Juliette Benzoni - A templomosok kincse

– Menjünk! Ne vesztegessünk több időt, induljunk… de először cseréljünk zubbonyt.

Ahogyan azt Olivier jósolta, akit szemmel láthatólag boldoggá tett a visszatérés a szülőföldjére, a csodálatos, de nehéz tájon át vezető úton sivatagos mészfennsíkok és fenyőkkel sűrűn benőtt szakaszok, emelkedők és lejtők váltották egymást, és gyakran le kellett szállniuk a nyeregből, hogy óvatosabban vezethessék a lovakat. A pillantásuk azonban fenséges, legendás szépségű tájak felé szállhatott.

Az ötödik nap vége felé ráfordultak a kis útra, mely a smaragdszín zuhatagok partján a kastélyhoz vezetett. Hervé elismerőn füttyentett, ahogy megpillantotta, Olivier azonban felnyögött: a nagy tornyon fekete zászló lengett.

– Istenem! – suttogta, és sietve keresztet vetett. – Baj történt! Az apám…

Természetes volt, hogy rá gondol, hisz ő volt az idősebb. Ahogy azonban meglátta, hogy fájdalom meggörnyesztette háttal, botra támaszkodva, feketében siet elébük, Olivier megértette, hogy a fájdalom ugyanolyan éles lesz, ha nem élesebb. Elengedte a lova kantárát, odafutott az apjához, és a karjaiba zárta.

– Igen… – suttogta a báró. – Elhagyott minket! Drága édesanyád tegnap meghalt…

és jobban szerettem, mint valaha…

Zokogás fojtotta belé a szót. Olivier könnyben úszó szemmel érezte, hogy az öregember belé csimpaszkodik, s ebből felmérhette bánata súlyát. Egymásba kapaszkodva mentek fel a lakóépülethez.

A nagy díszteremben pihent egy zöld selyemmel, kedvenc színével borított pompás ágyon, mely felett a baldachinon Valcroze címere fonódott egybe Signes-ével és a fattyúságot jelző bal kanyaros Courtenay-vel. Körülötte Adhémar báró, az első férje ízlése és vagyona jelképeként hatalmas, vadászjeleneteket ábrázoló nápolyi selyemszőnyegekkel borította a falakat. A kialudt, hatalmas kandallóban és a ravatal lábánál a környékbeli asszonyok nagy, napsárga rekettye-, kék izsóp- és zöld borókacsokrai díszlettek. Nagy, fehér viaszgyertyák aranyfényében pihent, melyek bronztartókban álltak az ágy lábánál. Fehér volt az egyszerű, szinte apácai ruha is, melyen ott feküdt vaskos vörös hajfonata, melybe alig vegyültek ezüstszálak, s aranyszalagokat fontak bele. Az arcát keretező csipkekendő és az abból kiinduló fátyol felett igazgyöngy és smaragd berakásos aranykarika ült, melyet a férje hozott Konstantinápolyból, s mely magához vonzotta s ezernyi csillogással szórta szét a fényt.

Két csillogó fémű lándzsával felfegyverkezett őr vigyázta a bejáratot, udvariasan mederbe terelve a tiszteletadásra érkezők hosszú sorát. A ravatal körül a kastély asszonyai, feketébe öltözött cselédek és szolgálók formáltak térden állva félkört, s könnyáztatta hangjuk felelt a Miasszonyunk-litániákra, melyeket az ágy lábánál álló káplán mondott el. Mellette az összeomlott Honorine szinte eszméletlennek látszott.

Halvány örömmel átitatott suttogással húzódtak félre az uruk előtt: fiára támaszkodva tért vissza, akinek neve az ajkakra tolult, de nem vonultak el, hisz osztoztak a bánatban. Közös bánatuk volt, még inkább, mintha egy vérből származtak volna, hisz a családi kötelékek nem járnak mindig őszinte szeretettel.

