Barbette-ben felébredt a remény, amikor azt látta, hogy a fiú a családi címeres zubbonyt viseli, nem pedig a Templom piros keresztjét, melyet tiszta szívéből gyűlölt azóta, hogy a „kicsi” úgy döntött, magára ölti. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen nemes család egyetlen gyermeke az elszakadást választja, s szülei legnagyobb bánatára örökre eltávolodik tőlük, megfosztva őket az örömtől, hogy karjukba zárhassák unokáikat, s ráadásul a teljes vagyon egy olyan rend kincstárát gyarapítja majd, melynek az ő

logikája szerint nem volt többé létjogosultsága, hisz mindannyian hazatértek, miután elveszett az, amiért megalapították őket: hogy védelmezzék és segítsék a szentföldi zarándokokat, és megvédjék Krisztus sírját. Ezek a gondolatok emésztették Barbette-et, és egy pillanatra azt hitte, hogy a jóságos Szűzanya és a szentek, akikre a problémát bízta, meghallgatták kérését. Sajnos nem tartott sokáig! Amikor Olivier odament hozzá, hogy köszöntse, a nyakába akart ugrani, hogy megölelje, ahogyan szokta, míg a fiú el nem ment, de Olivier gyengéden eltolta magától:

– Tudod, Barbette, hogy egy templomosnak nincs joga nőt megölelni!

– Egy templomosnak, tudom… de maga már nem az, hisz nem a nagy piros keresztes fehér köpenyt viseli.

– De igen, még mindig az vagyok! De komoly okból, melyet nincs jogom felfedni előtted, le kellett vetnem, hogy a lehető legdiszkrétebben jöjjek ide…

– Ó!

A csalódás Barbette reményeihez mért volt, és az asszony képtelen volt visszafojtani keserűségét:

– Mijük van, ami nekünk nincs, azoknak a büszke fehér köpenyes uraknak, hogy elhagyta a kedvükért a szüleit, az otthonát, a földjét, és mindent, amit Isten jóságából kapott?

– Semmijük, és Istenért hagytalak el titeket. Hogy a csaták napsütésében szolgáljam!

– No de nem lesz több csata, hisz nincs többé Szentföld! így a pénzforgatáson kívül mire szolgálnak majd?

– Sok mindenre. Mondjak egy példát? A szépséges templomok, a gyönyörű

katedrálisok, melyeket mindenfelé építenek. A Templom pénze fizeti a munkálatokat, a mestereket és a fiatalokat, akik megtanulják tőlük művészetüket.

– Maga kőműves lesz… vagy ács? – csattant fel rosszkedvűen az asszony.

– Tudod, hogy egyik sem… De ismerem néhányukat, és csodálom a művészetüket.

– Ismer? Honnan?

– Amikor d'Artois nagyúr fegyvernöke volt, az apám is barátságot kötött Pierre de Montreuil-jel, amikor az a Szent Kápolnát építette Lajos királynak a palotában.

Mostanra már nem él, de találkoztam a fiaival és az unokáival.

Barbette nem akarta megadni magát: – Jól van! De miért van Párizsban? Mintha nem lenne elég templomos parancsnokság errefelé! Akkor legalább néha láthatnánk!

– Légy nyugodt, visszajövök! Clément testvérrel, amikor ő hazajön… ha elfogad maga mellé. Nem érzem túl jól magam Párizsban. Mintha az ottani napsütés… nem ugyanez lenne.


Renaud a vacsorát megosztotta Olivier-vel és Hervével, de azt határozottan visszautasította, hogy visszavonuljon a szobájába és pihenjen egy keveset, míg a fia és a társa a holttest mellett virrasztanak.

