Robert d'Artois és a lovagjai hasonló járműben kaptak helyet. A csata közeledtére a herceg kivirult, és időről időre futó mosolyt küldött Renaud felé, akit szorosan maga mellett tartott, és aki, úgy tűnt, egyetlen éjszaka alatt a legjobb barátja lett, miután hosszan elbeszélgettek. A fiatalember is boldog volt, bár akaratlanul is azt figyelte, hogyan távolodnak a horgonyzó Reine színes körvonalaitól. A fátylak, melyeket a hölgyek lengettek az evezősök indulásakor, egyre kevésbé látszottak, és a fiatalember nem fordult többé hátra: csak előre akart nézni. Az első csatája várt rá, és ugyanazzal a komoly örömmel készült rá, mint lovaggá ütése napjára. A harcban születik meg igazán a lovag. Hamarosan megtudja, mit is ér valójában. Hogyan viselkedik majd a furcsa, ellentmondásos vér, melyet őseitől örökölt? A nagy Szaladin leszármazottja, és Jocelin de Courtenay-é, Edessza és Turbessel grófjáé is, aki harc nélkül átadta akrai kormányzóságát. Szerencsére ott állt előttük Thibaut büszke alakja, aki méltó fegyvertársa volt bátorságában a hős Balduinnak, a leprás királynak…

Az afrikai partok közeledtét látva különös érzése támadt: beléhasított a gondolat, hogy ő, Renaud de Courtenay közelebbi rokona a nagy szultánnak, mint az öregember, aki most Kairó felett uralkodott, és Szaladin öccsének leszármazottja volt. Annak alapján, amit a hosszú ciprusi tél alatt megtudott, ez az öreg, El-Aziz Ajub és a birodalom nagy hódítója között sincs nagyobb hasonlóság, mint közte és Jocelin de Courtenay között. Azt beszélték, a szultán majdnem ugyanolyan fekete bőrű, mint az édesanyja, egy szudáni rabszolga, s még sötétebb, borongósabb a lelke. Az, hogy gyűlöli a művészeteket és az irodalmat, talán csak félig lett volna baj, ha nem szélsőségesen arrogáns, kemény és kegyetlen, kapzsi és komor, olyannyira, hogy mindenki azon tűnődött, vajon maradt-e benne egy csöpp is kurd ősei nemes véréből…

Igaz, azt is beszélték, hogy haldoklik…

Ugyanakkor a közelgő ostrom izgalma hamar elsöpörte Renaud álmodozását.

Annál is inkább, mert a parthoz közeledve látták, hogy nem üres. Távolról sem!

Ráadásul vad lárma harsant: szaracén dobok és kürtök rezegtették meg a még hűvös reggeli levegőt, miközben üvöltő sereg sorakozott fel a szultán aranyszín lobogója alatt.

– Azt a démont biztosan figyelmeztették – morogta Robert. – Szeretném tudni, ki volt az átkozott áruló!

Egy öreg katona, akinek nem ez volt az első útja, de Renaud nem tudta a nevét, keserűen felnevetett:

– Nem nehéz kitalálni, nagyuram! Az itt parancsnokló emírt Fakhr-el-Dinnek hívják. Felismerem a zászlaját. Régóta II. Frigyes császár barátja…

– Egy keresztény uralkodó figyelmeztetne egy hitetlen herceget? Az lehetetlen!

– Frigyes esetében bármi lehetséges. Ellensége a pápának, és mindannak, ami keresztény. Az a német Mohamed követője…

– Nos, akkor most megritkítjuk a cimborái sorát! Vele majd később számolunk!

