Két héttel később az udvaron figyelte a hatalmas költözködést, melyben a királyi család egyik rezidenciájából a másikba indult. Mindent elvittek, a hálószobabútoroktól kezdve a konyhai lábasokon, a kancellária iratain keresztül a zenészek hangszereiig. A király, amikor egyik kastélyából a másikba vonult, szerette, ha mindig a keze ügyében vannak megszokott tárgyai. Egyedül a Párizs kapujában álló vincennes-i kastély – a Fülöp Ágost által átalakíttatott egykori vadászlak, ahol Lajos szívesen időzött az erdő

örömei miatt – őrizte meg eredeti berendezését. Biztosan nem marad azonban sokáig így. Lajos megnagyobbíttatta, sőt, még egy kisebb kápolnát is felépíttetett, amit Szent Mártonnak ajánlottak, s a töviskorona egyik tüskéjét szánták neki…

Renaud nem volt ilyen boldog Courtils-ban töltött gondtalan gyermekkora óta.

Borzalmas idő volt, emberemlékezet óta nem láttak ilyen esős, kellemetlen áprilist, ám d'Artois gróf új fegyvernöke napsütésben látta a világot. Vadonatúj felszerelést kapott, erszényében aranyakkal, melyeket a királyi kincstárnok számolt le neki, hogy emelt fővel léphessen be új ura kíséretébe. Jövőjét máris Jeruzsálem fényei ragyogták be, s az élet császárának érezte magát.

Hersende asszonynak mindenben igaza volt: majdnem ugyanolyan jól érezte magát, mint sebesülése előtt, bár néha nehezebben lélegzett. Ráadásul Robert gróf szolgálata igazi öröm lesz: néhány perces beszélgetés elég volt, hogy megértse, szívének kedves házba került.

– Akik engem szolgálnak, elsősorban a fivérem, a király emberei – jelentette ki a gróf. – Sosincsenek messze tőle, mert azt tűztem ki feladatomul, hogy megvédelmezem, ő ugyanis nem sokat törődik a biztonsággal. Igaz, vannak testőrei, de a gyengéd csodálatból fakadó éberségnek nincs párja…

– Felséges urunk veszélyben lenne? – kérdezte Renaud.

– Egy nagy király mindig veszélyben van, és ahogy azt maga mindenkinél jobban tudhatja, a fenyegetés bárhonnan, bárkitől érkezhet. Felséges fivérem egy szent, akit legtöbb alattvalója csodál, de vannak mások is. Sokan mások. Ezért mindig szem előtt kell tartania, ha például egy csatában ő és én elszakadunk egymástól, magának először neki kell segítenie. Amikor lovaggá ütik, hűségesküt tesz nekem, de én neki tettem hűségesküt. Tehát mindig, mindenek előtt ő áll! Megértette?

– Tökéletesen, nagyuram. Ugyanakkor kérem, engedje meg, hogy önnek szenteljem magam… amikor a királynak nincs szüksége segítségre.

– Ezt el is várom! – nevetett Robert. – És elvárom magától a pontosságot is vallási feladataiban – az én lovagjaim kevésbé szigorúan élnek, mint az övéi. Reggelente misét hallgatni, étkezéskor hálát adni, este imádkozni és bőkezűen jótékonykodni elég az én lelki békémhez. Ami a többit illeti, a hősöknek gyakran rövid az élete. Hát tegyük kellemessé, amennyire Isten engedi. Ünnepségek, tornák, lakomák, jó borok és csinos nők… mind ezt szolgálják. Tehát ne gondolja, hogy szerzetesként kell élnie!

– Nem tisztán kell elérkezni a lovaggá ütés napjához?

– Igaz… no de azután! – felelte a herceg ragadós nevetéssel, melyben Renaud is csatlakozott hozzá.

A megbeszélés lezárásául Robert kedélyesen hátba veregette újdonsült fegyvernökét, aki még nem nyerte vissza tökéletesen az erejét, és belesápadt a csapásba, de sikerült megőriznie a mosolyát.

– Jól van! – értékelte a herceg, aki akarattal tette próbára. – Emlékezzen arra, amit most mondtam, és bármit elérhet nálam, amit csak akar!

Mi többről álmodhatott volna egy nincstelen fiú? Néhány perc múlva elfoglalja helyét Robert kíséretében, hogy a király előtt érjenek Poissyba. Ám mivel úgy érezte, elzsibbad a lába a tétlenségben, jóval a kijelölt időpont előtt lement az udvarra, hogy megnézze a kancellár, Jean Sarrasin felügyelete alatt álló szolgákat, amint az indulásra készülő szekerek körül serénykednek. A Szent Kápolna építkezése felé indult, hogy elbúcsúzzon Pierre mestertől, aki kétszer is meglátogatta betegsége alatt, amikor szeme megakadt egy arcon a tömegben, mely hozzá hasonlóan az indulás előkészületeinél bámészkodott. Ezt látva a másik hátat fordított. Renaud utat vágott magának:

– Gilles! Gilles Pernon, várjon meg! Beszélni akarok magával!

A d'Artois család címerével díszített zubbonyos, magas fiú előtt szétnyílt a tömeg, és gond nélkül utolérte egykori vívástanárát, aki egészen kicsire összehúzta magát az istálló falánál. A viszontlátás örömében Renaud kitárta a karját:

– Öreg barátom! Mit keres itt? Azt hittem, Coucyban van!

– Nos, már nem vagyok ott… De maga… fogadja gratulációmat! Egy herceg embere lett. És remekül néz ki!

Renaud most vette észre, hogy Pernonról ez nem mondható el. Rosszul öltözött, szeme beesett, egykor oly ápolt bajuszos arcát szürke szakáll nőtte be, elvesztette egészséges, magabiztos megjelenését, mely bizalmat árasztott, és erős társsá tette. Még a hajdan bortól vidáman kipirosodott orra is elvesztette a színét.

– Barátom… mi történt magával? Betegnek látszik! Jöjjön erre – tette hozzá Renaud megbizonyosodva róla, hogy ura még nem jött le az udvarra.

A Szent Miklós-kápolnához húzta az öreget, és leültette a lépcsőre, ahogy megérezte, mennyire bizonytalan a lépte.

– Most pedig meséljen! Hogy időt nyerjünk, mert sajnos nem sok van belőle, tudom, hogy Philippa asszony meghalt… és hallottam a csúf híresztelést is: nem volt egészen természetes a halála…

– Ebben biztos vagyok. Megmérgezték! Nem volt nehéz azzal a sok szerrel, amit az a szajha beadott neki!

– Csak nem azt akarja mondani, hogy a…

– A szép Flore? Természetesen ő volt! Már régen kinézte magának Raoul bárót, és jobb híján először – hisz türelmes az aljas, akár egy macska – Philippa-asszony kegyeibe férkőzött.

– Először?

– Igen, hogy kivárja, míg elmúlik Raoul báró szerelme. Amikor maga a házunkba érkezett, a báró szíve egy környékbeli uraság feleségéé volt, akinek nem árulom el a nevét, hisz nem is számít. Nem sokkal azután, hogy visszatértünk a kastélyba, amikor…

magát letartóztatták, a nevezett hölgy meghalt: megbokrosodott a lova, és egy ág szétzúzta a fejét.

– Baleset, gondolom? Flore kisasszony nem számíthatott rá…

– Ki tudja! Egy ló nem bokrosodik meg csak úgy magától. Hozzá kell segíteni.

– Flore-nak volt rá módja? Különben is, ha a báró annyira szerette azt a hölgyet, a halála kétségbeesést válthatott ki belőle, nem pedig vágyat, hogy mást szeressen.

– Igaz, igaz! Annyira szerelmes volt, hogy az alávaló lány igyekezett megvigasztalni. Szép az a lány… és ügyes. Miután a bárót a felesége ágyába lökte, akit végre teherbe ejtett, kényeztetni kezdte, apró figyelmességekkel vette körül, tudtára adta, hogy már régen szereti, és végül nekiadta magát… Egy olyan férfinak, aki már csak a feleségét ölelhette – és akit már nem volt hajlandó érinteni –, káprázatos lehetett Flore teste. Tudom, mit beszélek, mert egy este láttam a kastély tavában fürdeni. Istennő! Egy szentet is elcsábítana! Bevallom, magam is álmodoztam róla. A bárót egyenesen elbűvölte. Mintha bájitalt itatott volna vele. És talán így is volt…

Mindenesetre Philippa asszony sorsa hamar beteljesedett, amint sikerült behálóznia a bárót. A gyermek elvesztése miatt Raoul egy kicsit megsiratta a feleségét. Csak nappal, mert az éjszaka Flore-é volt. Most már nyíltan együtt élnek… és Enguerrand de Coucy, a fivére a kezét dörzsölgeti.

– Miért? Fel van háborodva?

– Nem. Éppen ellenkezőleg. Kedvesnek, megértőnek mutatkozik… az az érdeke, hogy a bátyja gyermektelenül haljon meg, és ő sem ér többet, mint az a lány. Ő ölette meg Ferienne-t, az apródot, akit maga váltott fel, mert Philippa asszony vele hált. Ami Flore-t illeti, gyakran gondoltam, hogy az ő szolgálatában áll, de most már azt hiszem, csakis magának dolgozik.

– Azt reméli, hogy a báró feleségül veszi? Ugyan, az lehetetlen! Túlságosan előkelő

úr egy kisnemes lányhoz! Azt azonban nem értem, maga hogyan került ilyen állapotba…

– Úgy, hogy képtelen vagyok befogni a számat, amikor rám tör a harag. Öreg katona vagyok, és nyíltan beszélek. Egy nap az az átkozott lány, aki máris bárónénak hiszi magát, megkorbácsoltatott és elzavart egy szegény lányt, aki tönkretette az egyik ruháját, és nem tudtam megállni, hogy ne mondjam meg a magamét… a szemén láttam, hogy nem telik sok időbe, és az én sorsom is beteljesedik. Elzavarnak vagy megmérgeznek… ki tudja, mi várt rám, amikor egy kutya döntött helyettem. Egy kutya, amelyik megette a napi kosztomat. Elszöktem, és azóta Párizsban csavargok.

Gondoltam rá, hogy elmegyek Blanka királynéhoz, és elmondom, amit a barátnője sorsáról tudok, de csúf dolog az árulkodás… és nem akarnám, hogy miattam érje baj a bárót. Tehát várok.

– Mire? Hogy új urat talál?

– Nem. Arra, hogy a király elinduljon a keresztes hadjáratra, és beállhassak a seregbe, de úgy tűnik, sok idő van még addig.

– Így van. Azt mondják, kikötőt építtet délen, hogy ott szálljon hajóra. Végül én is megértettem, hogy lassabban megy majd, mint gondoltam…

Ebben a pillanatban mozgolódás támadt az udvaron. Robert készült indulni, hogy Poissyban várja a királyt. Renaud megértette, hogy nincs több ideje, sietve kinyitotta az erszényét, és a döbbent Pernon kezébe nyomott egy aranyat.

– Fogja! Vegyen magának tiszta ruhát, és költözzön be a törzsfogadójába. És várjon meg!

– De… nem marad?

– Nem, de visszajövök. Beszélek magáról Robert grófnak. Talán neki is szüksége van egy jó fegyvermesterre.

– Megtenné? Ó… Renaud úr!

– Majd később megköszöni! Sietnem kell…

Már futott is a lovához, melyet egy karikához kötött, de futtában visszafordult:

– Ne igyon túl sokat!

– Megígérem! Majd együtt megünnepeljük, ha visszajön…