– Nem akadályozhatod meg, hogy az utolsó éjszakán, melyet ezen a földön tölt, szeretett feleségem mellett maradjak! – jelentette ki. – Holnap már nem láthatom az arcát, nem érinthetem a kezét…

Ezzel nem lehetett vitatkozni. Olivier mindössze annyit tudott elérni, hogy édesapja elfogadja a karszéket, melyet a ravatal fejéhez állítottak, de ledobta róla a párnákat, melyek túlságosan alvásra csábították volna Ott maradt, szálfaegyenesen, akár a támla, feszesen, rózsafüzéren összefont ujjakkal, s arca, melyen az ősz haj kihangsúlyozta a „szaracén” bőrt, a mozdulatlan arc felé fordult, melyen a gyertyák lángjai táncoltak…

Hajnalban Sancie testét belefektették a fehér tölgy koporsóba, és fedetlen arccal átvitték a kápolnába, ahol hamarosan összegyűlik majd a környék nemessége, míg a díszteremben a szolgák előkészítik a tort. Csupa feketébe öltözött, egyforma fantom foglal rajta helyet, akik közül Olivier egyetlen arcot sem jegyez meg, még Agnès de Barjols-ét sem, akiről egykor az édesanyja azt hitte, szerelmes belé. A lelke mélyén Olivier tudta, hogy a lány egy pillanatra elkápráztatta, azt hitte, hogy szerelmes, de túlságosan mulandó érzés volt ahhoz, hogy sajnálattal gondoljon rá. Agnès hagyta, hogy a szokást követve a férje, Jean d'Esparron nyilvánítsa részvétüket, és nem lépett oda hozzá, de a szertartás alatt hosszan elnézte: nagy hatást gyakorolt rá a férfi katonakülseje a hosszú fehér köpenyben, mely könnyedén hullott széles vállára. És ha valaki sajnált valamit, az csakis ő lehetett, akit a sorozatos anyaság máris elnehezített, miközben a templomos köré glóriát vontak szomorú szemében a távoli vidékek, a nagy kaland csodálatos színei… miközben a férje, aki imádta a nagy lakomákat és finom ételeket, pocakot eresztett.

A csendes étkezés végén, melyen nem voltak jelen sem mutatványosok, sem énekmondók, s mely mégis sokáig tartott, hisz sokan akartak tisztelegni az elhunyt előtt, Olivier felmérhette, mennyire szerették és tisztelték az édesanyját. Az este közeledtével beborult és fenyegetőre váltott az ég, így akik nem laktak messze, sietve hazaindultak. A messzebbről érkezetteknek a báró szobákat készíttetett elő. A táj szépségének árát a félelmetesen lecsapó viharokkal fizették meg. Agnès és Jean d'Esparron is maradtak.

Valójában hazamehettek volna, hisz könnyen járható út vezetett a birtokukhoz, de abban a pillanatban, amikor a férje kiadta az utasításokat az indulásra, Agnèsre rosszullét tört. A hölgyek lakosztályaiba vitték, ahol Honorine, aki némileg összeszedte magát a Sancie halála okozta mélységes megrendülésből, hála a Thoronet szerzetesei készítette likőrnek, melyből kissé túl sokat ivott, azonnal gondjaiba vette.

Jelenlétük a kastélyban ezen az éjszakán, melyet inkább a csendnek és a pihenésnek szenteltek volna, melyre mindannyiuknak nagy szüksége volt, nem tetszett Olivier-nek. Tudta, hogy d'Esparron nem korán fekvő alkat, és a fájdalomban kimerült apjának csak további szenvedést okoz, hogy társaságot kell nyújtania neki. Annál is inkább, mert a többi három-négy nagyúrnak, aki szintén itt maradt, így semmi oka sem lesz korán visszavonulni. Félrevonta Esparront:

– Megkérhetem – mondta neki –, hogy ne várja el ma este az édesapámtól, hogy a társasága legyen? A kora és a fájdalom lesújtotta. Pihenésre van szüksége!

A báró nem volt rossz ember, és amint megkapta, amire szüksége volt, nem is kért többet.

– Isten ne adja, hogy terhére legyek! – jelentette ki arcát két részre bontó mosollyal. – A helyzet az, hogy nehezen alszom el, ha korán lefekszem, ami nyugtalanítja a feleségem. Engedelmével itt maradok a tűz mellett egy darabig…

Ráadásul szeretek sakkozni! Játszana velem egy partit, ön, akit egykor remek játékosnak tartottak?

– Köszönöm, hogy emlékszik rá, de egy templomos nem játszik! A sógora, Bérenger de Berrme szintén itt marad. Hívja ki őt.

