A király és az övéi – mintegy ötszáz ember! – az ezüsttrombiták hangjára a Montjoie fedélzetére léptek, aminek a hátsó felét hölgylakosztálynak alakították ki kárpitokkal, selyempárnákkal és kényelmes fekhelyekkel. Renaud-nak lényegesen szerényebb szállás jutott a hajó orrában, a többi lovag mellett. Ha egy pillanatig remélte is, a királynéja közelébe kerülhet, hamar megértette, hogy ez lehetetlen lesz.

Ugyanakkor láthatta a reggeli misén és napközben, amikor kisétált a hátsó felépítmény elé, melynek narancssárga és piros csíkos ellenzője megvédte a nap erejétől… Dél méltó leányaként szerette a világos ruhákat és fátylakat, gyakran öltözött fehérbe, ami néma csodálója szemében csak még gyönyörűbbé tette. Renaud egy sarokba húzódva órákon át képes volt elnézni félig lehunyt szemhéja alól, miközben alvást tettetett.

Az első estéken másfajta varázslat érte el. Mióta Beatrix húga hozzáment Charles d'Anjou-hoz, Marguerite mellett élt egy fiatal nő, akit az édesanyja küldött hozzá a vidám trubadúrok helyettesítésére, akiket Blanka királyné ki nem állhatott. A kisasszony tudott verselni, mesét mondani, és leginkább énekelni, miközben lanton kísérte magát. Marguerite szeretett provence-i anyanyelvén énekelt. Bársonyos, varázslatos hangja volt, olyan csábítóan lágy, hogy a hajó zajai elcsendesedtek, és mindenki visszafojtotta a lélegzetét, amikor a csillagok alatt helyet foglalt egy párnán a királyné lábánál, és hosszú ujjai végigfutottak a lant húrjain. Akik hallgatták, úgy érezték, a szerelem hangját hallják, és nem egy rejtett könnycsepp gördült le a dús bajszok közé annak ellenére, hogy néhány kivételtől eltekintve az északi harcosok nem értették a dalok szövegét Egyedül Lajos király utasította el a varázslatot, és általában véget vetett a koncertnek, megparancsolva, hogy a Montjoie utasai kórusban énekeljenek zsoltárt Isten vagy Szűz Mária dicsőítésére. Harmónia tekintetében sokat vesztettek ezen, hisz a hangok távolról sem voltak angyaliak, lelkiekben azonban sokat nyertek.

– A fivérem bizonyára szentnek született – jegyezte meg Robert d'Artois egy este, amikor a feltámadt szél miatt a hölgyek visszavonultak, ő pedig felment az orrba, hogy megtöltse tüdejét friss levegővel. – Ez azonban nem elég ok arra, hogy azt állítsa, hogy csakis a szerzetesek mormogása lehet a művészet kifejezése. A magam részéről sosem hallottam még meghatóbbat, mint ennek az Elvirának a hangja. Órákon át tudnám hallgatni…

– Éppen ezért nem engedi a királyunk – felelte Antoine d'Avrincourt barátja. –

Attól tart, hogy elpuhulunk, és nem is téved egészen. Ne felejtsük el, szent háborúba tartunk! A női bájnak nem sok keresnivalója van benne. Még szerencse, hogy az a lány nem olyan szép, mint a hangja. Mindannyian veszélyben lennénk…

– Ebben az esetben királyi fivérem képes lenne… a vízbe dobatni, Isten legnagyobb dicsőségére! – nevetett d'Artois.

