Juliette Benzoni - Az átok

– Ne jöjjön zavarba! Mindent elmondott nekem!

– Igazán?

– Természetesen! Elmondta, hogyan kérlelte magát, miután egyedül maradt a világban, hogy elkísérhesse a keresztes hadjáratra, hogy imádkozhasson a szent helyeken, és maga hogyan utasította vissza, kijelentve, hogy egy nőnek nem itt van a helye…

– Most is így gondolom. Hacsak nem királyné, vagy nem akar kolostorba vonulni –

morogta Renaud dühödt pillantást vetve a hazug lányra.

Összetalálkozott azonban a tekintetük, és olyan kétségbeesett könyörgést olvasott ki Flore szeméből, hogy azonnal csillapodott a haragja. A királyné folytatta:

– Azt is elmondta, hogyan történt. A maga visszautasítása után elhatározta, hogy megelőz minket Nicosiában, hogy ott várja be az érkezésünk… a maga érkezését. És azt is, hogy maga ismételten visszautasította – tette hozzá hirtelen szigorral, mire Renaud-ban ismét feléledt a harag. – Ezért jött el hozzám, amikor ön magára hagyta, igen, ez a megfelelő szó, hogy kövesse a sógoromat vissza a táborba.

– Madame… – kezdte Renaud szinte fulladozva. Marguerite ismét félbeszakította:

– Remélem, nem illeti szemrehányással ezért? Ha az ember ily távol kerül a szülőföldjéről, a honfitársaknak össze kell tartaniuk. Nagyon helyesen cselekedett, és ha követett is el hibát, csak szerelemből tette, és a szerelem mindent megbocsáthatóvá tesz! Mellettem marad!

Ez már több volt a soknál! Ez a csaló lány azt merészelte állítani, hogy szerelmes belé? És Marguerite, az ő tüzesen szeretett Marguerite-je helyeselt, sőt, szinte áldását adta! Még csak az hiányzott volna, hogy felkérje, vegye feleségül ezt az aljas lányt, aki minden komédiára kész, csak hogy elérje a célját!

Ebben a pillanatban De Fos kisasszony lépett közelebb, hangszerével a kezében:

– Felhangoltam a lantot, felség. Ha hallani kívánja a dalát…

Mosolygott, de megfejthetetlen tekintete fel-alá járt Flore és Renaud között. A fiú azonnal meggondolta magát. Mereven meghajolt, és a szívére szorította a kezét:

– Köszönöm felséged jóságát! Mielőtt távoznék, beszélhetnék néhány szót… az unokahúgommal?

– Természetesen! Menjen csak, Flora!

Renaud megragadta a kezét, és szinte futva húzta magával kifelé. Odakint megállt:

– Kijátszott, és be kellett volna árulnom – szidta. – De ha már volt mersze beférkőzni a királynéhoz, legalább tegye hasznossá magát! Van a hölgyei között valaki, akitől jó okom van tartani…

– Elvira de Fos – helyeselt Flore. – Csak róla lehet szó. Osztom a véleményét. Van benne valami, ami nagyon nem tetszik.

– Maga értelmes lány. Talán az én ízlésemnek kissé túlságosan is az, de az adott helyzetben jobb így. Tehát figyeljen ide: abban az esetben, ha baj éri a királynét, magát teszem felelőssé érte!

– Igazságtalan lenne, de meg tudom érteni. Szereti, igaz? Azóta tudom, hogy megtaláltam a portréját…

– Ismét mondom, hogy nem az ő portréja, és nem szoktam hazudni. Ugyanakkor igaza van: szeretem őt. Ahogy most állunk, jobb, ha nyílt lapokkal játszom. Tehát ha már a közelébe férkőzött, vigyázzon rá! Különben…

Flore megnyugtatón megérintette a vállát, és tiszta, őszinte tekintettel nézett fel rá:

– Vigyázni fogok! – ígérte. – Tartozom magának ennyivel…

Pünkösd előestéjén a Montjoie utasai ismét felszálltak a hajóra, és kihajóztak a limassoli öblöt védő földnyelv végéhez, ahol a Paphosban és a déli part többi kikötőjében lehorgonyzott hajók csatlakoztak a flottához. Hatalmas volt ez a flotta: mintegy ezernyolcszáz kisebb-nagyobb hajó, hadivitorlások, gályák, dereglyék és egyéb vízi járművek. Szép látványt nyújtottak, mintha remegett volna a tenger az élénk színű

vitorlák alatt, melyek körül madarak keringtek. Röptük alatt Isten dicsőségéért indult harcba a nyugati latin világ és az anyaföld, Franciaország!

Miért kellett mégis, alighogy egybegyűltek, viharos szélnek támadnia, szétszórva a hajók egy részét a szír partok felé? Szerencsére nem okozott nagy károkat, mégis kellemetlen kaland volt, mely késleltette az indulást. A flotta kétharmada Akra, Haifa vagy Caesarea felé sodródott, ahonnan némi késéssel továbbindultak, hogy csatlakozzanak az Egyiptom felé tartó királyhoz és a pápai legátushoz, akiket a templomos és az ispotályos nagymester is követett.

A Montjoie végül 1249. május 30-án vonta fel a horgonyt.

Öt nappal később a kék hullámok között megjelentek a sárgás áramlatok, melyeket a Nílus deltája lövellt a tengerbe, és a hajók megérkeztek Damietta látótávolába, melyet a király kiindulópontul választott Egyiptom földjén, hogy innen nyisson utat Kairó felé.

Kulcsfontosságú pont volt, hisz a Nílus legfontosabb ága és a Menzaleh-tó között feküdt, mely két „torkolattal” nyílt a tengerre. Jelentős kikötő volt, melyet számos kereskedő látogatott, mivel könnyebb volt innen vízi úton elérni a fővárost, mint a nyugatabbra fekvő Alexandrián át, ahol át kellett szelni a sivatagos vidéket. Végül a város nyugati oldalán elterülő széles, homokos part lehetővé tette a kis hajók kirakodását. A Nílus, melyet két részre osztott a Mahalot-sziget, a partszakasz és a város között folyt, de két erős híd ívelt át felette.

Körülbelül reggel kilenc óra volt, amikor a király, miután megparancsolta, hogy vessenek horgonyt, a fedélzetére hívatta a bárókat, hogy együtt határozzanak a közelgő

partraszállásról. Valójában csak Lajos beszélt. Másnap kora reggelre tűzte ki a támadást, ami lehetővé teszi, hogy előkészítsék a dereglyéket és a többi szállítóhajót, melyekkel elérik majd a partot. Azt is elmondta, hogy mindenkinek őszinte gyónás keretében békét kell kötnie lelkében az éggel, és el kell készítenie végrendeletét:

– Hisz nem tudhatjuk, ki tér vissza élve, és mindannyiunknak fel kell készülni a halálra is, ha Isten urunk úgy akarja.

Ezután mindenki visszatért a saját fedélzetére, sokkal komolyabban, mint ahogy érkezett. Még Robert d'Artois is abbahagyta a tréfálkozást, és visszavonult, hogy tollba mondja végakaratát, s szép, derűs arca szokatlanul elkomorodott.

– Mostanra ismét apa lettem, egy olyan gyermek apja, akiről semmit sem tudok –

vallotta meg Renaud-nak, akit nyugtalanított a hirtelen bánat –, és akit talán sosem fogok meglátni…

– Szomorú gondolatok ezek, nagyuram, nem illenek önhöz!

– Igazad van. Mielőtt a halálra gondolnánk, inkább azzal törődjünk, hogy szépen harcoljunk! Egyébként nem is ismerek magamra. Biztosan ez a hely teszi! Nem tetszik nekem, de ne kérdezd, miért.

– Talán csak mert hitetlenek földje… és nem a Szentföld, melyről oly régóta álmodunk mindannyian?