A gályák, melyek az evezőket kezelő karoknak köszönhetően gyorsabbak és könnyebben irányíthatóak voltak, elsőként rontottak rá a partra. A király íjászokat állíttatott föl rajtuk, hogy nyilaikkal védelmezzék a gyalogos lovagokat. Az egyik gálya szépsége csodálatra indította a hadsereget. Vörös keresztes arany címerekkel festették tele, mindenütt zászlók és kis lobogók díszítették, és teljes sebességgel siklott háromszáz evezőse keze nyomán, akiket pajzsok védtek. Ahogy a partra ért, lármával felelt a muzulmánok lármájára: harsogtak a dobok és a trombiták. A jaffai gróf, II. Jean d'Ibelin hajója volt…

A fő lobogót hozó csónak partot ért, és a jelképet kitűzték. Ezt látva a király képtelen volt elfogadni, hogy nincs mellette, és oda sem figyelve mindazokra, akik vissza akarták tartani, beugrott a tengerbe pajzsával a nyakában, koronás sisakjával a fejéri, lándzsájával a kezében. A hónaljáig érő vízben indult az ellenség felé.

Robert d'Artois elkiáltotta magát: „A királyhoz!”; és maga is azonnal a vízbe ugrott.

Renaud követte: A herceg akkora lendülettel rugaszkodott el, hogy a fivére elé került, hogy védelmezhesse. Eközben a muzulmán hadsereg lerohanta azokat, akik partot értek. Ezt látva a frankok leszúrták pajzsuk hegyét a homokba, majd mellé a lándzsájuk végét, keresztezve a vasakat, s ezzel megállították az ellenséges lovak vágtáját, melyek közül néhány már elpusztult, ahogy óvatlanul a tengerbe vágtatott. A gyalogosok fedezékében a frankok is partra szállították paripáikat, s amikor végre a lovasság is a csatába vetette magát, hamar eldőlt a küzdelem. A muzulmánok menekülőre fogták Damietta felé a hidakon át, melyeket elfelejtettek felrobbantani. A király lovagjai sietve kihasználták a helyzetet, és elégedetten látták, hogy Fakhr-el-Din csapatai dél felé futnak. Damietta és a keresztesek között már nem állt semmi, csak a tornyokkal és árkokkal megerősített, vastag városfal. Egy fogolytól megtudták, hogy a szultán a város védelmére ideküldött egy arab törzset, a Banu-Kinanákat, akik igen félelmetes harcosok voltak. Felkészültek tehát az ostromra, és a király megparancsolta, hogy állítsák fel nagy piros sátrát a kápolnasátor és a legátus sátra mellett. Munkához láttak, és hamarosan felépült Damietta falai alatt a tábor kék, piros, zöld és tarka selyemsátraival, melyeket tölgyfa cölöpök és erős kötelek tartottak, akár egy csodálatos, ezerszínű virágos mező. Természetesen hálát adtak Istennek az első

győzelemért, és üzenetet küldtek a Reine-re. Bizonyára hamarosan partra szállnak a hölgyek is.

Az éjszaka nyugodt volt. Miután szétoszlott a vacsora illata, csak az őrök fémes lépteit és az őrszemek kiáltásait lehetett hallani. Szép, világos éjszaka volt, ahogyan gyakran Afrikában, ezernyi csillaggal, melyek nagyobbnak tűntek, mint bárhol másutt a világon. Visszatükröződtek a Nílus vizében, melyet egy ismeretlen, papirusznak nevezett növény magas hajtásai tarkítottak… A tengeren horgonyzó hajók lámpásai feleltek az ég lámpásaira.

Amikor felkelt a nap, először a város csendje tűnt fel. Az ég és föld között lebegő

minaretek csúcsán egyetlen müezzin sem szólított imára, mint előző este, és a falon egyetlen őrszem sem mutatkozott, egyetlen fegyveren sem csillant meg a felkelő nap…

IX. Lajos figyelt, és úgy döntött, meg kell nézni közelebbről, mi történt, amikor egy férfi szaladt elő, akit ruházata s barna bőre miatt először muzulmánnak véltek, valójában azonban kopt keresztény volt. Rendkívüli mondanivalóval érkezett. Állítása szerint a testvéreit és a citadella foglyait leszámítva egyetlen lakos sem maradt Damiettában. Még a félelmetes Banu-Kinanák is visszavonultak a többiekkel a folyó felső szakasza felé. Damietta kapui nyitva álltak.

