófnéját, Konstantinápoly kinevezett császárnőjét és a király sógornőjét, aki Saint-Ouan kastélyában halt meg életének harmincharmadik évében, rövid betegség után.

Szürke volt az idő, jellegtelenül egyszínű és alacsony az ég, ám nem esett, és az embereknek olyan érzésük támadt, mintha fedőt borítottak volna Párizsra, melynek szélei belevesznek a ködbe. A gyász rányomta bélyegét a fővárosra: a menet útján sötét kárpitokat lógattak az ablakokba, az útjelzőknél a szentek szobrai előtt gyertyák égtek, ahogy ráfordultak a széles útra, mely Saint-Denis-t a főváros szívéhez köti. Apró kis lángok voltak, melyek alig adtak fényt a nedves levegőben, s még szomorúbb hatást keltettek, mint az inasok kezében égő számtalan fáklya. Pedig Catherine nem sok sajnálatot hagyott hátra. Hat éve ment hozzá a király legidősebb öccséhez, a pompás és arrogáns Charles de Valois-hoz, aki mást nem őriz meg belőle, mint az egyszerre előkelő és nevetséges román császári címet, ahová bizonyára soha be sem teszi a lábát, és a négy gyermeket, akivel az asszony a hat év alatt megajándékozta. Ezt a néhány évet Catherine szinte kizárólag a Saint-Ouan-i kastélyban élte meg, melyhez szép, a Szajnáig lenyúló kert tartozott, ahol a nyári napokon, amikor szinte mindig terhes volt, megfeledkezhetett a nagyváros bűzéről, és a folyóban tükröződő kék ég alatt álmodozhatott a Földközi-tenger fürdette Nápolyi Királyságról, ahol meglátta a napvilágot.

Ugyanakkor közel állt a francia koronához is az édesanyja, Beatrix d'Anjou-Sicile révén, aki Szent Lajos legkisebb öccsének, Károly királynak és Beatrix de Provence-nak, Marguerite királyné húgának gyermeke volt. Az apja Philippe de Courtenay, az utolsó bíborban született Courtenay volt, s így II. Balduin, az örökké pénzzavarral küszködő

császár unokája lett, akinek menekülnie kellett palotájából, s útja mentén szétszórta császári hatalma jelképeit…

Amikor hozzáment Charles de Valois-hoz, Catherine-nak királyi esküvőt rendeztek, s most is hasonlóan pompás szertartással búcsúztak tőle, a kettő között azonban nem volt más, mint anya és értékes dísz, hisz a természet szépnek teremtette… a férje pedig nagyon tüzes volt. Első házasságának nyolc évéből öt gyermeke született, akik mind életben voltak, és a két idősebb lány már férjhez is ment. A Catherine-tól született négy, pontosabban három – a kis Jean nem maradt életben – kicsivel nyolcgyermekes család élén találta magát, de távolról sem állt szándékában ennyiben maradni. Miközben elhunyt felesége holttestét követte tetőtől talpig feketében, máris arra gondolt, aki felváltja majd ágyában a szegény Catherine-t.