Maya Banks - Vénuszdombi mesék

Ryder a hálószobába rohant, a törölköző lehullott a derekáról.

Felrántotta a nadrágját és az ingét, majd visszaszaladt a nappaliba. Letérdelt a lány mellé, felvette a karjába, és az ajtó felé sietett vele.

— Nagyon fáj, Ryder.

— Tudom, drága. Beviszlek a kórházba. Csak ölelj meg, szorosan!

A Broncóhoz vitte a lányt, és letette finoman az utasülésre. Aztán átszaladt a másik oldalra, és a vezetőülésbe huppant.

A kórházba vezető úton Ryder végig Kit nyögdécselését hallgatta, és átkozódott magában, amiért nem tud tenni semmit. A lány az ölében feküdt, Ryder simogatta. Remélte, hogy ettől egy kicsit jobban érzi magát. Talán jobb neki, ha tudja, hogy átérzi a fájdalmát.

Öt perccel később bekanyarodott a sürgősségi fedett bejárata elé, és élesen fékezett. Átszaladt a kocsi túloldalára és a karjába vette Kitet. Az ajtóban találkozott egy ápolóval, aki a helyzet felől érdeklődött.

— Spontán vetélés — motyogta Ryder.

Az ápoló előrement a személyzeti bejáraton, és egy vizsgálóba vezette őket.

— Fektesse le ide! — utasította az ápoló. — Várjon kint!

— Nem fogom itt hagyni! — felelte Ryder.

Az ápoló hosszan ránézett. Talán látta, hogy képtelenség lenne kidobni a férfit. Megvonta a vállát, és egy székre mutatott.

— Akkor üljön le ide! Hozom az orvost.

Ryder persze nem fogadott szót. Kit ágya mellett állt, a kezét fogta, miközben a lány halkan nyögdécselt fájdalmában.

Rydert félelem gyötörte. Kit elveszíti a kisbabát. Mi másért vérezne ennyire? Ezt egyáltalán nem kalkulálta bele. Arra felkészült, hogy ez talán nem az ő gyereke, de arra nem, hogy soha nem derül ki.

Kit fojtott zokogása ütötte meg a fülét. A fájdalom összeszorította a mellkasát.

Lehajolt, és az arcát a hajába fúrta. Szorosan magához ölelte.

— Ne sírj, drága! Kérlek, ne sírj!

Mielőtt még az orvos megérkezett volna, Mac rontott be őrjöngve a vizsgálóba. Ryder egy pillanatig elcsodálkozott, honnan szerzett ilyen gyorsan tudomást a dologról, de aztán eszébe jutott, mennyire jóban van a sürgősségi személyzet a helyi zsarukkal. Valaki biztosan felhívta, amint belépett a bejáraton, Kittel a karjában.

— Kit, baby! Mi a baj? Mi történik? — kérdezősködött Mac, miközben az összegörnyedt lány fölé hajolt.

A lány felé fordította kipirosodott, meggyötört arcát, amin még több könnycsepp folyt végig.

— A kisbaba, Mac! Azt hiszem, elveszítjük.

Ryder hátrált, magukra hagyta őket. Kihátrált egészen a folyosóra, onnan figyelte az előtte lezajló gyengéd jelenetet.

— Minden oké, baby, itt vagyok — hallotta Mac hangját. — Nem lesz semmi baj.

A szendvics, amit Ryder korábban evett, a torkába kéredzkedett. Alig kapott levegőt tőle. A szeme pokolian égett, és úgy érezte, ha nem megy el azonnal onnan, összecsuklik, és elájul, mint egy kisgyerek.

Megfordult, végigment a folyosón, ki a bejárati ajtón a szabadba. Néhány lépés után kint volt a texasi, nyári forróságban, mégis rázta a hideg.

A valóság hegyomlásként zúdult rá. Ha a kisbaba elment, nincs többé keresnivalója Kit életében. Nincs oka rá, hogy a közelükben lófrálva elrontsa kettejük kapcsolatát.