– Meglehet. Nem tudom, fivéremnek igaza volt-e, hogy ide hozott minket. Itt nehezebb meghalni… még ha az Igazi Keresztet látjuk is magunk előtt!

Renaud csak egy pillanatig habozott, mielőtt feltette volna az ajkát égető kérdést:

– Igaz is, nagyuram, megkérdezhetem, honnan jött ez az Igazi Kereszt, melyet a legátus hozott? Kisfiú koromban az apámtól azt hallottam, hogy egykor a jeruzsálemi királyok úgy harcoltak, hogy az élen vitették a keresztet, amikor veszély fenyegette a királyságot. Nagynak és csodálatosnak írta le, és elmondása szerint arany és drágakő

foglalta magába a nagy fadarabot, mely Krisztusunk kínhalálából maradt. Az, amelyik minket kísér, kicsinek tűnik…

– Lehet. Nem is gondolkoztam ezen. Csak annyit tudok, hogy a mi ereklyénk azok között volt, melyeket Balduin császár elzálogosított Velencében, és királyi fivérem kiváltott. Gondolod, hogy van egy másik is?

– Azt, amelyikről én beszélek, két templomos elásta a Hattin-szarvnál, néhány órával a katasztrofális tibériási csata előtt. Szaladin azzal hencegett, hogy megtalálta, de az egyik emírje becsapta: egy értéktelen fadarabból készíttetett másolatot. Ezt megtudva a szultán állítólag undorral megvált tőle…

Robert nem titkolta meglepetését, és egészen új szemmel figyelte lovagját.

– Honnan tudod?

– Mondom: az apám elbeszéléséből. Ő temette el a keresztet. Ő fedte fel a csalást Szaladinnak is.

– Szavamra, miért nem mondtad eddig?

– Vártam, hogy elinduljon a hadjárat. Egyébként pedig én is úgy vagyok, mint ön: csalódtam, hogy itt vagyunk Akra vagy Tyr helyett, útban Jeruzsálem felé!

– Oda is elmegyünk! – döntött a gróf visszanyerve életkedvét, s hangja reményteljesen csengett. – Megígérem, hogy elmegyünk, és mi ketten ellenőrizzük, igazat mondott-e az apád.

– Nem tudott hazudni!

– És… elárulta, hol ásta el?

– Igen. Én pedig megesküdtem, hogy megtalálom!

– Akkor együtt megyünk el! Egyelőre azonban a királynak semmit sem szabad megtudnia! A lelki nyugalma érdekében azt kell hinnie, hogy a mi keresztünk ugyanaz, mely a szent sírban nyugodott. Milyen csodálatos meglepetés lesz, ha elvisszük hozzá az igazit!

– Ha ez a kereszt Bizáncból jön, biztosan eredeti… még ha egészen kis darabka is!

– Igen, végül is! De miután bevettük Damiettát, részletesen el kell mesélned… Most azonban menjünk gyónni!

Ezzel elindult a káplánjához.

* * *

Másnap napfelkelte előtt a hadsereg minden hajóján készülődtek.

A Montjoie-n a király misét hallgatott az övéivel, majd fegyverbe öltözött, és megparancsolta, mindenki tegyen így. Előző este elköszönt Marguerite-től, aki átszállt a Reine fedélzetére a húgával és az udvarhölgyeivel. A legátus, ahogy az kemény összecsapásoknál illett, a királlyal tartott. Keleten már kezdett világosodni az éjszaka, amikor átszálltak az erre a célra előkészített hajókra. A királyi lobogó, a hosszú vörös zászló, melyet a Szent Dénes-bazilikából hoztak el, elsőként szállt át a gályára, ahol Jean de Beaumont, Matthieu de Marly és Geoffroy de Sergines tartózkodott. Ez a lobogó halad majd a sereg élén, ahogyan azt a hagyomány megköveteli. Lajos egy normann csónakba szállt a legátussal, aki amint elindultak, magasba emelte az „Igazi Kereszt” ereklyét, hogy mindenki láthassa a pompás hajnal dicsőségében.