Juliette Benzoni - Az átok

– Igaz, nem szép – jelentette ki túlfűtötten –, de amikor énekelt, ezt észre sem vettük többé. A magam részéről olyan magaslatokba ragadott, hogy alig találtam vissza a földre.

– Nos, akkor legalább nem kell elhagynod többé a földet! – gúnyolódott Fresnoy. –

Elismerem, csodálatos hangja van, de miért énekel mindig a provence-i anyanyelvén?

Marguerite királynénak biztosan tetszik. Nekem jobban tetszik a mi oil nyelvünk!

– Ilyenek a költőink! Elvira kisasszony bizonyára csak az anyanyelvén tud dalt szerezni… Igaz is, azt sem tudjuk, mi a neve. Mindenki Elvira kisasszonynak nevezi, mintha családja nem is lenne.

– Biztosan nem jelentős család. A nemes családok nem értékelik, ha a lányaik a dalnokok közé állnak!

– Milyen utálatos vagy, szegény Fresnoy-m, nyakig elmerülve északi földjeidbe!

Tudd meg: a déli nagyuraknál egy énekes költő az ég áldása, és nagyon büszkék rá.

Még egy aquitániai herceg is trubadúr, meg még egy másik herceg is. Tehát ahhoz, hogy a királyné mellett lehessen, ennek az Elvirának nemesi család gyermekének kell lennie…

Nyeregbe szálltak és megindultak, de míg a két fiatal folytatta a vitát, Pernon kissé félrevonta Renaud-t:

– Tudom, hogy hívják az énekesnőt – mondta egészen halkan, mintha félne, hogy meghallják.

– Honnan tudod? És miért vagy ilyen titokzatos?

– Hogy honnan tudom? Segítettem egy kicsit az öreg Adéle-nek, a királyné szobalányának, aki mosni akart, de nem talált vizet. Azóta barátként kezel, és mivel ő

is arról a vidékről való, kérdezés nélkül is elárulta. Csak úgy… beszélgetés közben! És azért beszéltem halkan, mert nem vagyok biztos benne, hogy örülni fog annak, amit mondok. Én sem örülök egyébként!

– Ne körülményeskedj! Ki vele!

– Elvira de Fos-nak hívják – szakadt ki Pernonból. – Egyetlen rokona a fivére. Aki templomos lovag!

– A húga lenne… a sírgyalázónak? – képedt el Renaud. – Biztos vagy benne?

– Ó, kétségnek nincs helye. Adéle egyébként megnevezte a bátyot is: Roncelin testvér! Nem idevalósi szent, és biztos, hogy a templomban sem sokan választották a nevét!

Renaud-ra hirtelen gondolatok áradata tört, és nem is válaszolt. Szemét a távolba szegezve gondolkodott. A férfi emléke, aki ragadozóként vetette rá magát Thibaut szerény hagyatékára, és még a sírját is megszentségtelenítette, undorral töltötte el.

Ellenére volt, hogy a férfinak van egy húga, és ez a húg éppen Marguerite mellett van: végre rájött, kire emlékeztette Elvira, és most már tudta, miért irtózott tőle ösztönösen…

Pernont meglepte a hallgatása:

– Nos, Renaud úr, csak ennyit mond a híremre?

– Mit gondoltál? Hogy örömteli kiáltásokban török ki? Ha tudni akarod: félek.

Félek, hogy ezt az asszonyt, akinek szirénhangja elkábítja a szíveket és a lelkeket, nem jó célból küldték a királynéhoz. A király jól tette, hogy csendet parancsolt.

– Egyetértek, de mit akar tenni?

– Egyelőre semmit, de amikor elfoglaltuk a szállásunkat a sziget fővárosában, felkeresem Hersende asszonyt, és figyelmeztetem. Ő vigyázhat leginkább a királynéra.

– Ő is provence-i.

– Igen, de józan gondolkodású asszony, és ráadásul annak szenteli az életét, hogy vigyáz azokra, akiket ápol. Amennyire ismerem, nem szeretheti túlságosan Elvira de Fos-t.

– Az öreg Adéle sem. Földre köpött, ahogy kimondta a nevét, ami nem éppen a gyengédség jele…

Ismét felharsantak a trombiták. A lovagok felsorakoztak a szőnyeggel borított út mentén, ahol a legátus vonul majd, amint partot ér. Megjelent a hajóhídon, impozáns sziluettként vörös ruhájában, s alakját még magasabbnak mutatta a kezében hordozott aranykereszt. A kereszt, mely a francia ereklyekincsek közé tartozott, s mely magába foglalta az Igazi Kereszt egy darabkáját.

Egyazon mozdulattal mindenki leszállt a nyeregből, és térdre ereszkedett a porban.

Renaud szíve szokatlan ritmusra vert a gondolatra, hogy a gazdagsága ellenére is szerény relikvia talán hamarosan átadja helyét a nagy keresztnek, melyet egykor Thibaut elásott, s melyet az ő küldetése megkeresni, hogy ismét keresztény király emelhesse magasba a serege élén, hogy felszítsa a bátorságot, s hogy a haldoklók felé emelhessék utolsó pillantásukat, és belőle merítsenek utolsó vigaszt…

Aggodalmai ellenére Renaud számára felejthetetlen maradt a ciprusi fogadtatás: a rendkívül nagylelkű, szívélyes vendégszeretet, amit a legőszintébb öröm itatott át.

Mialatt a hadsereg felverte táborát Limassol mellett, a királyi család a lovagok és a szolgálatukban álló emberek kíséretében I. Henrik király vezetésével a fővárosba, a mintegy tizenkét mérföldre fekvő Nicosiába vonult.

Ezüstös levelű olajfaligetek, illatos fák, cédrusok mellett haladtak el – melyekből a sziget kézművesei finom illatú bútorokat és ládákat készítettek, melyek sosem rohadtak szét –, és gyümölcstől roskadozó narancs- és citromkerteket csodálhattak meg. Átkeltek a Troodos hegyen, a sziget vízgyűjtőjénél, amelynek legmagasabb pontja az éltető illatot árasztó fenyvesekkel borított Olümposz. Megálltak a kolostorokban, ahol – hosszasan – imádkoztak különös Isten és Szűz Mária-szobrok előtt, melyek egyszerre voltak merevek és pompásak, s szigorú arcukban hatalmas meredt és kitágult szem ült, éles kontrasztot alkotva a díszes bíborral és arannyal. Istenien lágy volt az idő, az ég bájos kékben ragyogott, a hófehér bárányfelhők csak kiemelték gyönyörű

színét, a szőlőkben a piros és kék vásznakba öltözött parasztok súlyos, lédús fürtöket szüreteltek.

Nicosiába, a nagy rózsaszín „oázisba” érkezve, mely a Pedieos völgyben terül el pálmafák kékes koronájával és ciprusok fekete oszlopaival övezve, a városiak elébük siettek rózsavízzel átitatott mirtuszcsokrokkal, mellyel üdvözlésképpen s a szeretet jeleként minden utazót megajándékoztak. Az ókori hagyomány egészen Aphrodité kultuszához nyúlt vissza. Ugyan az ország sok bizánci tradíciót őrzött, s bár a népesség görög volt, folyékonyan beszélték a frank nyelvet. Olyannyira, hogy a rendkívüli királyság fővárosába érkezve a keresztesek nem is barátoknál, hanem szinte otthon érezték magukat, olyan kedves fogadtatásban részesültek. Ráadásul a Lusignan királyi család ősi poitoui vérébe az Anjou-Ardennes-eké keveredett, valamint a Champagne grófoké, kiegészítve a bizánci császárok egzotikus felhangjával.

I. Henrik tökéletes példája volt a keleti földön uralkodó frank királynak. Magas termetű, de testes volt, aminek köszönhetően „Kövér Henriknek” hívták, kedves, vonzó arccal, barna szakállal és kék szemmel. Vitéz lovag volt, jó bajtárs és bölcs uralkodó, akiben egyesült mindaz, ami igazán nemes volt az egykori jeruzsálemi királyságban, hiszen anyja,

Alix révén Isabelle királyné és harmadik férje, Henri de Champagne unokája volt, apja, I. Ciprusi Hugo oldalán pedig Amaury de Lusignan – Isabelle negyedik férje – és az első felesége, Echive d'Ibelin unokája. Ciprus királya volt, és az előző év, 1247 óta IV.

Ince pápa áldásával viselte Jeruzsálem koronáját is, melyet II. Frigyestől vettek el, aki azzal szerezte meg magának, hogy feleségül vette Isabelle királynő – már megint ő! – és a második férje, Conrad de Montferrat épphogy eladósorba ért unokáját. Ekkoriban Frigyest már kiközösítették, és mivel senki sem akarta méltatlan fejére helyezni a koronát, maga tette fel, egy füst alatt kijelentve, hogy mostantól Ciprus királya is, ahol megszálló hadsereget hagyott hátra, mellyel I. Henrik végül leszámolt, és 1232. június 15-én a tengerbe szorította. Azóta az ismert módon kiéleződött a harc IV. Incével, aki ismét kiközösítéssel sújtotta Frigyest a lyoni zsinaton, s ezzel hivatalosan is felszabadította Ciprust a német szorítás alól. Így Franciaországi Lajos Jeruzsálem legitim királyát ölelte magához a limassoli kastélyban.

Renaud-nak nem volt szüksége nagy számolgatásra – a gyönyörű Isabelle, akinek képét a szíve felett őrizte, s akinek különböző férjeitől született leszármazottai igen népes családfát eredményeztek –, könnyen megállapította, hogy Henrik király az unokatestvére, hisz az anyja, Mélisande, és Henrik anyja, Alix, féltestvérek voltak.

Természetesen szó sem lehetett róla, hogy ezt felfedje, de szórakoztatónak találta a helyzetet, és ösztönös rokonszenv támadt benne a férfi iránt, aki szó szerint elsöpörte az eretnek császár bérenceit, és ilyen lélegzetelállító fogadtatásban részesítette őket.

Nicosia őt is, mint minden társát, aki sosem látott még keleti várost, elkápráztatta.

Virágos balkonokat, galériákat, teraszokat láttak, ahol az ember elheverhetett, hogy belélegezze az est friss levegőjét, fedett utcácskákat, melyek árnyékában szépen kidolgozott réztárgyak, hímzett kelmék, bútorok, fűszerek, borok, cukor, olaj és aromák sorakoztak a szemmel láthatólag tehetős kereskedők minden kincsét felvonultatva. Renaud megtudta azt is, hogy bár nem övezi fal, a város gondosan védett éjjel-nappal: fegyveres, de furulyával és dobbal is felszerelkezett őrök járják. Ráadásul mivel a lakosok legnagyobb félelme a tűz volt, mindenfelé vízzel teli nagy edények álltak, melyeket bármikor a lángokra üríthettek. A házakat selymes kárpitok és szövetek díszítették, és a teraszokról legszebb ruháikba öltözött nők szórtak virágokat és mirtuszágakat az érkezőkre.

A palota kapujában Stefánia királyné, az örmény király, I. Hethum lánya sietett a hölgyek elé kíséretével, hogy személyesen vezesse őket lakosztályaikba, ahol megpihenhetnek, miközben a két király és a lovagjaik Lajos kérésére a közeli katedrálisba mentek hálaadásra.

Az Isten szent bölcsességének – görögül sophiának – szentelt templom háromhajós, tágas szentély volt, melynek építését a néhai Alix királyné kezdte meg, s még mindig nem fejeződött be. A munkások, akik a hármas portálon dolgoztak, mesterükkel az élen térdet hajtottak a francia király előtt, aki minden protokollt félretéve megölelte Eudes de Montreuilt, és gratulált a már elkészült részekhez. Ezután énekes misét tartottak, s lelkesen dalolták a Te Deum-ot, majd végre visszamentek a palotába, ahol a pazar lakomán felfrissülhettek: ecetes pipiskepástétom, korianderrel marinált sertés, olívaolajos, fűszeres hal, fokhagymás kolbász, valamint zöldségek, gyümölcsök és mézes vagy cukros édességek, a sziget specialitásai, s mindez finom helyi borokkal megöntözve, melyek nem egy résztvevőnek a fejébe szálltak.