Apjától elválva Olivier az ágyhoz lépett, és egy pillanatra a látását elhomályosító könnyeken át, melyeket kézfejével szétmorzsolt, elnézte az édesanyját, és arra gondolt, túl szép ahhoz, hogy igazán halott legyen. Az örök álom visszaadta fiatalságát, hála arca tökéletes csontozatának, melyen kisimult a bőr, és bár a hosszú orr, mely élete keserűsége volt, minden eddiginél látványosabbnak tűnt, büszkeséget és csodálatos méltóságot kölcsönzött neki. Zárt ajkai mosolyra húzódtak, mintha a hosszú szempillás szemhéj alatt a zuhatagok smaragdzöld színét tükröző szempár szépséges képet nézne.

Sancie fia térdre rogyott, és arcát a zöld selyemhez szorítva szabad utat engedett fájdalmának: szégyen és visszafogottság nélkül hagyta, hogy feltörjön belőle a zokogás.

Az anyja volt, akit imádott és akit boldogtalanná tett azzal, hogy templomosnak állt, ahelyett, hogy megnősül, mellette marad és megajándékozza az unokákkal, akikre annyira vágyott…

Renaud állva maradt. Megérintette fia átható fájdalma, akinek távolságtartó tartózkodását gyakran közönynek vélte, ám most megértette, hogy felül kell emelkednie saját szenvedésén, hogy támasza lehessen a harmincöt éves férfinak, aki mindig, mindennek ellenére gyermek marad számára.

Olivier könnyek közt megkérdezte:

– Hogy történt? Betegség?

Renaud megérintette a fia vállát:

– Nem – szólalt meg gyengéden. – Édesanyádnak tudomására jutott, hogy Simeoné, a cadiére-i öregasszony, akit boszorkánynak tartanak, haldoklik, olyan visszataszító kórban, hogy senki nem hajlandó a közelébe menni. Egy táskányi orvossággal és egy üveg szenteltvízzel felszerelkezve kihasználta, hogy Rougonba mentem, odavitte Anselme atyát, abban a reményben, mint mondta, „hogy ha a testét nem is, de talán a lelkét megmentheti némi enyhülést nyújtva a bajában”.

– Ez igazán illik hozzá! – suttogta Olivier.

– Igen. Barbette, aki nem engedte el egyedül, vele tartott, de úgy tűnik, Siméone-nak ahhoz még elég ereje volt, hogy ellökje, ütlegekkel és sértésekkel fogadja. A hölgyek futva menekültek. Édesanyád megcsúszott, és legurult a meredek lejtőn a patakig, ahol egy kő összetörte a veséjét. Haldokolva hozták haza…

Az utolsó szavaknál elcsuklott a hangja. Olivier hátra sem fordulva keményen megkérdezte:

– És az öregasszony? Még mindig él?

– A falubeliek éjjel felmentek hozzá, megölték és felégették a kunyhóját…

Olivier bólintott és felegyenesedett, szemét továbbra is édesanyjára szegezve, de már nem könnyezett. Azon a napon, amikor a Templom kötelékébe lépett, meg kellett esküdnie, hogy soha többé nem csókol meg „nőt, leányt, anyát vagy húgot”, de egész lénye fellázadt a gondolatra, hogy úgy váljon el tőle, hogy nem öleli meg búcsúzóul.

Isten, aki megengedte, hogy még egyszer láthassa, biztosan nem tagadja meg tőle a bocsánatát. Előrehajolt, ajkával gyengéden megérintette a homlokát, az arcát, mely oly hideg volt, és szépséges kezét, mely a mellkasára fektetett kereszt köré fonódott.

