Maya Banks - Vénuszdombi mesék

A lány légzése szapora lett, és a szíve hevesebben vert. Tehát már régóta akarja őt.

— Nem lenne szabad ezt tennünk. Fogalmad sincs, mivel jár, ha az enyém vagy.

Mia megremegett, a szíve összeszorult a szó hallatán. Az övé. Mennyire vágyott rá, hogy valakié legyen! Egész életében arra vágyott, hogy valaki szeresse őt.

Jack az élete hőse azóta, hogy rátörte az ajtót az apjára egy kábítószeres rajtaütés során. Kimentette az apja karmaiból, és ő ölelte át, amíg kisírta magát. Ő keresett neki lakást és állást. Ragaszkodott hozzá, hogy befejezze a középiskolát. Egyszóval, megmentette az életét.

— A tiéd vagyok — mondta Mia.

Jack elhúzódott tőle, a vaginája bejáratánál tartotta a makkját. Aztán előrenyomta a csípőjét, és ismét beléhatolt.

— Nem könnyű együtt élni velem. Fogalmad sincs róla, mibe vágtad a fejszéd.

A lány összeráncolta a homlokát. Miért ilyen komoly? Úgy beszél, mintha sorozatgyilkos lenne, vagy olyasmi.

A telefoncsöngés elterelte a gondolatait a férfi baljós megjegyzéseiről. Az éjjeliszekrényre pillantott, de nem az a telefon csörgött.

Jack megállt, aztán káromkodott.

— Fel kell vennem — mondta, és elhúzódott tőle.

Hűvös levegő simogatta a testét. Felült és a takaróért nyúlt. Felhúzta egészen az álláig, és Jacket figyelte, ahogy átmegy a szobán a földön heverő farmeréhez.

A zsebébe nyúlt, és kivette a mobilját.

— Igen — vakkantotta a telefonba.

Mia a mellkasához szorította a térdét és várt.

— Micsoda? Mikor? — Elhallgatott, és szitkozódott. — Hol? — kérdezte végül. — Oké, ott leszek.

Összecsukta a telefont, és visszament az ágyhoz. Mia csalódottan nézett rá.

— Mennem kell. Sajnálom. — Felemelte a lány állát, és hevesen megcsókolta. — Nem tudom, mikor jövök.

A lány bólintott, és megrázkódott, ahogy hirtelen kirázta a hideg.

Jack gyorsan felkapta a farmerját, egy inget, felcsatolta a pisztolytáskát. A fegyveréért nyúlt és bedugta a tokba.

Egy pillanatra megállt, vágyódó pillantást vetett a lányra, majd kilépett a hálószoba ajtaján.

Mia csalódottan sóhajtott, és letette a lábát az ágyról. Felállt. A lába remegett az éjszakai szeretkezéstől. Jack nem hazudott. Cseppet sem volt gyengéd. Az enyhe fájdalom a lába között ennek a következménye volt.

De ezt szerette benne. A nyers és vad természetét. Nem színlelt, és nem játszotta a megértő férfit. Tetszett neki, hogy erős, és nem megalkuvó. Biztonságban érezte magát vele.

A fürdőszobába támolygott, beállt a zuhany alá, és gyorsan leöblítette a testét meleg vízzel. Aztán összeszedte a ruháit a földről, amelyet előző éjjel Jack hálószobája előtt dobált le. A konyhába ment, és valami ételt keresett.

Egész nap arra várt, hogy a férfi visszatérjen. Eljött az este. Azon töprengett, hogy maradjon-e vagy visszamenjen a lakásába. Lehet, hogy egy igazán fontos ügy miatt nem jöhet. Neki meg nem ártana átöltöznie.

Viszont ott akart lenni, amikor a férfi visszajön. Így aztán mégis maradt, de éjfélkor elaludt a díványon.

Másnap reggel arra ébredt, hogy a napfény betűz a nappali ablakán. Pont a szemébe sütött, felnyögött, és elfordította a fejét. A szeme a kandallópárkányon álló órára tévedt: délelőtt kilenc volt.

Felült, és szétnézett a nappaliban. Hol van Jack? Felállt, járkálni kezdett. Mit tegyen? Még csak fel sem hívta. Idegesen beharapta az alsó ajkát.

Gyűlölte a bizonytalanságot. Lehet, hogy haza kellene mennie, és várni, hogy felhívja?

Némi vívódás után elindult, megkereste a cipőjét, aztán kiment a konyhaajtón át a garázsba. Ütött-kopott Honda Civicje a bejárón állt. Beszállt a forró kocsiba.

Tizenöt percig tartott az út a lakásáig. Leparkolt a ház előtt, és besietett. Félt, hogy nem lesz ott, amikor Jack hazaér, így csak gyorsan bepakolt egy váltás ruhát, és a munkaruháját másnapra. Visszament a kocsijához, beszállt, és Jack házához hajtott.

Legnagyobb csalódására a férfi kocsija még akkor sem volt ott. A pótkulccsal a kezében, amit Jack adott neki, a hátsó ajtóhoz ment, és belépett a házba.

A nap hátralévő részében tévézett, unottan lapozgatta a dohányzóasztalon fekvő magazinokat, majd ismét elaludt a díványon.

Másnap reggel felöltözött, és dolgozni ment az étterembe. Az egész napos pincérkedés után fáradt volt, még jobban vágyott arra, hogy lássa Jacket. Hazament a lakásába, lezuhanyozott és átöltözött. Azt akarta, hogy jól nézzen ki, ne úgy, mint egy gyűrött kapca.

Amint Jack háza elé ért, megpillantott egy „Eladó” táblát a ház előtti kertben. Mi a pokol? Nem is tudta, hogy árulja a házát. Biztos, hogy említette volna neki, ha ez lett volna a szándéka.

A gyomra ideges görcsbe rándult, ahogy kiszállt a kocsijából. Jack autója még mindig nem volt ott, pedig közben otthon kellett járnia, hogy kitegye a táblát.

Elővette a kulcsot és bedugta a zárba. Nem fordult el. Kihúzta, megpróbálta újra. A kulcs nem mozdult. Mi a fene folyik itt? Döbbenten bámult az ajtóra. A zárakat kicserélték.

Megkerülte a házat, a hátsó ajtóhoz ment, és lenyomta a kilincset. Zárva volt. Benézett az ablakon, és elállt a lélegzete. A házból az összes bútor eltűnt. A helyiségek teljesen üresek voltak. Elhagyatottak.

Csak állt ott hosszú percekig, képtelen volt felfogni, amit látott. Aztán visszament a kocsijához. Ennek semmi értelme. Semminek semmi értelme. Hol van Jack?

A táskája az ülésen hevert. Turkálni kezdett benne, majd előhúzta a mobilját. Felhívta a tudakozót, és a Texas Rangers irodájának számát kérte.

Néhány perc múlva már Jack irodáját hívta. Egy férfi vette fel a szokásos szöveggel. Mia minden bátorságát összeszedve Jack Kincaid után érdeklődött.

Hosszú csend támadt a vonal túlsó végén.

— Sajnálom, hölgyem, ilyen nevű ember nem dolgozik nálunk.

Mia gyomra görcsbe rándult. Valami nincs rendjén. Szörnyű, szörnyű nagy baj van.

— Valami tévedés lesz — mondta a telefonba. — Jack Kincaid a Texas Rangersnél dolgozik. Évek óta ott van.

— Sajnálom, hölgyem — ismételte a férfi. — Nincs tudomásunk semmiféle Jack Kincaidről.

— De hát ott dolgozik! Nem őrültem meg!

Ismét hosszú csend következett.

— Őszintén sajnálom. Nem tehetek semmit. Soha nem hallottam Jack Kincaidről.

