Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Tényleg muszáj visszamenned? – kérdezte Renaud. – Olyan messze van Párizs, és félek, hogy soha többé nem látlak viszont!

– Ott szolgálok. Vissza kell térnem… bár fáj a szívem, hogy itt kell hagynom…

édesanyám nélkül!

– Clément testvér miért nem jön haza erre a vidékre, és miért nem jössz vele? Már nem Provence preceptora?

– Látogató is, és az a cím sok utazással jár. Ne veszítse el a reményt, édesapám!

Lehet, hogy hamarosan visszajövök! És magára még hosszú évek várnak.

– Szeretett édesanyád nélkül kétlem. O volt az erőm, és életem öröme. Nem is tudod, mennyire szerettem! Azt hiszem, attól a naptól kezdve, hogy megismertem…

bár hosszú éveket elvesztegettem, mire felismertem.

– Boldogok voltak együtt. Ennek az emléke segíti majd élni… és talán a feladat is, melyet magára vállalt. Mostantól maga a Templom legnagyobb kincsének őrzője.

Magának hála bármi történjen is, a frigyláda megmenekül.

– Mitől? Tudod egyáltalán? Tudod, miért reszkettünk – az édesanyád még nálam is jobban! –, mióta kijelentetted, hogy templomos akarsz lenni?

– Szívesebben vették volna, ha megnősülök és továbbviszem a családot. Ez természetes!

– Nem. Ez önzés lett volna, és derűs szívvel elfogadtuk volna a döntésed, ha nem tudtuk volna biztosan, hogy a Templom kötelékébe lépve a vesztedbe indulsz.

Ahogyan maga a Templom is a vesztébe fut!

Olivier összeráncolta a szemöldökét, és orra mellett mély ránc barázdálta az arcát:

– A Templomot lerombolnák? Ugyan, az lehetetlen! Az egész nyugati világra kiterjed, több lovagja van, mint magának a királynak, több a kincse is, és számtalan erőddel rendelkezik!

– Talán éppen ez okozza a vesztét. Most hallgasd meg, amit anyád és én sosem meséltünk el neked…

Renaud felvázolta fia előtt a drámai epizódot, melyet Sancie és ő a Hattin-szarvnál éltek át: elmondta, hogyan kényszerítette Roncelin de Fos, hogy kiszolgáltassa neki az Igazi Keresztet, hogy mit tett vele, majd a remete átkát, és ami azután következett, elhallgatva azonban azt, amit a fiatal Valcroze asszony az aleppói maliknál szenvedett el.

– Eljött az idő – zárta le. – A Templomnak, mivel már nincs a Szentföldön, nincs többé oka a létezésre, és a Franciaországon uralkodó király mozdulatlan tekintete előtt sosem pislog a szemhéja, sőt, azt beszélik, soha nem is csukódik le.

– Miért nem mondták el soha ezt a borzalmas történetet?

– Változtatott volna valamit a döntéseden?

– Nem. Nem bánok semmit, és kész vagyok a végsőkig harcolni a köpenyért, melyet viselek, mert szeretem a Templomot, és bizonyos módon tisztelem…

Elgondolkodó hangsúlya hirtelen élénkebbre váltott, ahogy megkérdezte:

– Elmesélte valaki másnak is ezt a történetet?

– Clément testvérnek, mielőtt felesküdtél. Azt hittem… azt reméltem, hogy lebeszél arról, hogy erre a veszedelmes útra lépj! Természetesen nem volt hajlandó rá.

Talán nem hitt nekem?

– Esküdni mernék, ha szabad lenne esküdnöm, hogy hitt magának. Sőt, nem tudom, nem az imént hallottakban kell-e keresni a küldetésem igazi okát, melyet látszólag semmi sem indokolt, hacsak nem a vágy, hogy a frigyláda minél messzebb kerüljön a király birtokaitól!

– Mit mondott neked?

– Körülbelül azt, amit elismételtem, és azt, hogy kétség sem fér hozzá, hogy Szép Fülöp nem szeret minket. Elismerve egyébként, hogy van is rá némi oka.

– Mondott még valamit?

– Igen, bár sok mindent tudtunk azelőtt is arról, mi történik mostanában. Jacques de Molay, a nagymesterünk és a király között nem éppen jó a kapcsolat, bár Jacques testvér Lajos herceg, a trónörökös keresztapja volt, amikor lovaggá ütötték. A keresztes hadjáraton túl, melyet folyamatosan követel, megtagadta mind a királytól, mint a pápától, hogy egyesüljünk az ispotályos lovagokkal, akik annál is jobban vágynak erre, mert belefogtak Rhodosz meghódításába, hogy ott telepedjenek meg.

– Nem is rossz ötlet – próbálkozott a báró. – Úgy hallottam, hogy Cipruson már kezd túlságosan terhes lenni a két rivális rend jelenléte…

Olivier egy mozdulattal megvetőn félresöpörte a megjegyzést:

– Az az ő dolguk! A nagymesterük, Foulque de Villaret határozottan a tenger felé fordul, és hajókat építtet. Talán mert nyugaton az ispotályosoknak sokkal kevesebb javuk van, mint nekünk. A Földközi-tengeren egyébként már a miénk Mallorca szigete.

Renaud, aki éles figyelemmel követte fiát, a szemöldökét ráncolta:

– Tudod, mit vetnek a világiak leginkább a Templom szemére? A gőgöt. Úgy látom, neked is jócskán jutott belőle!

– Mind ilyenek vagyunk, ha a rendről van szó – felelte Olivier, de elvörösödött. –

Túlságosan szeretjük ahhoz, hogy ne legyünk büszkék rá. Egyikünknek sem tetszene az összeolvadás az ispotályosokkal.

– Nem az én feladatom megítélni a politikátok megalapozottságát, de ha csak ez választja el a nagymestereteket a királytól, ez nem sok…

– Nem. Van más is. Legutóbb, amikor Jacques testvér Franciaországban járt, megtudta, hogy a párizsi kincstárnok, Jean de Tour testvér hajlandó volt jelentős kölcsönt nyújtani IV. Fülöpnek. Erre azonban nem volt joga. A király kénytelen volt visszaadni, amit kapott.

– Azt hittem, ti kezelitek a királyi kincstárat.

– Igaz, de a királynak a politikájához néha hatalmas összegekre van szüksége, és ezt nem vehetjük figyelembe. Ráadásul az adósunk is, mert tavaly megmentettük az életét. Gyakran játszik a pénzárfolyamokkal, és egyszer, amikor Párizsban sétált, ahogy gyakran, zendülés tört ki ellene. Talán megölték volna, ha a Templom nem nyitja ki előtte a kapuját. Két napig ott maradt, akár egy vadászok űzte vadkan. Ott voltam, láttam…

Renaud hirtelen felpattant, és megragadta a fia vállát:

– Két napig? Két napig ott tartottátok? Egyetlen fegyveres sem volt a házatokban?

– Dehogynem, de…

– Ti megőrültetek, esküszöm! Két napon át hagytátok, hogy a király felmérje a hatalmas, de felesleges erőtöket, ahelyett, hogy azonnal visszavittétek volna Cité-beli palotájába, lándzsáitok és kardjaitok erős védelmében? Egy olyan félelmetes uralkodót, mint ő! Gondolom, a gőgötök élvezte a megalázását?

– Nem volt helyes, hogy pontosan felmérhette, milyen hatalmas a rend? Nem függünk tőle. Csakis a pápa…

– Őrültek! Mind őrültek vagytok! – nyögte Renaud, és arcát a kezébe temetve visszarogyott a székére. – Clément testvérnek minden oka megvan rá, hogy biztonságba helyezze a Templom kincseit, hisz elvesztetek! Az Igazi Kereszt öreg őrzője helyesen látott. A király sosem fog megbocsátani!

