– Így van. Én…

– Nem hinném, hogy ő így kívánná – szakította félbe Sinan. – Itt békére talált a meditációban, a szövegek tanulmányozásában és az emberi sebek gyógyításának művészetében. Az ő sebei csak nemrég hegedtek be. Ti újra felszakítanátok őket. Csak azért beszéltem róla, hogy bizonyítsam irántatok való jó szándékomat. Ne kérjetek többet!

Maga is felállt, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért, de Balian nem akarta ennyivel beérni.

– Csak még egy kérdést, kérlek! – előzte meg a király. – Az a lovag elárulta istenét, és felvette az iszlámot?

– Az iszlámot? Itt? Tudnod illene, hogy mi nem Mohamed követői vagyunk, hanem Izmael fiai, akiknek három vezérgondolat jellemzi a tanait: a Kör, a Tökéletes Imám visszatérése, akit a szunniták űztek el, és a Kezdeti Tökéletesség. Nem egyenes vonalúként értelmezzük az időt, melyben folyamatosan halmozódna a múlt. Az idő a ciklusokon keresztül visszavezet az Eredethez, hiszen el kell érnünk a kezdetet és a kezdeti Tisztaságot. Ez a visszatérés csak a Tökéletes Imám megjelenésével érkezhet el!

Allah az istenünk, igaz, de nem tiszteljük Mohamedet!

– A Tökéletes Imám? – gondolkodott el Henrik. – Mi azt várjuk, hogy Krisztus visszatérjen, az egyetlen igazi messiás, Isten fia. Senki sem tökéletesebb nála!

– A miénk nem lehet ugyanaz, mint a tiétek, mert más az, amit hirdet, és még inkább mások azok, akik befogadják. Egyetlen lovagod sem lenne képes úgy engedelmeskedni neked, mint az enyémek nekem, akkor sem, ha Isten nevében adod a parancsod.

– Hogy érted?

– Gyere velem.

Sinan egy teraszra vezette a vendégeit, mely a kis teremből nyílt, és a nagy belső

udvarra nézett. Izmaeliták őrködtek kettesével a falakon, s fehér sziluettjük kirajzolódott az ég kékjében. Sinan azok felé fordult, akik a legmagasabb toronyban tartózkodtak, elővett a ruhaujjából egy fehér zsebkendőt, és meglengette. A két férfi azonnal a semmibe vetette magát, és a király és főparancsnoka iszonyodó tekintete alatt kiterültek a kövezeten.


– El tudna érni ilyesmit a katonáinál? – kérdezte az Öreg.

– Nem – szólalt meg fojtottan Henrik. – Nem, és nem is szeretnék! A halál csak akkor jó, ha haszna van. Az ilyennek nincs!

– De van, ez a halál hasznos. Akik elfogadják, tudják, hogy egyenesen a paradicsomba mennek. Ebből fakad a lelkesedésük. Akarsz másokat is látni? – tette hozzá Sinan negyed fordulatot téve jobbra…

– Nem! Ne! Elismerem a hatalmad, és meghajlok előtte, de eleget láttam. Ellenben engedj meg még egy kérdést: az az ismeretlen frank, akit itt őrzöl, ő is hűséges embered, aki… kész erre?

– Nem. Azt hiszem, ő a környék egyetlen kereszténye. Ó, bevallom, megpróbáltam a hasis, a boldogok füve rabjává tenni, de egyetlen próba után ellenállt, és értékes szelleme miatt nem próbálkoztam többé. Bátorságával, tisztaságával, tanulás– és tudásszomjával kivívta a barátságomat…

– No de – makacskodott Balian, akit nem hagyott nyugodni a titok – miért marad itt melletted? Ha frank lovag, a frankokkal kell élnie, harcolnia… és tanulnia, ha annyira ragaszkodik hozzá! Ami, bevallom, meglep…

– Miért? Lehet valaki egyszerre katona és tudós. Néhány templomosotok sokkal inkább az, mint hinnétek. Ráadásul a könyvtáram kétségkívül a legnagyobb az egész mediterrán vidéken azóta, hogy az alexandriai eltűnt, és az az ostoba Almohade felégette a córdobait.

– Engedd meg legalább, hogy találkozzunk vele!

– Nem. Tud az érkezésetekről, de nem kíván találkozni veletek. Mit csinálnátok?

Újabb igazságszolgáltatási paródiának vetnétek alá, és aljasul elítélnétek?

Ahogy beszélt, lassan egy gondolat kezdett körvonalazódni Balianban, egy gondolat, mely végül is talán nem volt annyira őrült, hisz ki személyesíthette volna meg jobban a leprás királyt? Istenem, lehetséges lenne? Ha…

Nem is gondolkodott tovább, visszafoghatatlan belső erő ragadta magával, és berohant a kastélyba, vakon megindult, és teli torokból kiabálni kezdett:

– Thibaut! Thibaut de Courtenay! Ha itt van, jöjjön ide hozzám! Balian d'Ibelin vagyok… a barátja! Thibaut! Jöjjön elő!

Nem jutott messzire. Hirtelen két katona bukkant fel, és megragadták. Dühödten küzdött, és tovább kiabált:

– Thiabut! Thibaut! Látni akarom!

Kinyílt a könyvtár ajtaja:

– Itt vagyok!

A rá tört őrületfélében Balian döbbenten pillantotta meg a magas alakot, akinek hosszú fehér ruhája arra emlékeztetett, amilyet egykor IV. Balduin viselt, ha nem volt páncélban. Ugyanaz a napbarnította, finom vonalú arc nézett rá azonban a barna haj és a rövid szakáll között, ugyanaz volt a szürke, átható tekintet. A meglepetés könnyeket csalt a szemébe, és fojtogató örömében csak suttogásra futotta:

– Istennek legyen hála, hogy élve viszontláthatom! Thibaut nyakába vetette magát, és forrón megölelte.

– Üdvözlet, Balian d'Ibelin – viszonozta a lovag. – Én is nagyon örülök a találkozásnak.

– Pedig nem akarta. Szinte erőszakot tettem magán, de egy pillanatig sem bánom!

Ó, nem, nem bánom…

Csatlakozott hozzájuk a király és az Öreg, s az imént oly szívélyes hangulat kihűlt.

Henrik összevont szemöldökkel, szigorúan figyelte a már érett férfi lelkesedését a fiatalabb iránt, akiről pontosan tudta, hogy apagyilkosságért ítélték el, és akit a hitetlenek legfélelmetesebb emberénél találnak most, remek bánásmódban. Amikor Balian kijelentette, hogy magával akarja vinni a barátját Akrába, lefékezte lendületét:

– Bár köszönettel tartozunk Courtenay úrnak háromszoros közbenjárásáért, mely nagy segítségünkre volt, nem hiszem, hogy kívánatos lenne a visszatérése!

– Hogyan? – tiltakozott Balian. – Ne mondja, felség, hogy hitelt adott egy bolond nőszemély vádjainak, akit egyébként megfojtva találtak Tyr egyik utcáján, kezében a lánccal, melynek ellopásával megvádolta Thibaut-t.

– Éppen erről van szó. Ez nem bizonyítja az ártatlanságát. Mindössze csak bosszú, melynek bizonyára itt kell keresnünk a forrását. Minden eszköz megvan itt hozzá.

– Pedig – szólt közbe békésen Sinan – nem én rendeltem el az asszony megölését.

Megérdemelte a halált, mert hazudott és haragból, mohóságból hamisan vádaskodott.

– Honnan tudja? – kérdezte Henrik, mit sem engedve szigorából. – Talán ott volt Tyrben az eseményekkor?

– Nem, de mindenhol, ahol szükségesnek érzem, van szemem és fülem. Hallgass ide, király! Hinnél nekem, ha azt mondom, hogy ezt az embert hamisságból, aljas intrikából vádolták meg? Ölök, de nem hazudok!