– Miért is ne? Azért sajnálom: ő nem túl ügyes…

Olivier közönyös mozdulattal otthagyta, hogy csatlakozzon Renaud-hoz, aki éppen Maximint látta el utasításokkal.

– Jöjjön! – mondta. – A szobájába kísérem…

– No de… a vendégek?

– Őket elrendeztem. Mondja meg Maximinnek és Barbette-nek, hogy ügyeljenek rá, hogy legyen elég boruk, és jöjjön pihenni. Nagy szüksége van rá!

Valóban, az arcát kettészelő hosszú forradás ellenére még mindig szép, öreg arcon a végtelen kimerültség jelei mutatkoztak.

– Gondolod?

– Biztos vagyok benne! Egy darabig maga mellett maradok. Beszélgetünk anyámról.

– Jó fiú vagy! – fogadta el meghatottan Renaud a felkínált kart. – Szívesen… ez a szoba borzalmasan üresnek tűnik most! Itt maradnál éjszakára?

Nem, apám! Hervé testvérnek és nekem el kell mondanunk az imáinkat. Úgy döntöttünk, a csűrbe húzódunk vissza, hogy magányra leljünk, és…

– Őrizzétek értékes terheteket? Ez természetes egy emberekkel teli házban. Már így is néhányan meglepődtek azon, hogy itt vagy, hisz egy templomos csak felsőbb utasításra hagyja el a kolostorát, te pedig Párizsból jössz!

– Maga mindig mindent megért!

Egy perccel később Olivier csatlakozott Hervéhez az álkoporsó mellett. Anicet őrmester szénát és takarót hozott mindhármuknak. Kiadós pihenésre volt szükségük, hisz a következő éjszakán nagyon sok dolguk lesz, és alig alszanak majd: a kastélyból elmennek az idegenek, és a frigyládát titokban elviszik oda, ahol a legjobban elrejthetik. Aulnay és az őrmester lefeküdtek, Olivier azonban érezte, hogy fáradtsága ellenére képtelen lesz elaludni, és anélkül, hogy megzavarta volna a társait, akik máris mélyen horkoltak, kiment az udvarra, és a kápolnába indult.


Tudta, hogy sosem zárják be, és a lámpás éjjelnappal ég. Az volt a szándéka, hogy imádkozik még az édesanyja mellett. Így akart közelebb kerülni hozzá, mint kiskorában, amikor bánatos volt. Így volt ez aznap este is: a fájdalom talán kissé tompult, de meghatározhatatlan rossz érzés vegyült bele, mintha az élet, melyre távolról sem unt rá, nyomasztóvá válna a bezárulni látszó horizont előtt. Barbette szavai jutottak az eszébe. Azt mondta: „Nem lesz több csata, hisz nincs többé Szentföld. Akkor mire szolgálnak majd?” Ma este ugyanezt kérdezte magától. Igaz, a nagymester, Jacques de Molay, aki bizonyára nem tér vissza Ciprusra, új keresztes hadjáratot kér, de senki nem akar hallani róla. Különösen nem Fülöp király, akit lekötöttek a királysága gondjai, mely elszegényedett a Szent Lajos vezette két eredménytelen és nagyon költséges keresztes hadjáratban, melyek közül a második pestisjárványban végződött Tunisz alatt, ahol maga a király és Jean-Tristan fia is életét vesztette. A hajlíthatatlan királyt sokkal jobban nyugtalanították a gazdag flandriaiak támadásai, akik lázongtak Monsen-Puelle-ben, de vajon meddig? Mindenesetre ez a királyság ügye volt, nem a Templomé. A kemény I. Edward király Angliája nyugton maradt, és a Templom, mely az uralkodók kincstárát kezelte, jelentős birtokokkal rendelkezett ott is. Akkor mi marad annak, aki Istenért akar harcolni? Csatlakozik Aragónia vagy Kasztília parancsnokságaihoz, melyek királyai hiába igyekeztek visszaszorítani Afrika felé az Almohades királyok muzulmán katonáit? Semmi volt ez annak, alá Jeruzsálem visszafoglalásáról álmodott, és arról, hogy Krisztus nyomában jár.