Renaud szokása szerint mértékkel ivott. Szerette a bort, de sosem engedte, hogy átvegye az irányítást felette, és elveszítse valóságérzékét. Annál is óvatosabb volt, mert a szigeti borok mámorítóak voltak, és könnyen részegséget okoztak. Így történt Gerard de Fresnoy-val is, aki az asztal alá itta magát, és mindkét hóna alatt meg kellett támogatni, hogy el tudják vinni lefeküdni. Croisilles és Renaud vállalták magukra a feladatot, miközben más lovagok Bacchus többi áldozatának nyújtották ugyanezt a szolgálatot. A király és Charles öccse közvetlen környezete könnyebb helyzetben volt, hisz ők a palotában kaptak szállást. Nem ez volt a helyzet Robert herceggel és a lovagjaival. Ok a pazar Ibelin-palota vendégszeretetét élvezték, mely Ciprus legelőkelőbb családjának lakhelye volt, és csak egy dominikánus kolostor választotta el a palotától. Annak köszönhették ezt az elhelyezést, hogy a herceget nem kísérte el a felesége, de a tüzes természetű Artois elégedetlen volt. Elveihez hűen egy percre sem akart eltávolodni a királytól, és ezt el is mondta, de hamar megnyugodott, látva, hogy csodálatos otthon nyílik meg előtte, melynek küszöbén a királyság udvarnagya várjál Baudouin d'Ibelin, Jaffa grófja, és az édesanyja, egy idős kora ellenére még mindig szép, királyi megjelenésű hölgy. Melisande d'Arsuf egy olyan férfi özvegye volt, akinek emlékét nagy tisztelet övezte az egykori Jeruzsálemi Királyság maradványaiban: Jean d'Ibeliné19, „Bejrút uráé”, aki hősiesen megvédelmezi te a szír partvidék frank városait minden ragadozótól, akik közül a legutóbbi Frigyes császár volt, ám neki is meg kellett hajolnia nyugodt elszántságai előtt. Abból, ahogyan meghajoltak előtte, és kérték, hogy érezze otthon magát az elragadó helyen, mely tele volt élő vizekkel, árnyas udvarokkal és kertekkel, Robert megértette, hogy rendkívüli megtiszteltetésben részesült: ő volt az első vendég, akit az öreg hölgy befogadott, nemcsak elsőszülött fia, az egy éve elhunyt II. Balian halála, hanem illusztris férje elvesztése óta.

– Itt szabadabb lehet, nagyuram, mint a palotában – jelentette ki az asszony fia üdvözlő szavait kiegészítve.

Kellemes volt hallani. Ugyanakkor az, hogy már az első este egy kalimpáló, finoman szólva szaftos katonadalt harsogó részeget hozzon az előkelő hölgy fedele alá, különös módon zavarta a herceget, aki máskor sokkal elnézőbb volt a bűnnel szemben, melynek néha ő is áldozatul esett.

– Intézzék el, Courtenay és Croisilles, hogy kijózanodjon, mielőtt beviszik! Ma este nem akarom, hogy bármelyik lovagom akár a legapróbb botrányt is kavarja – jelentette ki, amikor indulni készült „ép” embereivel a fáklyahordók nyomában, akik rájuk vártak.

Könnyebb volt mondani, mint megvalósítani. Hiába mártották a fejét egy szökőkútba, Fresnoy ugyanolyan részeg maradt, és tovább harsogta dalát, melyben a dallamnak csak halvány emléke maradt felfedezhető.

– Ki látott már ilyen makacs részegséget – morgott nyugtalanul Renaud. – Kezdem azt hinni, az lesz az egyetlen megoldás, ha leütjük. Legalább akkor elhallgat, és 19 Balian d'Ibelin és Komnenosz Mária elsőszülött fia volt bevihetjük.

– Mindenki mással szemben igaza lenne, de vele lehetetlen – felelte Croisilles, aki jól ismerte barátját. – Fresnoy-nak van egy sérülés a fején, melyet tavaly szerzett egy tornán a nagybátyjánál, Ribemont grófnál. Megesketett, hogy titokban tartom, mert nagyon félt, hogy Robert nagyúr nem akarná elhozni a keresztes hadjáratra. A csatákra gondolva a megszokottnál erősebben kitömette a sisakját. Ha pedig a csupasz fejére csapunk, baj lehet belőle…

– Ebben az esetben találnunk kell egy helyet… talán egy fogadót, ahol befejezheti az éjszakát. Úgy láttam, van egy a szomszéd utcában…

Ismét talpra segítették terhüket, és éppen befordulni készültek az említett utca sarkán, ahol egy mécses megvilágításában szent szobor állt, amikor egy nő körvonalai rajzolódtak ki a fal mellett. Megérintette Renaud karját:

– Jöjjön velem, nagyuram. Van itt egy hölgy, akii segíthet…

– Egy hölgy? Kicsoda?

– Biztosan egy kurtizán – nevetett Croisilles.

– Azt mondtam, hölgy! – folytatta az ismeretlen, – Aki ismeri magát, Courtenay úr.

Szigorú volt a hangja, ahogyan az öltözéke is. Sötét ruha és fátyol keretezte a hétköznapi, ötven körüli arcot: Renaud nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

– Hogyan ismerhet, amikor csak most érkeztem. Maga kicsoda?

– A hölgy szolgálója. Majd ő maga megmondja a nevét. Hozzáteszem, várja magát… és a fogadó, ahová indultak, zárva van. Fél talán?

– Mitől félnék, hacsak attól nem, hogy felzavarjuk az egész várost, ha még sokáig itt maradunk – felelte Renaud, kezét Fresnoy szájára tapasztva, aki egy pillanatnyi hallgatás után most még hangosabban zendített rá újra. – Hova megyünk? Remélem, nem túl messze.

– Csak ide szembe!

Egy kis, teraszos ház állt ott, fölszintjén egyetlen nyílása egy alacsony ajtó volt, az emeleten pedig egy oszlopos ablak, ahol a vastag szövésű függöny mögül halványan fény szűrődött ki. Az asszony nyomában a két társa oda vitte elázott barátjukat.

Sikerült úgy belépniük az ajtón, hogy nem verték be a fejüket, és terhüket sem ejtették le. Egy belső udvarra jutottak, ahol egy narancsfa és két mirtusszal beültetett kőedény állt, valamint három zsámoly és egy kerek kőmedence egy kis szökőkút körül. Egy földre állított, háromcsőrű rézlámpás világította meg az udvart. A medence mellett egy kék ruhás, sűrű, szőke, vállára omló hajú nő állt, kezét széles ruhaujjába rejtve: Flore d'Ercri…

Egy pillanatra Renaud azt hitte, káprázat áldozata, csak hasonlóságról van szó, így nem mutatott meglepetést. Valóban ő volt azonban, ahogyan azt lassú mosolya és felragyogó szeme elárulta:

– Gratulálok, Renaud úr! Úgy látom, nem lepi meg a találkozás.

– Pedig meglep! Keresztes háború idején élünk, amikor előfordul, hogy a hölgyek is útnak kívánnak indulni, hogy a fegyverek védelmében zarándokoljanak…


– Jól gondolja… Most azonban az lenne a legjobb, ha lefektetnék a zavarkeltő

társukat erre a padra. Aztán mutassa be néma barátját!

Finoman fogalmazott: a gyönyörű nő hirtelen felbukkanása olyan hatást tett Croisilles-ra, mintha Medúza-fejet látott volna… csak kellemesebb formában. Teljesen elképedtnek látszott.

– Szép hölgy – nyögte végül –, szívesen a lába elé omlanék, oly gyönyörű, de vegye figyelembe, hogy akadályoztatva vagyok. A barátunk olyan részeg, hogy még a hideg víz sem tudta elhallgattatni.

Fresnoy, aki kásás hangon inni kért, belefojtotta a szót, nevetésre fakasztva Flore-t… Renaud-t félretolva segített Croisilles-nak lefektetni a részeget, párnát tett a feje alá, utasította a két társát, hogy támasszák meg, és szólt a szolgának, hogy hozzon egy vödröt, törölközőket és egy kevés olajat.

– Az egyetlen megoldás, ha meghánytatjuk – jelentette ki.

Hárman is szinte kevesen voltak a feladathoz, annyira küzdött az áldozat, de hamar felülkerekedtek: a lány nagy pohár olajat diktált Fresnoy-ba, majd szilárd akarattal ledugta az egyik ujját a torkán. Csodálatos volt az eredmény, és éppen annyi idejük maradt, hogy félreugorjanak, és a vödör fölé tartsák a részeg fejét. Fresnoy mindentől megszabadult, és amikor a végére ért, nemhogy csendben maradt, de végtelenül kimerültnek is tűnt. Ismét lefektették a padra, hogy megmossák az arcát rózsavízzel, megszabadítva a kellemetlen szagtól.

– Azt hiszem – jelentette ki néhány perc múlva Flore –, most már visszavihetik a szállásukra anélkül, hogy felzavarná az egész várost.

Croisilles-nak azonban nem volt ínyére, hogy ilyen egyszerűen elbocsátják:

– Szép hölgy – nyögte –, nagy segítségünkre volt, és szeretném, ha tudná, hogy lekötelezett. A nevem Hugues de Croissil es lovag, és…

– És szeretné megtudni az én nevem? – mosolyodott el gúnyosan a lány. – És bizonyára azt is, honnan ismerem a barátját. Nos, tudja meg, hogy… az unokahúga vagyok. A nevem Flora… de Baisieux – tette hozzá kihívón Renaud-ra pillantva. – Most, hogy túl vagyunk a bemutatkozáson, azt hiszem, ideje elbúcsúznunk.

– Visszajöhetek még… üdvözölni?

– Az illendő látogatási órákban bizonyosan! Ami magát illeti, Renaud, szeretném viszontlátni, amint teljesítette jótékony küldetését.

– Ma éjjel? – kérdezett vissza a fiú minden lelkesedés nélkül.

– Kérem! Beszélnünk kell, és minél előbb, annál jobb!

– Ahogy akarja…

Fél órával később, miután Fresnoy-t, aki mélyen aludt, és egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét, ágyba fektették, Croissilles pedig édes álmodozásba merült, Renaud visszatért. Flore várta, ez alkalommal azonban a szobájában, az emeleten. Az ágy lábánál ült a parázstartó mellett, melyben tűz égett. Feltámadt a szél, lehűtötte az éjszakát, és a rossz évszak előjelét hozta. A lovag beléptére, akit cselédje vezetett be, nem állt fel, mindössze hellyel kínálta egy széken, mely mellé egy kancsó bort, két kupát és egy kosár kis perecet készítettek. Fel sem pillantva jelezte, hogy töltsön bort, a fiú azonban visszautasította:

– Köszönöm. A lakomáról jövök, mely olyan állapotba hozta Fresnoy lovagot, amilyenben látta… köszönöm, hogy segített.

– Enélkül is eljött volna ide, amikor magáért küldtem? Mert magát, és csakis magát leste a szolgálóm.

– Honnan tudta, hogy itt vagyok?

– Láttam megérkezni a királyokkal és d'Artois nagyúrral, akiről megtudtam, hogy ön a lovagja lett. De üljön le! Túlságosan magas, zavar!

– Nem áll szándékomban sokáig maradni.

Különös párbeszéd volt, melyben a tekintetek kerülték egymást. Flore az öve végével játszott, Renaud az ágy kárpitját nézegette. Úgy tűnt, egyikük sem tesz semmit, hogy eloszlassa a kettőjük között feszülő zavart. A beállt csend is ezt bizonyította.