Annyira elképesztő volt a hír, hogy a király először el sem akarta hinni. A legátus, Eudes de Cháteauroua is szította, aki csapdát sejtett. A férfi azonban nem tágított:

– Ha becsaptam önöket, bármikor megölhetnek – jegyezte meg –, és bosszút állhatnak az enyéimen, de nyugodt vagyok.

– Akkor mire várunk? – kiáltott fel Robert d'Artois. – Én és a lovagjaim előremegyünk és…

– Lassabban, öcsém! – szólt rá a király. – Engem illet az első hely…

Parancsot adott az indulásra, hátrahagyva a tá-J borban a szükséges őrséget, s a bárók élére állva megindult a hajóhíd felé, hogy bevonuljon a városba, mely valóban kihalt volt. Ráadásul hamar felmérhették, hogy a menekülők semmit sem vittek magukkal. Elképesztő mennyiségű fegyvert, muníciót, élelmet és mindenféle tárgyat találtak, s gazdagságot a házakban, melyek nyitva álltak, mintha lakóik csak sétálni vagy a piacra mentek volna. A rossz hangulat egyetlen jeleként valaki felgyújtotta a bazárt, melyet nehezen tudtak eloltani. Istent kell azonban első helyen szolgálni, és a legátus a királlyal először is a nagy mecsetet vette birtokba, melyet egykor Jean de Brienne Szűz Máriának szentelt. Sietve megtisztították, és azonnal lelkes Te Deum-ot énekeltek.

Lajos szinte el sem akarta hinni, hogy ilyen gyors, ilyen teljes győzelmet aratott.

Egy nap, egyetlen nap alatt rátette kezét egy erős és gazdag városra, melyet még Jean de Brienne is csak tizennyolc hónapnyi ostrom után vett be! Az isteni akarat megnyilvánulását látta a rettegésben, mely úrrá lett a máskor bizonyára vitéz harcosokon.

Amikor megbizonyosodtak róla, hogy nem maradtak más lakosok, mint a templomukat övező kerületben csoportosuló koptok és a foglyok, akiket sietve kiszabadítottak, és akik közül sokan a győztesek szolgálatába álltak, elküldtek a királynéért, a hercegnőkért és az udvarhölgyekért, hogy beköltözhessenek a számukra kiválasztott házakba. A szultánnak minden fontosabb városban volt egy palotája, s a damiettai, mely bár nem volt nagy, egy citadella védelmét élvezte, remekül megfelelt a királyi családnak. A hölgyek a hadsereg éljenzésétől övezve szelték át a tábort és a hidakat, hogy bevonuljanak Damiettába, amikor csillapult kissé a nappali hőség.

Meglepetten figyelték az idegen várost, melynek fehérsége éles kontrasztot alkotott a nagy pálmafák sötétzöldjével, a minareteket, a szűk és hűs utcácskákat és a különös illatot, melyben a bors, a fahéj és a nílusi lótusz finom aromája keveredett a meleg olaj füstjével, a szárított vagy rohadt halak bűzével és más, a nyugati szaglás számára azonosíthatatlan illattal. A frissesség azonban, mely a számára megnyitott házban fogadta, elvarázsolta Marguerite-et, ahogyan a belső kert is, melyben pálmák és rózsaszín lótuszok nőttek a földbe süllyesztett dézsákban. Leginkább azonban annak örült, hogy elhagyhatta a hajót, állandó ringatózását és elkerülhetetlen bűzét, melyet nem mindig oszlatott szét a tengeri szél, s melyet új terhességében nehezen viselt.

Fáradtság ült ki elragadó arcára, ahogyan azt Renaud is megállapíthatta, amint elhaladt előtte. Azonnal rátört az aggodalom, melyet talán túlzónak érezhetett volna, ha Hersende asszony, aki mellette állt, nem ugrik oda Marguerite-hez, hogy megtámogassa, abban a pillanatban, amint a szárazföldre ért csinos piros kis csizmája.