A sereg természetesen ismerte a nézeteltérés történetét, és a maguk módján értelmezték, kijelentve, hogy „a Templom nagymestere és az egyiptomi szultán olyan remek békét kötöttek, hogy egyazon kupába csorgatták a vérüket”. Renaud a maga részéről nem hitt ebben a furcsa vérszerződésben, melyet nehéz volt elképzelni. A mise alatt azonban valami más kötötte le a figyelmét: a templomosok első sorában felismerte Roncelin de Fos-t…

Sokként érte a látvány. A joignyi parancsnok azt mondta, hogy a lovag a Szentföldre utazott, azonban Renaud arra nem számított, hogy itt fogja találni, alig néhány lépésre tőle, Guillaume de Sonnac közvetlen környezetében. Ám kénytelen volt magába fojtani haragját és a vágyát, hogy rávesse magát, és rákényszerítse, vallja be Thibaut sírjának meggyalázását. Azt óra, a hely és a körülmények szentsége, nem beszélve a király jelenlétéről, minden ellenséges lépést lehetetlenné tett, és a mise végeztével tűrnie kellett, hogy a lovag testvéreivel együtt távozzon, a Templomot mindig jellemző szigorú rendben…

Gilles Pernon is észrevette. Amint kezdtek szétszóródni a mise résztvevői, és a király megindult a Szentháromság-templomba, hogy ott töltse az éjszakát, odavitte a lovakat urához:

– Gondolom, követjük őket – mutatott a fehér köpenyes csoport felé. –

Érdeklődtem: a parancsnokságuk három mérföldre van innen, egy hatalmas toronyban, a szőlők között. Kolossinak20 hívják.

– Szívesen megtenném, de felesleges. Nézd!

Guillaume de Sonnac és az emberei éppen beszálltak egy csónakba, hogy visszatérjenek a rend vezérgályájára, mely az Akrotiri öbölben horgonyzott. Roncelin de Fos is velük volt.

– Ott fogják tölteni az éjszakát – sóhajtotta Renaud –, és a reggeli mise után a nagymester visszamegy Akrába. A fedélzetre pedig nem mehetünk fel igazságot követelve. Sehol sem erősebb a védelem, mint a templomosoknál…

– No de holnap, a templomba menet vagy visszafelé?

– A korod ellenére olyan türelmetlen és meggondolatlan vagy, mint egy csikó –

jegyezte meg Renaud félmosollyal. – Gondold végig, hogy semmi bizonyítékunk nincs, és ha Roncelin olyan ember, amilyennek gondolom, remekül hazudik majd. Csak az én szavam áll szemben az övével.

– A király és Robert nagyúr szemében a magáé biztosan többet ér! Igaz, Lajos királyunk talán nem bocsátaná meg, hogy konfliktust teremt a Templommal, éppen most, hogy rendbejöttek a dolgok. És mivel a nagymester és az emberei csatlakoznak majd hozzánk, amikor Egyiptomba indulunk, jobb, ha addig várunk. Ha felállnak a táborok, sokkal könnyebb lesz leválasztani azt a nyomorultat, és kitekerni a nyakát…

hacsak nem lesz szerencsénk előbb…

Nem lett szerencséjük. Mintha megérezné, hogy fenyegetés lebeg a levegőben, Roncelin minden perci ben szorosan Sonnac mellett maradt, a tisztségviselőkből álló szűk kíséretben. Szemmel láthatólag ő is rangos személy volt… És a piros keresztes, fehér vitorlás hajó békésen visszatért Akrába…

Nem sokkal karácsony után különös hírek érkeztek a keresztesekhez egy francia 20 A templomosok a törvényeket semmibe véve foglalták el, hiszen I. Lusignan Hugo király az ispotályosoknak adományozta.


dominikánus szerzetesi André de Longjumeau személyében, aki a kaukázusi hegyekbe is elment a mongolokhoz, hogy ott érdeklődjön a távoli völgyek keresztényeiről, hisz azt beszelték, hogy még Dzsingisz kán leszármazottainak csapataiban is vannak Krisztust követők. Nem sokkal később két Moszul környéki utazó – szintén keresztények – csatlakozott hozzá, akikre a mongol vezér Bedzsu üzenetet bízott a francia király számára. Méghozzá milyen meglepő üzenetet: felvetette, hogy szövetkezhetnének a frankok és a mongolok az iszlám fiai ellen. A felvetés először lelkesedést váltott ki, kivéve a királyt, aki bizalmatlanul fogadta.

Ugyanakkor a kán iránti udvariasságból készíttetett egy templomsátrat, melyet Krisztus életének jelenetei díszítettek, és átadta André de Longjumeau-nak, hogy vigye el az ajándékot. Ami a felajánlott szövetséget illeti, a felek közötti távolság túl nagy ahhoz, hogy érdemi tárgyalásokat folytassanak. Lajos egyébként is azt remélte, hogy jóval azelőtt elhagyják Ciprust, hogy a dominikánus teljesítené küldetését, hisz kezdte nyomasztani a szigeti tartózkodás. Nagyon régóta tétlenül táborozott a hadsereg a tengerparton. Fellazultak az erkölcsök, és felütötte fejét a betegség. Vérhasjárvány – a nyugati hadseregek sorscsapása keléten – jelentkezett. Majdnem négyszáz lovagot és őrmestert elragadott, nem kímélte a nagyurakat sem, mint Bourbon nagyúr, Vendome gróf és a nemes Jean de Montfort, aki októberben érkezett Cháteaudun vikomttal, és nem sokkal a tél vége előtt halt meg. Véget kellett vetni az áldatlan állapotoknak.

A király szeretett volna februárban útra kelni, de rossz volt a széljárás, s legfőképpen nem érkeztek meg a várt csapatok. Tovább kellett várni Robert d'Artois és a legtöbb embere legnagyobb bosszúságára. Renaud kihasználta, hogy visszatértek a táborba, és közeledni próbált Coucy báróhoz. Raoul kedvesen fogadta, sőt, örült, hogy keresztes katonatársaként látja viszont.

– Szegény feleségem sokat vétett ön ellen, és én is – jelentette ki –, de hálát adok Istennek, hogy elvégezte a feladatunkat, és arra a helyre vezérelte, ahová Adam testvér szánta.

Renaud megállapíthatta, hogy a báró nagyon jámbor lett, akárcsak La Marche gróf, akivel szinte el sem váltak. Megnyugtató volt ez a jámborság, hisz teljességgel összeegyeztethetetlennek tűnt Flore bármiféle befolyásával. Egyébként sem Renaud, sem Pernon, sem Gerard de Fresnoy, aki Nicosiában udvarolt neki, és mélyen sajnálta eltűnését, nem bukkantak a nyomára:

– Biztosan végre a bölcsesség hangjára hallgatott, és elhagyta a szigetet –

állapította meg végül Renaud.

Eközben tavasszal javulni kezdett a helyzet. Alphonse de Poitiers még mindig nem érkezett meg a kiegészítő sereggel, de nyolcvan vitorlással feltűnt Burgundi Hugo és Morea hercege, Guillaume de

Villehardouin, akinél a telet töltötték. Négyszáz lovag kísérte őket Lajos legnagyobb örömére. Végül Ciprus királya a jó példától vezérelve szintén felöltött te a keresztet legrangosabb embereivel, és ettől kezdve minden remény előtt megnyílt az út: erős és értékes lesz a keresztes sereg.


A nagy elutazás közeledte megadta a jelet Konstantinápoly császárnéjának is az indulásra. Magával vitte az ígéretet, hogy miután Egyiptomot legyőzték, elmennek rendbe tenni Balduin ügyeit is, és a lehető legjobban képviselik majd a férje érdekeit.

Természetesen Guillain d'Aulnay vele tartott. Renaud nagyon sajnálta: egy pillanatig remélte, hogy a barátja csatlakozik a keresztesekhez. Guillain maga is szívesebben tett volna így, de a sok szerencsétlenség, mely Marie-t érte Ciprusra érkezésekor, szinte kötelezővé tette a hűséges marsall számára, hogy ne hagyja magára a rá váró út viszontagságaiban.

– Ha Isten úgy akarja, találkozunk, amikor visszatér – ölelte meg Renaud-t. – A császárné csak akkor mozdul ki Courtenay-ból, ha Balduin urunk hívatja, és természetesen mellette leszek. De ha mégsem lennék, kaphat felőlem híreket a bátyámtól, Gautier-tól a Moussy kastélyban, Dammartin mellett, a Párizsból Soissonba vezető útnál. Már meséltem róla, azt hiszem.

– Ismeri a memóriámat: nem fogom elfelejteni!

– Leginkább ne felejtsen el épen és egészségesen visszatérni…

A berakodás előtti este, amikor Marguerite királyné és a hölgyei visszatértek a limassoli kastélyba, Robert d'Artois közölte Renaud-val, hogy a sógornője beszélni kíván vele… A fiún meglepetés és elragadtatás uralkodott el. Hetek óta nem látta Marguerite-et, és felkavarta a gondolat, hogy végre a közelében lehet. A királyné beszélni akar vele! Miről? Az nem számított. Csak az volt a fontos, hogy Marguerite emlékezett rá, és ez volt a legcsodálatosabb dolog, ami csak történhetett vele! Futott a kastélyba. Előtte azonban megbizonyosodott róla, hogy tiszta a ruhája, és nem túlzottan kócosak szőke fürtjei.

A királynét az egyik keleties szépségű kertben találta. Egy csobogó szökőkút kőmedencéje és egy dús rózsabokor között ült, szép keze piros, kék és arany selyemmel hímzett valamit, és fel sem emelte a fejét, amikor Eudeline de Montfort, kedvenc udvarhölgye bevezette a lovagot, majd félrehúzódott, hogy csatlakozzon Elvira de Fos-hoz, aki a lantját hangolta egy glicíniabokor mellett. Renaud térdre ereszkedett, és hevesen dobogó szívvel várt.

Olyan közel volt Marguerite-hez, hogy érezte jázminparfümjét, mely elkeveredett a bokor rózsáinak illatával. Olyan közel, hogy akár megszámolhatta volna fehér selyemruhája nyakán és bő ujján a gyöngyöket. A királyné könnyű fonatba rendezte a haját, egyszerű fátylat terített rá, és rózsát tűzött bele. Olyan bájos volt így, hogy Renaud érezte, amint egyre nő benne a felindulás. Ha Marguerite nem szólal meg, biztosan elkövet valami ostobaságot: megcsókolja a lábát, vagy a térdére hajtja a fejét…

Az asszony azonban felnézett, és rámosolygott:

– Azért hívtam, hogy megszidjam, lovag. Miért hagyta, hogy szegény bájos unokahúga egyedül szomorkodjon Nicosiában, amikor mi itt vagyunk?

Renaud mintha a fellegekből esett volna le.

– Az unokahúgom? Van unokahúgom?

– Valójában nincs, hisz a fogadott anyja rokona volt, de ez majdnem ugyanaz, és gyerekkoruk óta ismerik egymást.

– Lépjen elő, Flora de Baisieux – tette hozzá hangosabban.

A fiatalember talpra szökkent felháborodásában, amikor látta, hogy a rózsabokor mögül az a lány lép elő, akitől azt hitte, végleg megszabadult. Flore apró léptekkel, lesütött szemmel indult el felé.

– Az unokahúgom? – ismételte, miközben képtelen volt magához térni meglepetéséből, többre azonban nem maradt ideje. Marguerite vidáman folytatta: