– Ez aztán hihetetlen! – suttogta Hervé d'Aulnay. – Honnan származnak?

– A kastély fölé magasodó csúcs közelében vagyunk – magyarázta Renaud báró. –

Az ókori rómaiak egykor templomot emeltek itt Jupiternek, a vihar, a villámlás és az égzengés istenének, amiből igencsak sok van errefelé. A templomot működtető papok találtak rá erre a barlangra, és itt rejtették el kincseiket. Ott falba vájt lépcsőket látnak, melyek sehová sem visznek. Ennyi maradt abból a lépcsőből, mely egykor a templomba vezetett. Adhémar báró falazta be, ahogyan eltüntette azt is, ami a romokból maradt: földet hordatott rá, és tüskés bokrokat ültetett. Kamaszkorában egy szerencsés véletlennek köszönhetően fedezte fel a rejtekhelyet és a galériát, mely a hegyoldalban egy kis résbe futott ki. Ő építtette a tornyot, úgy, hogy eltakarja vele a járat bejáratát, melyet maga vésett ki. Nagy tudású, kíváncsi és átlagon felüli erejű férfi volt. Ez a helyiség lett azután a kincstára, melyet kiegészített néhány tárggyal, melyet a fosztogató szaracénok hagytak hátra… és melyekről nem tudnám megmondani, hogyan jutott hozzájuk. Hallgatással és visszafogottsággal tartozom az emlékének… még ha az édesanyád, fiam, be is avatott néhány részletbe…

Köhögni kezdett, mintha a torkára ment volna a por, s ezzel elejét vette a kérdéseknek. Amikor meg nyugodott, a társai megértették, hogy jobb, ha témát váltanak, és Olivier megkérdezte:

– Clément testvér ismeri a történetet?

– Természetesen. Amikor az édesanyád elhagyta Valcroze-t, és Damiettába indult Marguerite királyné után, felfedte neki a ház titkait, mielőtt megbízta volna a javai kezelésével. Ezért döntött úgy, hogy itt rejtsük el, amit hoztatok…

– Apám, nem értem! Olyan tárgyak közé kell helyeznünk a frigyládát, melyek eredete ha nem is gyanús, legalábbis…

Hiába kereste a megfelelő szót, Hervé azonban mosolyogva a segítségére sietett:

– Miért ne maradhatnánk a gyanúsnál, hisz a szüleid csak örökösei ennek az Adhémarnak, aki úgy tűnik, a maga idejében nagyon leleményes ember volt? Bevallom, én is… kissé tiszteletlennek érzem a helyet!

– Ezért nem is itt fog pihenni a láda. Abban az esetben, ha átkutatják a kastélyt, és az óvintézkedések ellenére felfedik a kandalló és a galéria titkát, ez a látszólag sehová sem nyíló terem elég lesz a mohóság kielégítésére. Senki sem keresne tovább…

– Mert van tovább?

– Van, és Clément testvér ezt is tudja. Jöjjenek! Maximinnel a nyomában megindult a terem túlsó, legsötétebb vége felé, félretolva néhány ládát és három viaszpecsétes cserépedényt, melyek nem is igazán illettek ide. Renaud báró felvette az egyiket, és elmosolyodott.

– Itt őrzök néhány értékes bort és likőrt, melyeket nem szívesen hagynék a borospincében, ahol bárki irigységét felszíthatják. Hármat megittunk belőlük a lovaggá ütésed örömére, Olivier. A többit az esküvődre és a keresztelőkre tartogattuk, de most…

– Sosem lehet tudni! – szólalt meg az intéző, s hangjában ott csengett gazdája iránti gyengéd szeretete. – Ráadásul az összetört cserepek jó szolgálatot tesznek.