Igazság szerint Marguerite új kedvence, bár szép nem volt, nem volt visszataszító sem. Közepes termetű, kissé testes lány volt, erőteljes, nőhöz kissé túlságosan hangsúlyos arcvonásokkal, fodros szája azonban nem nélkülözte a bájt Sötét szemének különös vonása volt, hogy nem tükrözött sem fényt, sem érzelmeket. Fekete haját füle fölött két csavart fonatba fésülte, melyek olyan vaskosak voltak, hogy szélesebbnek mutatták arcát. Szerényen öltözködött, mindig sötét színekbe, s legalább úgy elrejtette a testét, mint egy apácai csak az arca és a keze látszott belőle. Szirénhangja nélkül meglehetősen átlagos lett volna, és Marguerite; nem habarodott volna bele, kiváltva a többi udvarhölgy, s különös módon Renaud féltékenységét. Nem mintha a fiú irigyelte volna az énekesnőtől a királyné ragaszkodását, de gyakran eszébe jutott Sancie de Signes. Csúnyasága ellenére a lány szeretetre méltó volt büszke és kitartó természetével, továbbá szórakoztató is, és tartása máris a leendő előkelő hölgyet idézte. A lovag nem értette, hogyan adhatta Marguerite Elvirának azt a helyet a szívében, melyet egykor a „jópofa kis csúfság” foglalt el, akiről nem tudta, mi lehet vele.

Indulás előtt megpróbált érdeklődni felőle Hersende-nál, az egyetlen személynél, akit ismert Marguerite környezetében, az asszony azonban nem tudott – vagy nem akart – semmit sem mondani, hacsak azt nem:

– Mintha tavaly esküvőről hallottam volna, de nem mernék megesküdni rá.


– Esküvő? Ilyen fiatalon?

– Nincs ebben semmi különös: mostanra tizenhat éves lehet, és természetes, hogy tizenöt évesen férjhez adnak valakit. Azt ellenben sosem hittem volna, hogy érdekli magát.

Hersende szeme sarkában kissé gúnyos vidámsággal méregette.

– Hogy a maga szavait idézzem, ez természetes! Hisz barátságot tanúsított irántam. Hálátlanság lenne megfeledkeznem róla.

Különös módon ez a rövid beszélgetés jutott eszébe Elvira kapcsán, aki teljességgel ismeretlen volt számára, mégis emlékeztette valamire… vagy valakire. Nagyon zavarta, hogy nem tudja azonosítani ezt a valakit, hisz büszke volt a memóriájára, s tudta, hogy sosem felejt el egyetlen arcot sem…

Az elkövetkező napokban nem látta viszont a lányt. A királynak nem tetszettek profán dalai, amikor éppen keresztes háborúba indultak, s paranccsal felérőn adott hangot véleményének. Ráadásul zsúfoltan voltak a hajón, ahogyan a többin is, és a kényelmetlenség inkább imára, mint románcra indított. Azt leszámítva, hogy egy széllökés zátonyra futtatott egy hajót, az utazás nagyobb károk nélkül zajlott. Ideális idő volt, a Földközi-tenger selymesen, lágyan hullámzott, akár egy simogatásra vágyó macska. Renaud ideje legnagyobb részét a korlátnak támaszkodva töltötte, elnézte, ahogy suhan alatta a kék folyam, s minden tarajos hullám, minden ragyogó csillogás gyermeki örömmel töltötte el. A tenger fennkölt szépségében, melyet kevésbé kegyesnek ismert meg, amikor Rómából tartottak visszafelé, ígéretet látott arra, hogy a szent küldetés diadallal végződik majd, és közelebb viszi lelkét a paradicsomhoz.

Leginkább Ciprus szigetét várta azonban, és ahogy teltek a napok, egyre többször álldogált a hajóorrban, remélve hogy ő pillanthatja meg elsőként a körvonalait.

Annyit tudott Ciprusról, amennyit Thibaut leírása elárult róla: nagyon szép sziget volt, és elragadó nagyanyja, Jeruzsálemi Isabelle, akinek sikerült minden kalandon át is megőriznie a képét, a koronáját viselte Amaury de Lusignannal, a negyedik férjével!

Tudta, hogy itt született az anyja, Mélisande, és hogy a sziget nagyon közel fekszik a szír partokhoz, melyeket türelmetlenül várt már.

Mégsem ő pillantotta meg elsőként a földet: a szeptember 17-éről 18-ára virradó éjszaka az árboc tetejéről figyelő őrszem kiáltása jelezte. Mindenki azonnal az orrba futott, s a hajó majdnem elveszítette egyensúlyát. Limassol kikötőjéhez közeledtek, a sziget déli részéhez. A jelzőtorony szélben lebegő lángjait leszámítva csak az erdős dombok és az erődítmények körvonalai látszottak. A szem nem talált táplálékot, az orr azonban egyenesen a paradicsomba került. Az éjszakai szellő hozzájuk fújta a sziget illatait, melyet az ókoriak a szerelem istennőjének szenteltek, s melyen a természet ezernyi édes parfümöt termett. Mirtusz, nárdusfű, fahéj, mirha, tömjén és levendula illata érte el a hajókat, elfeledtetve a tenger szagát és az emberekkel és állatokkal teli építményeknél elkerülhetetlen bűzt…

A felkelő nap felfedte az eukaliptuszerdőkkel és szőlődombokkal övezett fehér várost, a kék kikötőt, a távolban a Troodos hegységgel, melyet cédrusok és ciprusok nőttek be. Limassol előtűnt védelmi rendszerével, világítótornyával, színes zászlórúdjainak sokaságával s a kecses Szent György-kápolnával, ahol egykor Oroszlánszívű Richard angol király feleségül vette Navarrai Bérengére-t. Mindezek felett egy nagy kastély uralkodott. Felfedezték a francia király előrelátásának bizonyítékait is: csűrnyi magasságban felhalmozott hordópiramisokat, hegyekben álló búzát és árpát: zöld hegyeket, mivel az esőben kicsírázott a halmok felszíne, de pontosan így is tervezték: a hajtások megőrzik a gabona frissességét.

A város kormányzója kijött a partra, hogy szertartásosan fogadja a francia királyt és a nagyurakat, majd a kastélyba kísérte őket, ahová I. Henrik, akit a postagalambok értesítettek, hamarosan megérkezik, hogy személyesen kísérje francia testvérét Nicosiába, a fővárosába. Lajoson és fivérein kívül a nagy, díszes hajók elhozták IV.

Hugo flandriai grófot, Guillaume de Dampierre-t, V. Hugot, Saint-Paul grófját, Raoul de Coucyt és egy másik kétségbeesettet, Hugues de Lusignant, La Marche grófját. A gróf nemrég özvegyült meg, elveszítve az asszonyt, akit egész életében, s még most is imádott: Isabelle d'Angouléme-et, az egykori angol királynét, aki kétszer is IX. Lajos és az anyja életére akart törni. Képzelni sem lehetett volna szomorúbb lovagot, mint ez a már idős, fekete címeres férfi, akit nem is annyira felesége halála sújtott le, hanem az elutasítás, melyben az asszony részesítette, amikor bezárkózott Fontevrault apátságába első férje, Földnélküli János sírjával, aki szerencsétlen ember volt, de Anglia királya, ami visszaadta értékét… Mint Raoul de Coucy, Lusignan is félrehúzódott lovagjaival, nem törődött senkivel, a lázas tekintetű, sápadt arcára kiülő kétségbeesés megvédte a többiek kíváncsiságától. Mindenki tudta, hogy a halált, és csakis a halált keresve állt keresztesnek… Az sem érdekelte, hogy a ciprusi királyok rokonai. Csak átutazóban volt.

Mint a beszállás, a kiszállás is harsonák hangjára történt, vidám forgatagban, melyben minden nagyúr igyekezett megtalálni az embereit, hogy rendet teremtsen közöttük. A többi lovaggal együtt Renaud is elment a lováért. Aggódott kissé, de a nemes jószágok bámulatosan tűrték az utazást hála a gondoskodásnak, melyben a király parancsára részesültek. Hagyta, hogy Vihar megmozgassa a lábait, majd csatlakozott d'Artois embereihez, akik egy nagy fenyői alatt gyülekeztek, hogy azután díszsorfalat alkossanak a pápai legátus, Eudes de Cháteauroux előtt, akinek templomos hajója a kikötő közepén vetett horgonyt. Hugues de Croissilles és most már elválaszthatatlan Fresnoy-ja éppen vitatkoztak. Az előbbi sajnálta, hogy véget értek a királyné hölgyének esti koncertjei. Cipruson már nem lesznek olyan közel a hölgyekhez, és nem nyílik több alkalom, hogy meghallgassák: