Renaud Flore-t is látta, és nyugtalan vállrándítással felelt diadalmas mosolyára, majd Robert nagyúr új szállásának keresésére indult.

Azzal a könnyedséggel rendezkedtek be, mely a gyakorlott katonákat jellemzi, akik megszokták, hogy egyik napról a másikra változtatnak szállást, s gond nélkül cserélik fel a tábor puszta földjét egy gazdag palota márványkövezetére, s másnap ugyanilyen könnyen térnek vissza a homokhoz vagy a döngölt agyaghoz, ha kell. Míg a hadsereg nagy része a táborban maradt, a legátus az új Notre-Dame-templom melletti házba költözött káplánjaival és szolgálóival. A ciprusi király egy jómódú, elmenekült kereskedő házát foglalta el, Morea hercege és a burgundi herceg egy karavánszerájhoz hasonló épületet, ahol tágas térre találtak, nem is beszélve a bőséges készletekről.

Végül néhány nagyúr, mint Soissons gróf, a többi elhagyott, kellemes házban talált szállást. Csak Humbert de Beaujeu, a templomosok, az ispotályosok és a kevésbé jelentős nemesek maradtak a táborban. A hercegek lovagjaik gondjára bízták sátraikat.

Renaud ajánlkozott, hogy vigyáz Robert gróf sátrára, remélve, hogy végre találkozhat Roncelin de Fos-val. Határozott elutasítás volt a válasz, Artois semmiképpen sem akart eltávolodni tőle:

– Túlságosan félnék, hogy elszakadunk egymástól – jelentette ki. – Nélküled pedig nem tudnám, hol keressem a keresztet, ha visszafoglaljuk Palesztinát…

Erre nem volt mit felelni, annál is kevésbé, mert a fiatalembert megérintette az ura ragaszkodása, akihez egyre jobban kötődött őrült bátorsága, nagylelkűsége, vidámsága, indulatos természete, félelmetes őszintesége, sőt még dühkitörései miatt is, melyek néha szokatlan tettekre ragadták. Erről hallott Joinville úrtól is, a különös champagne-i udvarnagytól, aki segítette a kóbor uralkodókat, de habozás nélkül kért pénzt a királytól: elmesélte például, hogy Robert tizenhárom éves korában fejbe dobta Thibaud de Champagne-t egy puha sajttal, amiért az fegyvert merészelt fogni az édesanyja, az akkori régens ellen… Nem voltak ritkák a hasonló hőstettek, melyek a herceg szent felháborodását tükrözték. Igen, Renaud szerette Robert grófot, és örömmel töltötte el a gondolat, hogy egy nap vele együtt indulhat az elveszett kereszt keresésére… még ha igyekezett is elűzni emlékeiből az alkuféleséget, melyet Ince pápa kényszerített rá. Ráér majd akkor gondolni rá, ha teljesítette a küldetését.

A herceg mellett maradt tehát a „palotában”. Másnap este, amikor frissítő sétát tett a Nílus partján, szembe találta magát Raoul de Coucyval, aki Cipruson felvett szokásaihoz híven most sem akarta elhagyni a tábort:

– Tegnap óta keresem – szólította meg a báró dühtől remegő hangon. – Nem könnyű találkozni magával!

– Biztosan rosszul keresett, báró úr. Robert nagyúr sosem marad észrevétlen, én pedig alig távolodom el tőle.

– Ó, milyen kényelmes! Semmi sem tarthat azonban vissza, hogy számadásra hívjam.

– Mindenről számot adok, amit csak kíván, ha elmondja, miről van szó.

– Mintha nem tudná! – recsegte Coucy. – Bemerészelte vezetni a királyné környezetébe azt a nyomorult Flore d'Ercrit, álnéven, azt állítva, hogy a rokona! Azt a boszorkányt, azt a gyilkost, azt a…

– Azt a nőt, akit maga annyira szeretett, s szeret most is! Különben miért mentette volna meg a máglyától? – felelte Renaud, s úgy tűnt, nyugalma nagy hatást tesz Raoulra.

– Úgy látom, sokat tud a dolgaimról, de szeretném tudni, mennyiben tartozik ez magára? Hacsak nem Flore szeretője… Erről van szó, igaz? A szeretője, és megfogta magát! De én megölöm – vonta ki a kardját a báró.

Renaud megvonta a vállát:

– Öljön meg, ha ez megnyugtatja! Nem tagadom, hogy kívántam őt, de úgy vélem, ez így van minden férfival, aki a közelébe kerül. Szeretni azonban nem szeretem… de sokkal tartozom neki. Ő volt az egyetlen, aki a segítségemre sietett, amikor még csak egy kölyök voltam, akit hamis vád alapján börtönbe vetettek és megkínoztak!

– Ezért segített neki?

– Nem segítettem neki, báró! Megelőzött minket Cipruson, és ott várta a kereszteseket. Egészen pontosan Nicosiában, ahol kibérelt egy házat a királyi palota közelében. Ott találkoztam vele… és mondta el, hogy…

– Elmondta, hogy megölte a feleségemet és a gyermekét? Elmondta, hogy…

– Hogy jobban szereti magát a lelki üdvénél is! Az őrült szerelem minden erejével akarta magát, és képtelen elviselni a gondolatot, hogy távol legyen magától. Maga miatt ment Ciprusra. Akkor is, ha engem várt…

– Miért magát?

– Mert úgy gondolta, hogy az adósa vagyok. Azt kívánta, hogy juttassam be egy hercegnő vagy maga a királyné szolgálatába, hogy követhesse magát. Én azonban elutasítottam…

– Azt akarja elhitetni velem, hogy engem akart visszaszerezni azzal, hogy az egész telet Nicosiában töltötte? Miért nem jött el Limassolba? Épp elég örömlány volt a tábor körül. Gond nélkül talált volna helyet magának!

– Ne sértegesse fölöslegesen! Pontosan tudja, hogy nem szajha, és csakis a maga iránti hatalmas szerelme indította a bűnre. A táborba pedig azért nem ment el, mert félt a maga lovagjaitól: féltette az életét Ezért ragaszkodott hozzá, hogy egy előkelő

hölgy szolgálatába álljon. Megtettem, ami tőlem telt, hogy lebeszéljem, hisz d'Artois grófné, az egyetlen hölgy, akitől a révemen bármit is remélhetett volna, Franciaországban maradt. Amikor a király úgy határozott, hogy visszatérünk a táborba, Flore eltűnt a házából. Azt hittem, Limassolba ment, hogy szerencsét próbáljon magánál, de nem volt ott, és bevallom, megkönnyebbültem. Egészen addig a napig, amikor a királynétól megtudtam, hogy egy unokahúgom, Flora de Baisieux a szolgálatába állt…

– És maga belement ebbe? Miért nem árulta el?

– Elárulni? Csúf kifejezés, és még csúfabb tett, különösen egy nővel kapcsolatban…

– Az, hogy cinkos lett egy hazugságban, és hagyja, hogy egy gyilkos parádézzon Marguerite királyné oldalán, az nem zavarja a lelkiismeretét? Ezért kizárhatnák az egész seregből, elvehetnék a lovagi címét, örökre kiűzhetnék a királyságból, és…

– A királyság messze van! – kiáltott fel Renaud,1 akit kezdett aggasztani a báró haragja: valahogy hamisan csengett. – Egyébként pedig kissé merészek a vádjai. Ha maga nem szöktette volna meg Coucyból – ne felejtsük el azt sem, hogy még utoljára szeretkezett vele, hogy forróban őrizhesse meg az emlékét! –, nem tartanánk itt.

Beérhette volna annyival, hogy megkíméli a máglyától egy tőrdöféssel vagy egy erős méreggel. Én csak megfizettem a tartozásom annak, aki segített rajtam, amikor mindenki elhagyott. Még maga is, aki pedig tudta, mi az igazság, és akinek Adam testvér szava elégnek kellett volna lennie! Hogy merészeli a szememre vetni a viselkedésem? Árulja be maga, ha akarja, de rám ne számítson ebben a csúf feladatban!

Renaud kitörésének ereje meglepte Coucyt, s kissé lecsillapította haragját.


– Tudom, hogy hibát követtünk el maga ellen, és bocsánatot kellett volna kérnem a feleségem és a magam nevében is, de próbáljon megérteni! Mindennél jobban szerettem azt a nőt, és úgy gondoltam, hogy mivel magam is, bár akaratomon kívül, bűnös vagyok, eleget teszek érte azzal, hogy meghagyom az életét. Megeskettem, hogy elmegy messzire…

– Azt is tette – vetette oda gúnyosan Renaud.

– De nem azért, hogy engem várjon! Biztos voltam benne, hogy soha többé nem látom, és azt látva, milyen sorsot szerzett neki egy másik férfi egy hazugság árán…

– Azt hitte, hogy ez a másik férfi a szeretőjévé tette?

– Flore nagyon szép, maga pedig vonzó – suttogta a báró elfordítva a tekintetét, Renaud azonban így is megértette:

– Nem a felháborodás hajtotta hozzám, Raoul báró, hanem a közönséges féltékenység. Ezt a bűnözőt, ezt a boszorkányt maga még mindig szereti. Flore helyesen látta, hogy a tűz, mely egymásért emészti magukat, sosem huny ki.

– Így van. Elismerem, de ez az én poklom, és nem akarom, hogy a királyné…

– Neki nincs miért tartania Flore-tól! Tudja meg, hogy amikor hajlandó voltam hallgatni, szabtam egy feltételt: azt, hogy vigyáz Marguerite királynéra, akit veszélyben érzek. Azt is kijelentettem neki, hogy ha baj éri a királynét, őt fogom felelőssé tenni…

és az életével felel!

– Veszély? Miféle?

– Az nem a maga dolga! Most cselekedjen, ahogy jónak látja, de mérlegelje, amit az imént mondtam. Hozzátenném, hogy nem vagyok Flore szeretője. Sem én, sem más!

Coucy szemében megkönnyebbülés tükröződött, majd a báró felsóhajtott, és indulni készült:

– Gondolni fogok rá, lovag, és megpróbálom elfelejteni a lelki békét, melyet azt hittem, megszereztem…

– Illuzórikus béke… hisz továbbra is szereti!

– Igen, kárhozzon el a lelkem, attól félek, szeretem!

Renaud-nak nem maradt ideje felhívni rá a figyelmet, hogy egyedül Isten ítélhet, és nyitva a lehetőség, hogy felé forduljon. Raoul de Coucy beleolvadt a nagy papiruszok árnyékai közé, melyeket az esti szél női ruha susogására emlékeztetőn megszólaltatott.


* * *

Miközben az öreg szultán a damiettai menekülteken, elsősorban a Banu-Kinanák emírjein töltötte ki dühét, és mindannyiukat felköttette, a városban, melyet oly könnyedén hódítottak meg, a frankok – némileg megfeledkezve küldetésük szent mivoltáról – vidáman éltek. Damietta roskadozott a gazdagság alatt, bőségesen volt élelem, és a keresztes nagyurak egymás után rendezték a lakomákat és más ünnepségeket, melyekhez hamar csatlakoztak a könnyű erkölcsű, csinos lányok, akiket odavonzott a nyereség reménye. Ezt látva a király úgy döntött, átköltözik a maaloti táborba a katonáival és a lovagrendekkel, átadva a palotát a terhes Marguerite-nek és a szolgálatában álló hölgyeknek. Valójában nem igazán tudta, hogyan tovább, és a nagy, bíbor sátrában összehívott tanácsban gyakran nagy viták alakultak ki. Ha csak Robert lendületére és tulajdon vágyára hallgatott volna, folytatja az utat, és egyenesen ráront Kairóra. Néhány tanácsadója, köztük a templomos nagymester inkább azt akarták, hogy először Alexandriát foglalják el, hogy könnyebben megfojthassák Egyiptomot két mediterrán főállásának birtokbavételével. Lajos mindkét változatot elutasította, mivel kettős aggodalom emésztette: először is az öccse, Alphonse de Poitiers, akiről tudta, hogy megérkezett Ciprusra, még nem jött utána. Ráadásul június végén jártak, és közeledett a Nílus nagy évi áradása. A folyó hamarosan kiont hét torkolatágában, és –