Renaud nem makacskodott, és megbízta Croissilles-t, akiről tudta, hogy időnként meglátogatja, közölje a hírt a lánnyal.

Bár néhány vitorla feltűnt a tengeren az elkövetkező napokban, csak egy-egy hajó volt, nem pedig a flotta, melyet vártak. Az idő, mely rosszabbra, majd az őszi szelekkel kifejezetten pocsékra fordult, eltüntetett minden vitorlát. Csupán a halászbárkák futottak ki, melyeket csak a nagy viharok tarthattak a kikötőkben. A keresztesek lassan beletörődtek a gondolatba, hogy Cipruson töltik a telet. Különösen a hölgyek, akiket elkápráztatott a keleties életmód. A leggyakrabban kegyes időjárásban mennyivel kellemesebb volt Nicosia mindig élénk kertjeit és utcáit járni, kilovagolni a partra, vagy vadászni, amikor a szél lágyan szétfújta a frizurákat, mint a csaták közepén járni a porban, vérben és halálhörgésben. Marguerite és Beatrix húga imádták a mély és hűs boltokat járni, melyekben ékszerek, illatszerek, arany- és selyemkelmék, teveszőr szövetek, fűszerek, gyapjú, hímzések és paszományok bő választéka várta őket, minden csoda, amit csak a kézművesek létrehozhatnak.

Volt azonban két vagy három üzlet, melyet különösen szerettek, hisz nem ismertek hozzájuk hasonlókat: a cukorkaboltok, ahol a sziget egyik fő bevételforrását nyújtó nádcukorból készült édességeket árultak. Boldogság volt a két hercegnő számára, hogy maguk vették meg a cukrozott gyümölcsöket, a cukortól megmerevedett rózsaszirmokat, a cukorban roi pogó mandulát, és még sok más finomságot, melyek egyetlen hátránya volt, hogy néha megfájdították a fogat… Úgy szórakoztak, akár a gyerekek. Időnként Stefánia királyné is velük tartott, és a boltok hamarosan a város elegáns találkozóhelyei lettek.

Renaud is hamar észrevette ezt, és szinte mindennap elsétált arra a környékre az egyszerű boldogságért, hogy megpillanthassa és köszönthesse a királynét. Marguerite most már jól ismerte, és mindig megajándékozta egy mosollyal, néhány szóval.

Bemutatta Beatrix hercegnőnek is, aki provence-i szókimondásával habozás nélkül kijelentette, hogy „bájosának” találja. Renaud fülig pirult, hisz Marguerite is helyeselt.

A találkozások egyetlen sötét pontja Elvira de Fos állandó jelenléte volt. Bár soha egyetlen szót sem váltottak, szinte tapintható volt kettőjük között az ellenszenv. A költőnő olyan mereven nézett rá fénytelen szemével, hogy Renaud úgy érezte, a falhoz szegezi. És amikor végre elfordította a tekintetét, hosszú szája ugyanilyen megfejthetetlen mosolyra húzódott. Renaud-nak az a jeges érzése támadt, mintha egy kígyóval állna szemben. Elvira nagyon hasonlított a bátyjára, és amikor a lovag azt látta, hogy a királyné erre az asszonyra támaszkodik, legszívesebben kiáltva figyelmeztette volna, közéjük vetette volna magát, hogy megmentse szíve szerelmét az ártó közelségtől.

Sikerült találkoznia Hersende-dal, és nem titkolta előle érzéseit. Örömmel látta, hogy az asszony osztozik bizalmatlanságában:

– Próbálok védekezni ellene – sóhajtotta Hersende –, hisz Elvira kisasszony soha nem mondott vagy tett semmi kifogásolhatót. Elkötelezett, szolgálatkész, mindig egyforma a hangulata, és csodálatosan énekel. Nem, semmit sem vethetek a szemére, de az ellenszenv erősebb nálam: van benne valami nyugtalanító. Marguerite királyné pedig napról napra jobban ragaszkodik hozzá… én pedig egyre jobban sajnálom, hogy Sancie de Signes elhagyott minket.

– Az a furcsa, hogy nem jött vissza. Imádta a királynét, és mindig, mindenhová követni akarta…

– Engedelmeskednie kellett az apjának, és mostanra férjhez ment.

– Férjhez ment? Ki vehette el? Olyan csúnya szegényke! Igaz, előkelő és gazdag a családja…

– Olyan csúnya, olyan csúnya! Túl könnyen mondja. Ilyenek a férfiak! Felületes a pillantásuk. Mindegy, azért akadt valaki, akinek kedve támadt hozzá, hisz feleségül vette.

– Azért, hogy gyerekei legyenek? Lelke rajta! Mindenesetre, ami azt illeti, amiről az imént beszéltünk, szerencse, hogy maga itt van, és vigyáz…

– Nem vagyok mindig a királyné mellett. Én ápolom ugyan a királyt, az egész családot és a környezetüket is, nem is beszélve a szolgákról. Az öreg Adéle ott van, de mostanában nincs jól, és a két közvetlen udvarhölgy semmit sem ér. Valaki másra lenne szükségünk. Az is meglehet, hogy kissé messzire száll a képzeletünk.

– Nem hiszem…


* * *

Néhány nappal később egy találkozás terelte el kissé Renaud gondolatait a problémákról.

A katedrálisból tartott visszafelé, ahol rendszeresen meglátogatta Eudes de Montreuilt, hogy megcsodálja munkáját, és elbeszélgessen vele. Természetesen így vitte tovább a barátságot az apa iránt, akire nagyon hasonlított a fia: ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, és ugyanaz a hajlíthatatlanság a munkában. Ugyanaz a tökéletességre törekvés. A két férfi között szinte szavak nélkül alakult ki a megértés. Az építészt megérintette a lovag nem titkolt elragadtatása, Renaud-t pedig az az elégedettség, melyet a fiatal mester békés, de máris ráncok barázdálta, kőpor belepte arcán látott… Gyorsan telt az idő, ha együtt voltak. Renaud aznap este sietett vissza az Ibelin-palotába, ahová vacsorára várták a két királyt, a királynékat és közeli embereiket, amikor egy különös csoportot pillantott meg.

Az élen egy nagyúr lovagolt, akit látásból ismert, s akit egyébként is nehéz lett volna nem észrevenni kedvenc harsogó almazöld ruhájában: a fiatal champagne-i udvarnagy, Jean de Joinville. Egy huszonhárom-huszonnégy éves fiatalember, aki nemrég azzal szerzett hírnevet magának a hadvezérek között, hogy teljes jó szándékkal a király elé állt, és előadta neki, hogy elfogyott a pénze, és a tíz lovag, akit magával hozott, könnyen itt hagyhatja és visszatérhet Franciaországba, mert attól félnek, hogy éhen fognak halni. Lajos nemcsak jóindulatúan meghallgatta, de a kincstárnokával leszámoltatott neki egy csinos kis összeget, hozzátéve, hogy mostantól ő gondoskodik az éhes champagne-iakról. Így visszatért a mosoly az udvarnagy jóságos, kerek arcára nagy, barna hajkoronája alatt, melyet a sisaknak sem sikerült megrendszabályoznia.

Most egy öszvért vezetett kantáron, melyen egy rosszul öltözött fiatal hölgy ült, aki annyira fáradt volt, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban leeshet nyergéből. Nagyon rossz színben volt! Egy cseléd külsejű másik nő kísérte szamáron. Joinville úr fegyvernöke gyalog jött, a lovát elfoglalta valaki, aki hirtelen örömkiáltásokkal integetni kezdett:

– Renaud de Courtenay! Renaud barátom! Micsoda öröm, hogy látom!

A fiatalember felismerte, és a többiekkel mit sem törődve kitárt karral futott hozzá:

– Guillain d'Aulnay! Áldott legyen az ég! Miféle csoda hozta ide?

II. Balduin társa máris leszállt a nyergéből, és kitárt karral sietett hozzá. A két férfi összeölelkezett, lelkesen hátba veregetve egymást, miközben Joinville úr nemtetszése jeléül felvonta a szemöldökét, ahogy felmérte, hogy az örömteli köszöntés hosszúra nyúlhat:

– Hm!… Nem feledkezik meg, d'Aulnay uram, arról, aki kegyes türelemmel várja, hogy befejezze az ölelkezést? – szólalt meg dühösen, megtörve a varázst.

A két férfi szétvált, és Aulnay zavartan odavezette barátját a hölgyhöz, aki előtt mélyen meghajolt:

– Felséges császárné, kérem, bocsássa meg a felindulásom, és engedje meg, hogy bemutassam Renaud de Courtenay lovagot, aki hűséggel szolgálta felséges férjét, amikor kimentettük Rómából őszentsége Ince pápát!

Renaud teljes elképedéssel hajolt meg a jelentéktelen külsejű, szőke, kissé színtelen, ráadásul rosszul öltözött asszony előtt, aki nem lehetett más, mint II.

Balduin felesége, Marie de Brienne, akinek bátorságáról, méltóságáról és igazán királyi tartásáról sok dicséretet hallott. Nagyon komoly megpróbáltatásokon mehetett keresztül, hogy ilyen állapotba került. Borzalmas gondolat nyilallt Renaud-ba: özvegy lenne? A szeretett Balduin meghalt volna élete virágjában? Természetesen a hölgy nem volt gyászban, nyomorúságos ruhái azonban semmit sem jelentettek.

A császárné könnyekben tört ki, ahogy meghallotta Renaud nevét:

– Drága férjem egykori szolgálója csakis kedves lehet szívemnek – nyögte. – Oly nagy szüksége van támogatásra!


Ezzel elfordult, és zsebkendőt kért cselédlányától, miközben a champagne-i udvarnagy Aulnay-ba fojtva a szót elmagyarázta, hogy a hajót, mely Ciprusra hozta a császárnét, elsodorta egy széllökés éppen abban a pillanatban, amikor befutott a limassoli tábortól nem messze fekvő Paphos kikötőbe, ő, Joinville pedig éppen ott tartózkodott az unokatestvérével, Erard de Brienne-nel, aki egyben a hajótörött unokatestvére is. Hisz a császárné valóban hajótörött volt, és nagy szüksége volt női segítségre. Ahogy a homokban találta magát, eszébe jutott, hogy a keresztes táborba küldi a fegyvernökét, Jauny urat, abban a reményben, hogy ott találja Brienne urat. A segítségére siettek, s míg Joinville öszvéreket keresett, hogy a lehető leghamarabb elvihesse a szerencsétlent Nicosiába, Brienne Paphosban maradt, hogy kivárja, nem sodorja-e partra véletlenül egy újabb széllökés a császári hajót…

– Reméljük, nem tört darabokra egy sziklán! A paphosiak látták, hogy a szél a nyílt vízre sodorja, a szír partok felé. A csónak, mely a partra hozta a császárnét, felborult egy nagy hullámban, mely – Istennek legyen hála – kifelé sodorta a szolgálójával.

Aulnay és Jauny úr úszva siettek a segítségükre. Most engedje meg, hogy menjünk.

Minél előbb találkoznunk kell a királlyal, s főként a királynéval. Tudja, hol vannak?

– Ma este az Ibelin-palotában vacsoráznak, ahol d'Artois nagyúr lakik. Nem tudom, megérkeztek-e már, hisz én magam késésben vagyok. Az lesz a legjobb, ha velem jönnek! Ha még nem érkeztek meg, Ibelin asszony gondjaiba veheti a császárnét…