Elvész a számára, akárcsak a kisbabájuk. Valahogy biztos volt benne, hogy az övé. Ő és Kit együtt teremtették.

Beszállt Kit Broncójába, és Mac háza felé tartott. Amikor a bejáróra állt, néhány hosszú percig nem szállt ki. Őrülten szeretett volna Kittel lenni, hogy enyhítse a fájdalmát, de Mac ott volt vele. Rá volt szüksége.

Úgy érezte magát, mint aki mindent elveszített. Betántorgott a házba, összeszedte a cuccait, aztán kiment a motorjához. Berúgta, és kihajtott az útra. A könnyek, alighogy kicsordultak a szeméből, máris megszáradtak a szélben.

— Aggódom miattad, baby — mondta Mac.

Kit ránézett az ablak melletti kuckójából, és összerezzent a Mac arcán tükröződő őszinte aggodalom láttán. Visszafordította a tekintetét, kifelé bámult az ablakon, és próbált úrrá lenni a szorongásán.

Mac átment a szobán, és leült mellé a széles ablakpárkányra. Megfogta a kezét, és az ajkához emelte. Csókot nyomott a tenyerére, és a lány ujjait az arcához érintette.

— Szeretném, ha szólnál hozzám — mondta Mac kedvesen. — Tudom, hogy fáj. Nekem is. Beszélnünk kell róla.

Kit lehunyta a szemét, és nem engedte, hogy kicsorduljanak a könnyei. Két hete jött haza a kórházból, üresen, mintha kipucolták volna a belsejét. Két hét alatt egyszer sem látta Rydert. Azóta nem, hogy bevitte a kórházba aznap éjjel.

Dühös volt, de még inkább fájdalmat érzett. Megszakadt a szíve. Mac az ujjával megérintette az állát, és finoman maga felé fordította a fejét.

— Beszélj hozzám, baby! Nem tudok mit kezdeni a közöttünk lévő csenddel.

Egy könnycsepp gördült le a lány arcán. Nem akarta megbántani. Eleget bántotta mindkettőjüket. És tudta, hogy amit mondana, az nagyon fájna neki.

Mac a karjába vonta a lányt, kissé bátortalanul, mintha azt várta volna, hogy ellenkezik. Kit nem tiltakozott, de nem is ölelt vissza.

A lány érezte, hogy a férfi hatalmas teste megremeg. Magában ismét átkozódott.

— Mondd el, mi zajlik a fejedben, baby!

A hangja könyörgő volt. Istenem. El kell mondania neki az igazat.

Kit elhúzódott, és megtörölte az arcát. Az átkozott könnycseppek csak nem akartak elapadni.

— Fáj! — mondta rekedten.

— Ó, Istenem, baby, tudom, hogy fáj. Tudom, hogy fáj.

— Nem érted — suttogta a lány.

— Akkor értesd meg velem, Kit! Beszélj hozzám, kérlek!

Kit a szemébe nézett, amelyben oly sok szeretet tükröződött iránta. Izzó, kék szemek. Megérintette a férfi arcát. Mac megcsókolta a tenyerét.

— Nemcsak a kisbabát veszítettem el — kezdte Kit. — Elveszítettem… Elveszítettem Rydert is, és ebbe belepusztulok.

Kit elvette a kezét a férfi arcától, és elfordult. Nem akarta látni a fájdalmat a szemében.

— Szeretem őt, Mac — mondta csendesen. — Mindig is szerettem. Valahogy összezavart, amit irántad érzek, és azt gondoltam, hogy őt nem szeretem annyira, pedig igen. Most már… Most már nem akar engem. Már semmi sem köt össze bennünket. Nem lenne szabad ezt mondanom, de nem hazudhatok neked, Mac. Elveszítettem, és ez az érzés elevenen felfal.