Mia hitetlenkedve összecsukta a telefont. Lehet, hogy eltűnt? Mi történt? Biztos, hogy nem hagyta volna el úgy a várost, hogy ne szóljon neki.

Visszahajtott a lakásához. Nem talált rá szavakat, egyszerűen sokkolta, amit látott és hallott. Álmodná csak az egészet? Lehet, hogy Jack karjában fog felébredni, és ez az egész nem más, mint egy bizarr rémálom?

Könnyes szemmel lépett a lakásába. Lerogyott a díványra, és egy régi, vastag plédet tekert maga köré. Mi a fészkes fene ez? Jack hazudott neki? Lehet, hogy holtan fekszik valahol? Mi magyarázza, hogy a házát árulni kezdték, és a Texas Rangersnél nem tudják, hogy kicsoda?

A legegyszerűbb válasz az volt, hogy elment, csak úgy, szó nélkül. Mia ezt nem tudta elhinni. Képtelen volt feldolgozni, hogy elhagyta, miután végre közel került hozzá.

Most mihez kezdjen? Még soha nem érezte magát ennyire magányosnak az életben. Még soha nem félt ennyire.

A következő néhány hét azzal telt, hogy felkelt, elment dolgozni, aztán megnézte Jack házát, hazament, ágyba bújt. Másnap ugyanez elölről. Lefogyott, pokolian nézett ki. A többi pincérnő gyanakvó pillantásokkal méregette.

Sikerült alaposan hülyét csinálnia magából, amikor elment oda, ahol Jack dolgozott, és őt akarta látni. A végén a rangereknek ki kellett vinniük az épületből. Udvariasan megkérték, hogy többet ne menjen oda.

Három hónappal Jack eltűnése után Mia elhajtott a háza előtt, mint szokása szerint mindennap. Akkor azonban egy nagy költöztető teherautót látott ott.

Két kisgyerek játszott elöl a gyepen, míg a szülők a költöztetőket irányították. Az „Eladó” táblán egy nagy „Elkelt” felirat éktelenkedett.

Mia megállt a kocsijával az út közepén, és csak bámult. A keze remegett, a szeme fájdalmasan szúrt. Megtörölte az arcát, és azt kívánta, bárcsak elmúlna a szörnyű görcs a gyomrából. Elment. Tényleg elment.

Addig abban reménykedett, hogy egy nap majd, amikor erre jár, megpillantja a férfi kocsiját a garázsbejárón. De most… Most már tudta, hogy szembe kell nézni a realitással. Jack otthagyta, és a korábbi életét is. El sem tudta képzelni, miért. Félt is megtudni az okát. De az nyilvánvaló volt, hogy nem tér vissza.

Két évvel később

Jack Kincaid az irodája ablaka előtt állt Dallasban, és kifelé bámult. A nyakát nyújtogatta, és a vállával körzött. Hat hónapja dolgozott ott, de még mindig nem szokta meg, hogy egy íróasztalhoz van kötve.

Előtte másfél évig szabad életet élt, amit időnként élvezett is, habár nap mint nap el kellett árulnia a korábbi elveit.

Megpróbálta elhessegetni magától a bűntudatot, amit emiatt érzett. Tisztában volt vele, hogy igazából sajnálnia kellene az egészet. De a tény, az tény: leleplezte a legnagyobb drogbandát Texasban — mi több, egész délen. Megtette, amit meg kellett tennie, és a világ jobb lett tőle.

Makacs bűntudat lopózott a gondolatai közé. Nem a munka miatt, amit elvégzett, hanem egy lány miatt, aki aranyos és kedves. Nagy, ártatlan, kék szem, gyönyörű szőke haj. Mia.

Sóhajtott, és elfordult az ablaktól. Tudta, mikor telefonáltak neki, hogy nem fog többé visszamenni. Aznap hátrahagyta a Jack Kincaid nevet, és az addigi életét. Todd Kirkland lett. Egy vad motoros banda tagja délen.