magával sodorva Afrika mélyéről iszapot, hulladékot, ám fűszereket és értékes fát is –

elönti a vidéket, hogy termékennyé tegye a delta földjét. Nem eshetnek a mocsárrá változott vidék fogságába, mely Jean de Brienne hadseregének vesztét okozta.

Maradtak tehát, és a király azzal ütötte el türelmetlenségét, hogy megmagasíttatta az erődítményeket, és kidíszíttette az új Notre-Dame-ot, miközben a szívének kedves szigorú életet élte a táborban.

Nem volt könnyű ez az élet, és kínosan elütött a Damiettában folyó dolce vitától. A fekélyek és sorvadás emésztette szultán, El-Aziz Ajub, akit már nem tudott megtartani feldagadt lába, nem maradt tétlen. Seregének kisebb egységei zaklatták a keresztény tábort, beférkőztek éjszaka, miután elvonult a lovas őrjárat, bejutottak a szélen álló sátrakba és megölték a fegyvertelen alvókat: a szultán egy bizantinust ígért minden keresztény fejért, melyet elvisznek hozzá. Közben El-Aziz Ajub, bármennyire haldoklott is, elhagyta kairói fellegvárát, Szaladin csodálatos építményét, és átvitette magát Manszurába, a Nílus és a Tanisz találkozásánál álló erődítménybe, mely elállta a fővárosa felé vezető utat. Itt erős hadsereget gyűjtött egybe mamelukokból, akiknek kemény kiképzését a halállal viaskodva, betegágyából ellenőrizte…

A táborban a király által elrendelt megerősített gyalogos őrjáratoknak köszönhetően nyugalmasabbak lettek az éjszakák, ám ahogy a vidék megtelt sáros vízzel, melyben kedvükre úszkáltak a krokodilok, unalom és idegesség vett erőt az embereken.

Végre a folyó visszatért medrébe, hátrahagyva a bőséges termést eredményező, zsíros iszapot. Végre Szent Mihály napján Poitiers gróf vitorlái is feltűntek a kék horizonton. Végre elindulhatnak, megszökhetnek az állandó hőség elől – melyet a tenger közelsége enyhített kissé –, és a lázat terjesztő szúnyogoktól, melyekkel nem tudtak megbirkózni…

Vidám készülődés kezdődött a táborban és a városban egyaránt, ahol egyházi énekek váltották fel a kocsmadalokat. Mindenkinek eszébe jutott, hogy az eljövendő

harcokat Istenért vívják, és igyekezett békét kötni az Úrral.

Szent Katalin napjára, november 25-ére tűzték ki az indulást. Előző este Lajos a felesége gondjaira bízta Damiettát. Szó sem lehetett róla, hogy magukkal vigyék a hölgyeket a bizonytalan csatamezőkre. A városban maradnak, ahol semmiben sem szenvednek majd hiányt, a sereg genovai, pisai hajóskapitányainak és a kopt lakosságnak a védelmében. Marguerite természetesen maga mellett tartotta a kíséretét, valamint egy öreg lovagot, d'Escayrac urat, akinek „a has felügyelete” volt a feladata. A fiatal királyné gyermeket várt, és Damietta kormányzója lett.

A tábor védelmére kirendelt őrjárat éjfél felé talált rá Flore d'Ercri, vagyis Flora de Baisieux holttestére. Szeme tágra nyílt a váratlan örökkévalóságra, a homokban feküdt, félig a nád rejtekében: akár egy kék pillangó, a földhöz szögezte a hosszú egyiptomi kés, mely átdöfte a szívét.

Az őrjárat íjászai azon az estén d'Artois gróf emberei voltak. Őt értesítette tehát a parancsnok, hozzátéve, hogy úgy hiszi, a királyné hölgyei közt látta az áldozatot.

Mint a csaták előtt gyakran, Robert azon az éjszakán sem tudott aludni, és Renaud-val sakkozott. Mindketten követték a tisztet, s a lehető legkisebb zajt igyekeztek csapni. A holttest mellé érve, melyet kegyeletből letakartak a fátylával, Renaud-nak elakadt a szívverése, hisz azonnal felismerte kék ruhájáról. Leguggolt és furcsán felcsuklott, ahogy megállapította, hogy valóban Flore fekszik előtte holtan. Robert, akinek egyetlen szép lány sem kerülte el a figyelmét, szintén azonosította:

– A sógornőm egyik udvarhölgye! Ha jól emlékszem, valahogy rokonod is, ugye, Renaud?

A lovag alig habozott: ha nem akart iszonyatos botrányt kavarni alig néhány órával a hadsereg indulása előtt, folytatnia kellett a hazugságot:

– Igen – sóhajtotta. – Unokahúgom… pontosabban a nevelőanyám unokahúga: Flora de Baisieux. A királyné udvarhölgye… de vajon mit csinált itt, távol a palotától?

– Talán gyengéd búcsút akart venni tőled? Ha nem tudtam volna, hogy a kedvesed, szívesen udvaroltam volna neki. Micsoda szépség!

– Nem, nagyuram! Valójában egyáltalán nem szerettem, és azt sem értem, miért jött el ide.

– Ha nem miattad, hát valaki másért. Ez az egyetlen lehetséges válasz. Csak azt kellene tudni, ki az a másik… és ha nem jelentkezik önként, nem sok időnk marad, hogy megkeressük. Nemsokára hajnalodik…

Renaud megvonta a vállát, és lehajtotta a fejét. Pontosan tudta, kinek a neve jutott azonnal az eszébe, de úgy érezte, nincs joga kimondani. Flore természetesen Coucyt kereste…

– Flora származását tekintve – morogta végül – csakis egy lovag lehetett, és bárki is volt, nem tudnánk meg, ki ölte meg. Biztosan nem… a szeretője. Mindannyian gyóntunk és áldoztunk tegnap. Ki követne el ilyen bűntényt azután, hogy magához vette az ostyát?

Valójában önmagát igyekezett meggyőzni, küzdve a borzalmas gondolat ellen: Coucy, hogy végleg leszámoljon a szerelemmel, melyben a vesztét látta, csak nem követhette el a felszabadító gyilkosságot?… Őt nem látta gyónni! Szerencsére d'Artois gróf gondolatai új irányt vettek. Óvatosan kihúzta a tőrt a sebből, és egy fáklya fényénél megvizsgálta.

– Felesleges tovább kutatnunk. Már láttam ilyen fegyvert. A szaracénok kandzsarnak nevezik. Biztosan a gyilkosok egyikéé, akiket az átkozott szultán ránk küldött, és akik ellen oly nehéz volt védekeznünk. Szép áldozat a vérszomjas Allahnak!

De nyugodj meg, százszorosan megfizettetünk velük ezért a gyilkosságért!

Miközben a gróf kiadta a parancsot, hogy hozzanak egy hordágyat, hogy visszavihessék Flore-t a királynéhoz, aki majd elrendezi a temetését, Renaud elnézte a szép arcot, és végtelenül gyengéd mozdulattal lefogta a szemét. Az arcot, mely nem félelmet, hanem meglepetést tükrözött. Ráadásul a kés drága fegyver volt. Meglepő, hogy a gyilkos, ha muzulmán volt, csak úgy hátrahagyta egy egyszerű nő testében.

Hacsak nem azért tette, hogy elterelje a gyanút? Minél többet gondolkozott, annál inkább úgy érezte, hogy a gyilkos kéz nem El-Aziz Ajub emberéé volt…

Hercege nyomában némán követte a hordágyat, melyet két őrmester vitt, miközben az őrjárat folytatta útját. Érkezésük nagy felfordulást keltett a palotában, de Marguerite-tel nem találkozhattak. D'Escayrac lovag, s főként Hersende asszony nem engedték felébreszteni.

– Csak most aludt el – magyarázta az orvosnő.

– Fájdalommal tölti el a férje elutazása. Kímélni kell! Ami pedig a szegény Baisieux kisasszonyt illeti, kevéssé ismertem. Zárkózott természetű volt, aki teljes lényével a királynét szolgálta. Ráadásul olyan ez a palota, akár egy malom: ki-be járhat mindenki kedvére, mostanáig azonban sosem vettem észre, hogy Flora elment volna éjszaka. Ma éjjel biztosan ő is el akart búcsúzni valakitől – tette hozzá Renaud-ra pillantva.

– Nem tőlem! – szakította félbe a fiatalember.

– Én Robert nagyúrral sakkoztam…

– Akkor nem tudom! Most menjenek vissza a táborba. Én hívom a káplánt, és gondoskodom a holttestről. Madame Marguerite-et majd a sereg indulása után értesítjük. Azután tartjuk meg az illendő temetést is. Nagyon sajnálom, Renaud!

A fiú a kezét megérintve mondott köszönetet, majd letérdelt a test mellé egy imára, s végül csókot lehelt a tiszta, szép homlokra, melyről senki sem sejtette, micsoda viharokat rejtett…

– Imádkozunk érte! – fogta meg lovagja vállát Robert d'Artois. – Gyere! Vissza kell mennünk a táborba. Majd beszélek erről a királlyal, ha elindultunk… Vagy inkább nem is. Nem mondok neki semmit! Nagyon rossz előjel a csata előestéjén kiontott vér.

– Az ókori görögök és rómaiak vért ontottak, mielőtt háborúba indultak – jegyezte meg elgondolkozva Hersende. – Így remélték kivívni maguknak az istenek kegyét.

– Mindenható urunk csak azok vérét fogadja el, akik érte harcolnak – vetette ellen emelkedetten Robert – Az ártatlanok vérének kiontása irtózattal tölti el. Nem mondok semmit királyi fivéremnek! Túlságosan magasan szárnyal ahhoz a szelleme, hogy földi nyomorúsággal terheljük. A mi feladatunk megfizettetni a hitetlenekkel, amiért megölték ezt a szerencsétlent!


– … és imádkozni érte! – zárta le Renaud, megrémülve a gondolattól, hogy Flore egyáltalán nem volt ártatlan, és halála előtt nem volt ideje bűnbánatot gyakorolni…

Vajon csak azért menekült meg az emberek máglyájától, hogy végül a pokol örök tüzén égjen? Gyűlöletes volt a gondolat, rájött azonban, hogy mellette valakit jobban izgat a földi valóság, mint a túlvilági sors.

Ahogy lezárta a csomagokat, Gilles Pernon lépett oda hozzá:

– Tudna nélkülözni egy ideig, Renaud úr? Szeretnék itt maradni egy keveset, miután maga elment…

– Te? Dezertálni akarsz a csata előtt? – képedt el a lovag. – Hihetetlen!

– Nem. Szeretném megpróbálni kideríteni, ki ölte meg azt a lányt… Nem szerettem, és nagyon haragudtam rá azért, amit tett, de felháborít ez a gyáva gyilkosság.

A lovag hirtelen kőkeményre váltó tekintete az öreg fegyvernökébe fúródott:

– Örömmel hallom. Egy pillanatig azt gondoltam, te is lehettél!

Talált a csapás. Pernon napbarnított bőre furcsa szürkére váltott, és a felindulásban egy vastag ér lüktetni kezdett a halántékán:

– Jaj, nem! Nem, uram! Nem hihette, hogy képes vagyok ilyesmire! Vagy akkor nem ismer… semmi szüksége olyan szolgálóra, akitől tart.

– Ne haragudj! Épp csak megérintett a gondolat. De miért akarsz maradni? Amint elindulunk, elszökik előled a gyilkos. Azt hiszed, Coucy báró…

– Ő? Nem! A bűnbánat és az égető vágy között meghasadt szívvel eljuthatott volna idáig, de ő tulajdon kezével vagy tőrével tette volna, és nem keres hozzá arab fegyvert…