Juliette Benzoni - Az átok

Harc közben próbált felfelé haladni a Bahresz Szegir felé, hogy a tábor felé terelje a csatát, ahol a burgundi herceg csatasorba állította az íjászokat. Egyszerre volt jelen mindenhol, tízszer is majdnem eltalálták, különösen abban a percben, amikor haj mameluk fogta közre, és megragadták lova kantára! is. Hatalmas kardcsapásokkal szabadult ki…

A burgundi herceg úgy ítélte meg, közelebb kell vinnie íjászait, és sietve hidat veretett: napnyugtára az emberei a csatorna túlsó partján sorakoztak fel. A hitetlen sereg ekkor visszavonulót fújt, a városkapu előtt hátrahagyva a sátrait. A keresztesek nyerték a napot. Mind a két tábor a kezükben volt. Ellátta a sebesülteket, eltemették a holtakat, és a tábor imától zengett. Csak azok maradtak, akik Manszuában estek el: Lajos sejtette, hogy köztük van az öccse is.

Nagyon hamar, kétszeresen is megerősítést kapott,, még azelőtt, hogy Renaud de Courtenay és fiatal társa földdel és karcolásokkal borítva előbukkant. Az éjszaka árnyai közül előlépett az ispotályosok főparancsnoka, Jean de Rosnay, akit csoda mentett meg Bajbarsz csapdájából, mielőtt bezárultak a kapuk. Vérben úszott, több sebből patakzott a vére, ahogy odalépett a királyhoz, és könnyes szemmel megcsókolta kesztyűs kezét:

– Jean nagyúr – kérdezte Lajos uralkodva hangja remegésén –, tud valamit öcsénkről, d'Artois-ról? Fogságba esett?

– Felség, bocsánatát kérem, amiért Isten ilyen rossz hír hozójául állított. Mostanra Robert nagyúr mellette lehet a paradicsomban…

Csend lett, majd Lajos azt suttogta:

– Imádjuk Istent mindenben, amit parancsol. Hangja zokogásba fulladt, és minden álszemérem nélkül siratta az őrült, bátor öcsöt, akit mindenkinél jobban szeretett… és senki sem nézhette meghatódás nélkül, ahogy a nap ragyogó hőse átadja magát a fájdalomnak, mint bármely szegény alattvalója.

Tudta már tehát a történteket, amikor hajnalban az előőrs egyik őrmestere elébe vezette Renaud-t, aki a karjában hozta a kis Basile-t. A lovag és a gyermek is rémisztően piszkosak és halálosan fáradtak voltak: a föld alatti járat, amely beomlott és kis híján maga alá temette őket, nehezebbnek bizonyult, mint gondolták.

– Az emberei bizonyára újra meg tudják nyitni, felség – magyarázta Renaud, akiben hirtelen égő vágy ébredt, hogy a jó hírrel enyhítse kissé a király sovány arcára kiült fájdalmat. – És Manszura az öné lesz…

Lajos azonban, bár elismerte az információ értékét, nem hagyta elterelni figyelmét a fájdalomtól. Robert élete utolsó pillanatainak leírását akarta hallani, az utolsó csatáét, melyben miután legtöbb lovagját megölték, a végsőkig küzdött, egyedül sokakkal szemben. Renaud engedelmeskedett, igyekezett nem kihagyni egyetlen részletet sem, hogy minél jobban bevéshesse a jelenetet a király emlékezetébe.

Felkelt a nap, mire a végére ért. Ébredezett a tábor. Azok, akiket súlyos sebesülésük nem kötött ágyhoz, kinyújtóztatták sajgó testüket a páncél alatt, melyet éjszakára sem vettek le. Lajos együtt érzőn megérintette Renaud vállát:

– Próbálj pihenni egy keveset, mielőtt az ellenség visszajön! Köszönetet mondok neked, és mostantól az én lovagom leszel! Ami pedig a fiút illeti, aki segített neked, a királynéhoz küldöm az egyik szállítóhajóval…

– Azok az ördögök kiadják Robert nagyúr holttestét? – kérdezte a lovag.

– Az a szándékom, hogy kikérem.

Meg is tette. Szaladin idejében a rangjához és bátorságához ülő díszben kiadták volna a herceget Bajbarsz azonban nem Szaladin volt: kidobatta a halottat a várfalon, amikor újra kezdődött a harc. Charcpagne emberei már az éjszaka üldözőbe vettek egy mameluk lovas őrjáratot. Az összecsapás még két napig tartott, két napig, mely alatt a király mindenhol jelen volt, hol Charles öccsét szabadította ki a támadók gyűrűjéből, hol a csata sűrűjébe merítette kardját, s végül visszatért a taktikához, melyet Damietta partján is alkalmazott: a gyalogos lovagok földbe szúrt lándzsái megtörték Allah lovasainak dühödt rohamát…

Az erődítmény kapui rázárultak a komolyan megtizedelt ellenségre… s nem is nyíltak ki többé.

Csak amikor minden véget ért, számolták meg a manszurai elesetteket. Komoly volt a veszteség. Háromszáz lovag halt meg Robert d'Artois-val, valamint kétszáznyolcvan templomos, élükön, ahogyan azt megjósolta, az öreg nagymester, Guillaume de Sonnac. Meghalt Erard de Brienne, Jean de Chérizy, Roger de Rozoy, az angol Salisbury gróf… meghalt Gérard de Fresnoy és Hugues de Croissilles! S végül meghalt Raoul de Coucy…

Az udvarhölgy halála, akit Baisieux kisasszonyként ismert, mélyen megérintette Marguerite-et. Nem azért, mintha lett volna ideje megszeretni az ismeretlent, de egyrészt mindig fájdalmas egy fiatal és szép lány halála – a királyné igazi déliként nagy becsben tartotta a szépséget –, másrészt a sereg útnak indulása megfosztotta a lehetőségtől, hogy megtudja, ki volt a gyilkos. Ahogyan azt Elvira de Fos előszeretettel ismételgette, a helyszín, ahol a holttestet megtalálták, egyértelműen egy tábori katonára mutat.

– Biztosan valami szívügyről volt szó, és a sereg indulása előtt még utoljára el akart búcsúzni. A szerencsétlen ahelyett, hogy a szerelemmel találkozott volna, a halál várt rá.

– Költői szavak – vetette ellene Hersende –, de hamis gondolat. Szaracén tőr ölte meg: ez más irányba mutat. Valaki a gyilkos kémek közül lehetett, akiktől oly nehéz megtisztítani a tábort. Biztosan összetalálkoztak, és így szabadult meg a lánytól…

– A kés félrevezetés is lehet. Szerintem inkább rosszul végződő szerelmi kalandról van szó: egy katona, akit Flora követni akart, és aki nem kéri belőle… – vetette fel Elvira.

– Ugyan! A feltételezése szerint hirtelen dühkitörés, pillanatnyi felindulás áll a háttérben, ennek viszont ellentmond a fegyver kiválasztása. Ha közülünk lett volna valaki – feltéve, hogy ez egyáltalán lehetséges, bár szerintem nem az! –, az első kezébe eső fegyvert ragadja fel: egy tőrt… egy frank fegyvert. A maga elmélete aljas, előre megfontolt szándékot feltételez…

– Talán! Az itt található fegyverek szépek, gazdagon díszítettek, vonzóak, és tudom, hogy nem egy lovag vásárolt belőlük. Ami pedig a szerencsétlen Florát illeti, ha jól tudom, egyetlen rokona volt: a fiatal Courtenay lovag, aki igencsak vonzó… lehet, hogy…

– Semmi sem lehet! – szakította félbe a királyné önmagát is meglepő haraggal. –

Courtenay lovag nem az az ember, aki nőket öl!

– Pedig azt hallottam… Már nem is emlékszem, hol, hogy egykor azzal vádolták, hogy megölte a nevelőanyját, aki Baisieux kisasszony rokona volt…

– Tökéletesen ártatlannak bizonyult… személyesen őszentsége a pápa mentette fel, és elképzelhetetlen, hogy alaptalanul oldozna fel bárkit is ilyen súlyos bűn alól!

– Bizonyára, bizonyára! – morogta Elvira, aki felvette a lantját, és lágyan megsimogatta a húrjait anélkül, hogy hangot csalt volna elő belőle. – Kérem felségedet, ne háborogjon azon, hogy szeretném a lehető legvilágosabban látni ezt a szomorú történetet. Cipruson az volt az érzésem, hogy Courtenay lovag nem igazán örül, hogy az unokahúga az udvarhölgyek sorába lép. Flora nem titkolta, hogy nagyon szeretné követni a kereszteseket… a lovag azonban nem akarta.

A néhány hang, melyet Elvira megszokott ügyességével előcsalt hangszeréből, nem hatott csillapítólag Marguerite-re.

– Elég ebből! – csattant fel. – Ha mellettem akar maradni, a jövőben tartózkodjon az ilyen kijelentésektől! Nem tetszenek és felháborítanak…

– Ó, nem akartam, és könyörögve kérem felségedet, bocsásson meg – nyögött fel szemét lesütve az énekesnő.

Majd mivel Marguerite szó nélkül felállt, hogy kisétáljon a belső kertbe, és az okos és kissé unalmas Eudeline de Montfort-t szólította maga mellé, Elvira nem mozdult a szőnyegéről, és játszani kezdte a zenét, melyet maga szerzett Marie de France, az Angliában élő fiatal költőnő egyik szerzeményére, melynek egy példányát három évvel korábban Eléonor királyné elküldte Marguerite húgának. A lonc dala volt, mely Trisztán lovag és Izolda királyné szép és szomorú történetét beszélte el.

Hersende, aki éppen egy kisinget hímzett a születendő gyermeknek, a dallamot felismerve a fülét hegyezte, de eleinte nem szólt. Elvira zárt szájjal dúdolt. Hirtelen azonban nagyon is kivehetőek lettek a szavak:

– …olyan volt a két szív, mint a lonc, mely összehajol az ablakon…

Megint a szavak nélküli dúdolás következett, majd: – … szép barátném, így vagyunk mi. Se én nélküled, sem te nélkülem…

Döbbenetében – tarthatatlanul szemtelen ez a lány! – Hersende megszúrta a tűvel az ujját, és elengedte az apró ruhadarabot, nehogy összevérezze. Odalépett az énekesnőhöz, és határozott mozdulattal eltolta kezét a húroktól.

– A maga helyében mást énekelnék! Mintha egyenesen keresné a bajt!

– Miért? Nem azt mondják, hogy csak az igazság fáj?

– Ha viszont nem az, rágalomnak hívjuk. Amit pedig a legkevésbé sem ajánlok.

Tudnia kellene, hogy a királyné nem türelmes természetű, és a terhessége a férje távollétével kiegészülve igencsak ingerlékennyé teszi. Ne éljen vissza azzal, hogy szereti az énekét!

– Ahogy gondolja! – sóhajtott fel Elvira. – Egyszerű tréfa volt, nem akartam rosszat.

Maga a mi vidékünkről való, tudnia kellene, hogy a trubadúrok mindig a szépséges udvari szerelemről dalolnak, mely sosem teljesülhet be…

– Tudom! De higgyen nekem! Énekeljen mást! A mi felségünk nem Márk király, és Marguerite királyné szereti a férjét!

Valójában Hersende annál is erőteljesebben állította ezt, mert ő maga a ciprusi tartózkodás óta már nem volt biztos benne. Különösen azóta nem, hogy színre lépett a szerencsétlen Flora de Baisieux. Vele együtt Renaud képe is része lett a királyné környezetének. Marguerite – az orvosnő ezt pontosan tudta! – mindig is érdeklődött a fiatalember iránt. Eleinte csak azért, hogy ellenkezhessen Kasztíliai Blankával.