Mac lassan a karjába vonta a lányt. Hatalmasat sóhajtott. Kit érezte, hogy zaklatottan kapkodja a levegőt. Istenem, mennyire nem akarta ezzel megbántani! Miféle nő az olyan, aki képes kést döfni egy férfi szívébe, aki ennyire szereti, aki mindent megtenne, hogy ne okozzon neki fájdalmat?

Néhány hosszú másodpercig csak ültek, nyomasztó csend telepedett rájuk. A férfi szorosan magához ölelte. Kit érezte, hogy elöntik az érzések, amint megöleli.

— Sajnálom, Mac — szólalt meg Kit, és sírás fojtogatta a torkát. A hangja tompa volt, ahogy a férfi mellkasához szorította az arcát, és folytatta. — Nem érdemellek meg. Megértem, ha nem akarsz velem lenni többé.

— Hagyd abba, baby, ne mondj ilyeneket. Te és én örökre egymáséi leszünk. Megígérem.

Kit elhúzódott tőle és hitetlenkedve nézett rá. A düh, a megcsalatás, vagy legalább a csalódás jeleit kereste. De csak komolyságot talált. És szerelmet. Több szeretetet, mint amit el tudott volna képzelni, azok után, amit elmondott neki.

— Mac, nem hallottad, amit az imént mondtam?

— Kiváló a hallásom, baby — mondta a férfi nyugodt hangon.

— Nem vagy dühös rám? — kérdezte Kit.

Mac a tenyerébe vette az arcát, lehajolt, és megcsókolta.

— Nagyon sok dolog kavarog bennem. De nem vagyok mérges. Szomorú vagyok, hogy fájdalmaid vannak. Szomorú vagyok, hogy elvesztettük a kisbabánkat. Bosszankodom, mert bármit megtennék, hogy jobban legyél, és tehetetlennek érzem magam. De, baby, szeretlek. Ez nem múlik el öt perc alatt. Annyira szeretlek, hogy abba is belehalok, ha csak elképzelem, hogy nélküled kell élnem.

A zokogás fájdalmasan szakadt fel Kit torkából, alig kapott levegőt, olyan irányíthatatlanul elsodorták az érzelmei. Az összes fájdalom és keserűség, amely az elmúlt két hétben összegyűlt, most szökőárként tört fel belőle.

Hangosan, csúnyán, gurgulázva sírt. Mac mégis úgy szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni. A férfi a haját simogatta. Kedvesen kényeztette, megnyugtatta. Sokáig ültek ott, míg a lány kiadta magából az összes szorongást.

Végül a zokogás alábbhagyott. Mac lehajolt, és megcsókolta a könnyes arcát.

— Van valami, amit tudnom kell, baby. Az egyetlen fontos dolog. Szeretsz engem?

Kit köré fonta a karját, és megcsókolta a nyakát.

— Nagyon szeretlek, Mac. Erről soha nem hazudtam neked. Nagyon szeretlek, és meghalnék nélküled.

Mac óvatosan eltolta magától a lányt, lenézett rá. Csodálatos kék szeme halálosan komoly volt.

— Ez az egy dolog, ami számít. A többit megoldjuk.

Ryder a bárban ült, és a hatodik pohár whiskyt döntötte magába. Vagy a hetedik volt már? A durva bárpultra lökte az üres poharat, és szótlanul még egyet kért.

— Mikor fogsz felhagyni azzal, hogy halálra idd magad? — kérdezte Mia szárazon.

Ryder meg sem fordult a hangra. Nem érdekelte a lány. Az pedig csak nem akarta békén hagyni. Leült mellé.

— Ez így nem fog menni, te is tudod.

Ryder félrebillentette a fejét.

— Ezt hogy értsem?

— Hogy közönybe iszod magad. — Mia kért egy sört, aztán ismét felé fordult. — Kipróbáltam. Tudom.

Rydert nem hatotta meg a dolog. Hol van már a whiskyje? A pokolba is!

— Ezt csináltad, amikor a seggfej barátod lapátra tett? — kérdezte Ryder.