Valóban, a nagy okker kerámiaedények mögött szeméthalom terült el a sziklás falig, mely ezen a helyen kis beugrót képzett. Maximin előrehajolt, és körülbelül egylábnyira félresöpörte a törmeléket, megmutatva a szűk vaskarikákat, melyeken a szikladarab nyugodott. Azután a báróval elmozdították a falrészt, hatalmas erőfeszítés árán, mely azonban megérte a fáradságot: egy tágas bejárat nyílt meg előttük, melyen Renaud kissé kifulladva, fáklyáját magasba emelve megindult. A nyomában haladók tiszteletteljes csodálattal fedezték fel a barlangot, mely akkora volt, akár egy katedrális, s melyre a végén egy kis tó zöld szeme nyílt, melyet a láthatatlan magasságból alácsordogáló víz táplált. Cseppkövek alkottak mindenfelé szépséges formákat. A tó mellett, ahová természet vájta lépcsőfokokon jutottak le, a szikla széles platóvá laposodott.

– Ez az – mutatott rá Renaud –, ezt a helyet választotta Clément testvér! Adhémar báró fedezte fel egykor, de az idők kezdetén menedékül… és talán szentélyül szolgált.

A sziklába faragott különös alakokra mutatott, melyek hosszú szarvú kecskéket és néhány emberalakot ábrázoltak.

– Ez gyönyörű! – sóhajtotta Olivier, miközben Hervé az első káprázat csillapulásával a zárószerkezet iránt kezdett érdeklődni. Belülről a sziklán egy erős, durván kovácsolt vasfogantyú látszott, melyet szilárdan rögzítettek, és amikor az „ajtó” nyitva volt, ez tartotta meg a fal mellett. Ez a szerkezet biztosította a becsukást is.

– Hihetetlen! – nyögte végül. – Ki készítette?

– Természetesen Adhémar báró! Mint mondtam, sokoldalú ember volt, akinek intelligenciája képes volt megérteni olyan homályos dolgokat is, melyek hozzáférhetetlenek a többé-kevésbé okkult tudományokban járatlan, egyszerű

emberek számára.

– Nincs másik kijárat? – kérdezte Hervé.

– Tudtommal nincs, kivéve a víztúlfolyót – magyarázta Renaud a falon nyíló lyukra mutatva, melyen át a felesleges víz távozott. – Nem állítható, de ez táplálja a kastély kútját.

– Nos – állapította meg Olivier –, azt hiszem, jobb helyet álmodni sem lehetne, és különben is, az, hogy Clément testvér ezt választotta, önmagában is elég.

Engedelmével, apám, ma éjjel visszajövünk és elhelyezzük a frigyládát.

Nem volt könnyű feladat, annak ellenére, hogy négy erős férfi fogott hozzá, valamint a báró, aki irányított és világított. A legnehezebb az volt, hogy felvigyék a hatalmas koporsót az alkimistalaboratóriumig a szép kő csigalépcsőn, melyen gyakran kénytelenek voltak függőleges helyzetbe emelni. Renaud báró összevont szemöldökkel felügyelte az eljárást, és maga is besegített. Végre letették a súlyos terhet a kandalló elé, ahol egy pillanatra megálltak, hogy kifújják magukat és letöröljék arcukról az izzadságot.

– Az udvarban és a lépcső alján nem lehetett – próbálkozott Maximin –, de most már nem lenne könnyebb kinyitni a fadobozt, és csak a tartalmát levinni a föld alatti terembe? A fa is nagyon nehéz.

– Igazad van – helyeselt Renaud, gondosan bezárva a szoba ajtaját.

Néhány pillanattal később a védelmező vászoncsomagolástól megszabadulva a frigyláda ősi aranya beragyogta a poros helyiséget. Láttára a báró nem is titkolhatta felindulását, nemcsak afelett, amit tartalmazott, hanem annak emlékére, aki elment, hogy megkeresse a jeruzsálemi Salamon-templom gyomrában, és elhozta Champagne földjére: Adam Pellicorne, a joignyi parancsnok, aki gondjaiba vette őt a nagy veszélyben, és Párizsba vitte, ahol megkezdődött igazi élete… Letérdelt a láda elé egy szenvedélyes imára, hisz mostantól az ő otthona lesz az őrhely, majd megcsókolta, és maga csúsztatta az ereklye oldalán erre a célra kialakított gyűrűkbe a hosszú, arany oroszlánfejben végződő cédrusrudakat, melyeknek köszönhetően két ember is felemelhette a ládát, vagy éppen négy, ha a kerubokat is feltették.

Olivier és Hervé vették erős vállukra, amint áthaladtak vele a kandalló alacsony bejáratán. Azután már nem okozott nehézséget az út, hisz mindent tárva-nyitva hagytak, és néhány perccel később a fantasztikus kincs az értékes szőnyegen nyugodott, mellyel Renaud borította be az egykori pogány szentélyt.

Még valamivel később a csomagolásukból kibontott kerubok is elfoglalták helyüket a fémtartókban, és Renaud egy bronztálban meggyújtotta a tömjént, melyet a templomosok hoztak magukkal, miközben mindannyian a pillanat emelkedettségét átérezve, halkan imádkoztak, hogy Isten örökre őrizze meg írását az emberek mohóságától…

Hogy az árnyak ne nyeljék el túlságosan hamar a csodát, két nagy fehér viaszgyertyát gyújtottak, majd az öt férfi csendben, szinte lábujjhegyen visszavonult. A szikladarab elfoglalta eredeti helyét, visszakerültek az üvegek és a cserépdarabok is, és a férfiak kissé szédelegve, kifulladva álltak a kandalló előtt, ahol újra eloszlatták a hamut, eltüntetve útjuk minden nyomát.

Már csak az álkoporsó és a ládák maradtak. Néhány baltacsapás darabokra aprította őket, melyeket ott helyben elégettek, míg csak hamuvá nem porladtak.

Gondosan összekeverték a régi és az új hamut, és amikor Renaud becsukta az ajtót, semmi sem maradt a furcsa, messziről hozott ládából, mely amennyire szent, annyira veszélyes volt. Semmi, csak a feladatot elvégzők számára örökre kitörölhetetlen emlék.

Keményen dolgoztak, hogy eljussanak idáig, és előrehaladt már az éjszaka, mire lementek a konyhába, ahol Barbette, aki bár maga sem tudta, miért, de imádkozva virrasztott, fűszeres forralt borral várta őket, hogy erőre kapjanak.

Csendben, a tűzhely előtt állva ittak, mindenki gondolataiba merült. Olivier szólalt meg elsőként:

– Engedelmével, apám, holnap elutazunk, hogy megtegyük a beszámolónkat.

– Most is a szekérrel? – nyögte Anicet, akinek szemmel láthatólag nem volt ínyére a perspektíva.

– Csak a trigance-i parancsnokságig, ahol otthagyjuk a lovakkal együtt, ahogy azt Clément testvér előírta. Helyette kapsz egy hátast… igazi lovasnak valót. És visszatérünk Párizsba.

– Ugyanazon az úton? – mordult fel Hervé. – Nem vonz a gondolat, hogy viszontlássam Richerenques-et és a parancsnokát.

– Mindketten Isten bocsánatát kell kérjük ezért a rossz érzelemért, de… engem sem. Légy nyugodt! Carpentras-tól másfelé megyünk: Montélimar felé Vaison-on és Valréason át…

Mielőtt pihenni tért volna a gyapjúcsűrbe, Olivier elkísérte az édesapját a hálószobába, mely azelőtt a házaspáré volt. Az egykori Courtenay lovag hirtelen nagyon fáradtnak látszott, és máskor oly egyenes háta meggörnyedt a súly alatt, melyet a fia könnyen kitalálhatott. Korábban sosem tapasztalt erőtlenséggel rogyott a magas támlás, ébenfa karszékbe, ahol Sancie szívesen üldögélt, hímezve vagy fonva a hölgyéi körében.