Azután hirtelen megfordult és a kápolnába menekült, ahol keresztbe font karral elnyúlt a kövezeten. Csak az ima segíthetett, hogy erőt vegyen a benne tomboló viharon…

Hosszú percekkel később Hervé ugyanebben a pózban találta. Sosem képzelte volna, hogy egy napon Courtenay szánakozást ébreszthet benne: nem illett hozzá ez az érzelem, és kikezdhetetlen büszkesége nem is fogadta volna el. Nagyon erős kellett legyen a csapás, hogy így Isten oltára elé vetette magát. Hervé mégis irigyelte a bánatát, hisz az ő édesanyja a születésekor meghalt. A fájdalom a boldog gyermekkor, a számtalan boldog óra fokmérője volt. Azt azonban meg kellett akadályozni, hogy Olivier túlzottan belemerüljön.

Hervé elmondott egy gyors imát, majd a barátja fölé hajolt, és vasmarokkal megragadta a vállát, hogy talpra kényszerítse:

– Eleget sírtál! – jelentette ki keményen. – Össze kell szedned magad: dolgunk van!

Olivier alig hallotta.

– Az anyám volt, Aulnay! Annyira szerettem!

– Miért múlt időben? Már nem szereted?

– Dehogynem. Jobban, mint valaha…

– És ez a szeretet sosem hagy el téged! Szerencsés vagy!

– Talán, mert megvédett a nőktől, és továbbra is meg fog védeni. Ő marad az egyetlen, akit valaha is szerettem.

– Elfelejted Szűz Máriát, a Templom királynőjét, akinek az életedet szenteled. Ő

enyhítheti a fájdalmad. Az apádra is gondolnod kellene!

– Igazad van! Egyedül marad… a teherrel, melyet mi hoztunk neki… Isten bocsásson meg nekem! Elfelejtettem, miért jöttünk ide! Hol van a szekér?

– Egy csűrféleségben, ahol a báránygyapjút tároljátok. Háromnegyed részben üres, és jól zárja egy kulcs, melyet Renaud báró ideadott. Természetesen a temetés előtt nem nyúlunk hozzá. Túl sok ember van itt…

Leszállt az éjszaka, szép tavaszi éjszaka, mely Provence-ban már a nyár előjele. A nappali látogatók hazatértek. A kastély bezárkózott. Olivier, aki egész éjjel virrasztani készült édesanyja mellett, rá akarta venni az apját, hogy egyen és pihenjen egy keveset.

– Biztos vagyok benne, hogy a baleset óta nem aludt – jelentette ki. – Elfáradt, és nem szabad legyengülnie. Holnap kemény nap vár ránk!

Renaud elfogadta a vacsorát, melyet a tágas konyhában fogyasztottak el, mint mikor vadászatokról tértek vissza, a hatalmas tűzhely előtt, melyben egy bárány sült, mellette pedig üstben finom fűszerillatot árasztó fokhagymás ragu készült. Barbette, Maximin felesége birodalma volt ez. Ő uralkodott az edények, csuprok, pástétomok, kampóval rúdra akasztott sonkák, fokhagymafüzérek, fűszerek sokasága felett…

Félelmetes volt az uralma a kis konyhalányok és kukták felett, ám soha egyetlen szerencsétlen sem fordulhatott meg nála úgy, hogy ne csillapította volna több napra is éhségét. Amikor pedig „Sancie úrnő”, akit imádott, jótékonysági körútra indult, melyből az utolsó az életébe került, Barbette mindig tudta, mit vigyen magával, osztozva úrnőjével a nagylelkűségben és együttérzésben. A halála felkavarta, de bár már nem volt fiatal maga sem, lerázta magáról a fájdalmat a vendégek kedvéért, akiknek gyomra és ereje tőle függött, s egy ekkora kastélyban igen sokan voltak ilyenek! A konyha ugyanúgy működött, mint máskor. Sőt, még inkább, hisz el kellett készíteni a hagyományos ételt, mellyel azokat kínálják, akik a temetésre érkeznek majd.

Barbette örült, sőt megkönnyebbült, hogy Renaud-t is az étkezők között látja, még ha nem is az ellenállhatatlan főzte, hanem fia társasága vonzotta oda. Az ég igazi áldása, hogy Olivier éppen most tért haza, hogy támaszt nyújtson édesapjának!