Olivier először megdöbbent, azután letérdelt az apja elé, hogy félrehúzza a kezét és a pillantását keresse:

– Apám, könyörgök, ne tulajdonítson túl nagy fontosságot annak a régi jóslatnak!

Nem tagadom, hogy Clément testvér bölcsen jár el azzal, hogy megtesz bizonyos óvintézkedéseket, de Fülöp semmit sem tehet ellenünk. Gondoljon bele, hogy pillanatok alatt hetvenezer fős hadsereget tudunk kiállítani, míg a király a harmadával sem rendelkezik…

– Ha ezt tudja is, még rosszabb! Könyörgök, fiam, maradj itt Aulnay barátoddal!

Nem vagytok annyira nélkülözhetetlenek, hogy ilyen sürgős legyen a visszatérés!

Várjatok egy kicsit, míg kialakul a helyzet!

– Nem, apám, ez lehetetlen, maga is tudja. El kell mennünk. Clément testvér biztosan aggódik, hogy sikerült-e teljesítenünk a küldetést. Ráadásul szeret minket! Ha közvetlen veszélyt érezne, azt hiszem, azt mondta volna, hogy menjünk a ruou-i házba, és ott várjuk meg az újabb parancsot, vagy esetleg az érkezését. Ami minket illet, ez becsületbeli ügy! Maga mit tenne a helyemben?

Renaud sötét pillantást vetett a fiára, mely hirtelen még inkább elfelhősödött, de könnyek csillogtak a szemében.

– Igazad van – sóhajtotta. – Bocsáss meg, amiért parancsmegtagadásra kértelek.

Arra mindketten képtelenek lennénk… De öreg vagyok, és csak te maradtál nekem!

Nehézkesen felállt, és magához ölelte Olivier-t.

– Most menj aludni! Büszke vagyok rád, fiam!

Másnap délelőtt a lovagok és őrmesterük induláshoz készülődtek, Renaud báró pedig botjára támaszkodva figyelte az előkészületeket. Anicet újra elfoglalta helyét a szekéren, a két barát pedig éppen nyeregbe szállt, amikor a bejárati torony magasáról az őrszem jelentette, hogy egy lovascsapat tart a kastély felé.

– Templomos lovagok! – kiáltotta, ahogy közelebb értek.

Mindenki megdermedt. A kapurácsot felemelték, a kapuszárnyak nyitva álltak. Egy pillanatra Renaud szívében remény ébredt: hátha Clément testvér? Lefelé indult a fogadására, amikor tökéletes rendben, kettesével bevonultak a templomosok az udvarba. Az élükön a vezérükkel, egy parancsnokkal, akit Olivier és Hervé az aggodalmat sem nélkülöző meglepetéssel láttak viszont: Richerenques parancsnoka volt, Antonin d'Arros. Mit kereshet Valcroze-ban?

– Nézz csak mögé! – jegyezte meg Hervé. – Nem az a kis kígyó Huon de Mana az?

Olivier nem felelt. Az apját nézte, aki hirtelen eltorzuló arccal visszafelé sietett a felhajtó lépcsőin, ahol a dühtől halottsápadtan megállt, hisz számára az öreg templomost, aki feléje tartott öklét combjához szorítva, gonosz mosollyal az ajkán, nem Antonin d'Arros-nak hívták…

Az újonnan érkező a felhajtón szinte kővé dermedten álló várúrra ügyet sem vetve a szekér és őrei felé irányította a lovát.

– Sejtettem, hogy valami csúf dologra készülnek! – jelentette ki olyan megvetéssel, hogy a két férfi egyazon mozdulattal a kardjához kapott. – Nem csapott be a meséjük: a családjuk javára ellopták a Templom vagyonát! Ezért letartóztatom magukat!