Ez alkalommal Thibaut lépett közbe:

– A király már döntött, nagy Mester, és engem sértene vele, ha tovább próbálja bizonygatni az ártatlanságom. Ráadásul… nem kívánok visszatérni azokhoz, akik egykor az enyéim voltak.

– Thibaut! – tiltakozott fájdalmasan Balian. – Hihet a szavamnak, ha azt mondom, egyetlen régi harcostársa sem hitte el, hogy megölte Courtenayt!

– Elítéltek! Tudnia kell, hogy ön iránt megmaradt a barátságom, de itt békére leltem. Látja, jobb lett volna, ha nem találkozunk. Isten áldja! Mindig imádkoztam magáért, a királyságért… és a királynőért! – tette hozzá egy pillantást sem vetve Henrikre.

Pontosan tudta, hogy Isabelle kénytelen volt hozzámenni, és ezért ösztönös ellenszenvvel viseltetett iránta. Lassan, kezét hosszú fehér ruhája ujjába rejtve meghajolt, és visszatért a könyvtárba, hogy tovább tanulmányozza Avicenna orvosi könyvét. Képtelen volt azonban odafigyelni rá. Amitől tartott, bekövetkezett: Baliant látva feléledtek az emlékek, melyeket El-Khafba érkezése óta igyekezett szíve legmélyére, egyre több tudás alá temetni.

Balian Isabelle-t jelentette számára. Most pedig az imádott arc felülírta a szigorú értekezés pompásan kalligrafált lapjait, és nem volt ereje elűzni. Félretette a tanulást, és fehér falú cellájába sietett a nagy könyvtár végében. Ott lerogyott keskeny fekhelyére, arcát a kezébe temette, és sokáig sírt még azután is, hogy elhalt a lovak patájának zaja, melyek Isabelle férjét és a főparancsnokot messze vitték…


* * *

Balian csalódása sem enyhült. Hatalmas volt az öröm, hogy viszontlátta azt, akit halottnak hitt, és makacs hallgatásával Henrik értésére adta neheztelését. A király –

legalábbis látszólag – nem vett tudomást róla. Hagyta, hogy Balian duzzogjon, egészen addig, míg le nem szálltak a nyeregből, hogy a hajóra vigyék a lovakat.

– Haragszik rám? – kérdezte ekkor. Ibelin mereven válaszolt:

– Nem merészelnék, felség!

– Hősiessége és a tisztelet, melyet tanúsítok ön iránt, feljogosítja rá. Attól tartottam azonban, hogy a váratlan visszatérés, ráadásul éppen innen, azt mondatná a rossz nyelvekkel, hogy a barátja gyilkoltatta meg Montferrat-t, bosszúból.

Balian haragból azonnal felháborodásba csapott át:

– Courtenay gyilkosokat alkalmazna? Senki sem hinne ekkora ostobaságot! Látszik, hogy nem ismeri őt!

– Nem, de ismerem az embereket, és ismerem az aljas ösztönöket, melyekben könnyen elhisznek mindent, ami befeketíthet egy képet! Különösen, ha szép az a kép!

Fiatalabb vagyok magánál, barátom, de eleget éltem ahhoz, hogy sok mindent megtanuljak. Az ön tiszta lelke oly vigasztaló!

– Remélem, sikerül megőriznem, bár képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy egy ilyen értékes embert halottnak tartanak, és besározták egy bűntettel, melyet sosem követett el! Kérdezze csak meg a királynőt, mit gondol a férfiról, aki oly sokáig a bátyja hűséges társa volt…! Vagy inkább ne is! Ne mondjon neki semmit! Talán nem tetszene önnek, mennyire örülne, hogy életben tudja? – tette hozzá az imént említett tiszta lélek galádságával.

Henrik békés válaszát hallva azonban lelkiismeret-furdalása támadt: