Ugyanakkor az Oroszlánszívűben, bár híján volt a komoly politikai érzéknek, katonai zseni lakozott. Nem akart mindössze olyan győzelemmel hazatérni, mely nem kizárólag az ő dicsősége, és elhatározta, hogy visszahódítja a királyságot. Szinte erőszakkal elszakította a csapatokat Akra örömeitől (a város, mely majdnem szomjan halt, hamar magára talált), és megindította a sereget dél felé. Példás rendben meneteltek a csapatok, hisz a burgundi herceg és a többi vezető átadta az irányítást a legalkalmasabbnak ítélt királynak.

Az ispotályosok és a templomosok is velük tartottak. Ez utóbbiak, akik Gérard de Ridefort viselkedése miatt annak ellenére, hogy a nagymester Akra falai alatt lelte halálát, sokat veszítettek presztízsükből, és számban is erőteljesen megfogyatkoztak, hálásak voltak Richárdnak, amiért az új nagymestert adott nekik a barátja, Róbert de Sablé személyében, akit nagyon szeretett, mert hozzá hasonlóan „trubadúr” volt, szeretett énekelni és dalokat szerezni. Kétszer volt házas, egy fiút és két lányt hagyott maga mögött Európában, és csak Akrába érkeztekor tette le a szerzetes lovagi esküt.

Bölcs, vitéz és művelt hírneve azonban hatott, és a templomosok, akik nem sokan maradtak, hatalmas örömmel fogadták. Ráadásul a kezdődő hadjáratban fegyelmet és visszafogottságot tudott parancsolni, hogy hamar elfeledtesse a templomosok múltbeli bűneit. Mint egykor, most is az előőrsbe osztották be őket. Az ispotályosok, akik továbbra is nagyon erősek maradtak Nabluszi Garnier irányítása alatt, és megőrizték Margat erődjét és a bevehetetlen Lovagvárat a libanoni hegységben, szolgáltatták az utóvédet.

23-án indultak a part mentén dél felé. Nehézkes út volt a rekkenő hőségben. A bokrok és a gaz olyan magasra nőttek, hogy a gyalogosok arcát csapkodták, és zavarták a lovak orrát. El kellett szenvedniük a mamelukok villámgyors támadásait is, akik rájuk rontottak, anélkül, hogy rendezett csatába bocsátkoztak volna, és kellemetlen zavart keltettek.

A frankok megtörték Szaladin ellenállását, és utat nyitottak Jaffa felé, ahol romokban találták a várost, a fák azonban bőséges gyümölcstermés alatt roskadoztak: gránátalma, szőlő, füge és olajbogyó kínálta magát, miközben a kikötőben lehorgonyzó flotta további élelemmel látta el a katonákat. Szaladin visszahúzódott Jeruzsálembe, miután lerombolta a környező erődöket, és felégetett mindent. Richárd megállt a kellemes Sáron síkságon, és négy hónapot eltöltött ott: habozott elindítani seregét a száraz hegyek és a szűk ösvények között, melyek mögött Jeruzsálem feküdt. Hattin rémképe, melynek történetét többször is elmondatta magának, kísértette éjszakáit.

Ráadásul nem sikerült kibékülnie a franciákkal, akik felett a burgundi herceg parancsnokolt, és a saját csapatai is kezdték hosszúnak találni az időt. Igaz, Guy de Lusignan egy lépést sem tágított mellőle, de Richárdnak nem sok időre volt szüksége ahhoz, hogy felmérje, menynyit is ér valójában ez a túlságosan szép férfi. Megérkezett hozzá Onfroi de Toron is, akit az a remény hajtott, hogy talán viszontláthatja a feleségét. Conrad de Montferrat elégedetlenül, hogy egyszerű örökösként találta magát, duzzogva bezárkózott Tyrbe… Isabelle-lel!



* * *

A férj – ráadásul elégedetlen férj – visszatérte nem okozott örömet a fiatal anyának.

Akra eleste és a tüzes elszántság, mellyel Montferrat védelmezni kívánta felesége jogait a koronára, nyugalmas ősz és tél reményét keltette. Az erősen őrzött Tyrnek, mely ráadásul Balian bölcs irányítását élvezhette, aki sebesülését gyógyítani tért vissza, nem volt szüksége urára. Isabelle-nek még kevésbé!

Amint a karjába fektették, imádni kezdte a kislányt. A jó tündérek megkímélték a kisbabát a születéskor gyakori csúnyaságtól. Marié szép, sima bőrű, gömbölyded csecsemő volt, bájos arcocskája felett puha, könnyű, madárpihére emlékeztető hajjal.

Első gyermekével egyik elragadtatás a másikat érte a fiatal anyában. Ugyanez jellemezte a környezetét is. Mária királyné, Euphémia, az udvarhölgyek és a húgai, különösen Helvis, aki nemrég ment hozzá Renaud de Sidonhoz, mind rajongtak a kis Marie-ért. Helvis talán mindenki másnál jobban. Házassága Ágnes de Courtenay egykori férjével szerelem gyümölcse volt, mely a lánynál már gyermekkorában megszületett, s mely Renaud-nak megadta a negyvenéves férfi számára oly értékes újjászületést, tavaszi fuvallatot. Egykor szerette Ágnest, de az asszony magaviselete hamar kiábrándította. Egy tizenhat éves lány csodálattal teli pillantása visszaadta hitét önmagában és a szerelemben. Balian d'Ibelin szívesen adta legkisebb lánya kezét a fegyvertársának, aki egyben barátja volt. Marié születése óta az ifjú feleség alig távolodott el a bölcsőtől.

– Látják, milyen szép gyermeket nemzhet egy férjem korabeli ember! – jelentette ki. – Ha én is ilyet akarok, a lehető legtöbbet kell néznem!

Mindenki nevetett körülötte. A vidámságnak azonban vége szakadt, amint Conrad hazaérkezett. Alig pillantott a kisbabára, aki egyébként nem sokat törődött illusztris személyével, és édesdeden, szája sarkában kis mosollyal aludt az ágyacskájában.

– Lány! – vetette oda megvetően az apa. – Lány, amikor olyan nagy szükségem lenne egy fiúra, hogy alátámaszthassam a jogaimat, ha Lusignan feldobja a talpát!

– Nálunk a lányok ugyanakkora joggal bírnak, mint a fiúk – tiltakozott felháborodva Isabelle. – Nem az a legékesebb bizonyíték rá, hogy a bárók elismertek királynőjüknek? Magával nem ez a helyzet. Ha elégedetlen, váljunk el, és keressen másik feleséget!

Haragja lecsillapította a márkit. Semmiképpen sem akarta ellenségévé tenni a feleségét a bizonytalan helyzetben. Annál is kevésbé, mert még mindig ugyanúgy kívánta. Sőt, talán még erősebben, hisz az anyaság elragadóan kiteljesítette Isabelle-t.

– Bocsánatát kérem, kedvesem – visszakozott. – Igaza van: az a lényeg, hogy a házasságunk gyümölcsöt hozott, és mindenki tanúja ennek. Lusignannak már nincs felesége…

– De megnősülhet újra – vetette oda Helvis, aki nem is titkoltan gyűlölte Montferrat-t. – Nagyon szép férfi, és bőségesen lesznek jelentkezők Sybilla helyére!


– Az ágyában biztosan, de az oltár már más kérdés. Annak az operettkirálynak legalábbis hercegnőt illik elvennie. A hercegnők pedig sosem mennének hozzá, hisz tudják, hogy hiába szülnének neki gyermeket, én vagyok a trón örököse. Melyik koronás kisasszony akarna engem fiának?

Nagyot nevetett saját tréfáján, de egyedül maradt. Isabelle neheztelt a kislányát ért lenézés miatt. Pedig Conrad látva, mekkora hibát követett el, bűnbánóan mindent megtett, hogy elfeledtesse a szavait. Volt benne annyi jó ízlés, hogy nem zaklatta a feleségét közeledésével, melyet a gyermekágyas állapot és az orvosok véleménye megtiltott: a gyermek csodálatos volt, a fiatal anya azonban sokat szenvedett, és időt kellett hagyni a teljes felépülésre, mielőtt útnak indíthatnák az olyannyira áhított fiúgyermeket. Conrad egy szép pisai lánynál, Margaritánál vigasztalódott, aki a tyri kurtizánok királynője volt.

Az enyhe tél különösen kellemes volt Isabelle számára, akit selyemgubóként védelmezett a szeretet és a gondoskodás, mellyel kislányát körülvette. Visszatértek az egykori álmok is. Ernoul de Gibelet, aki Baliannal együtt jött vissza a kastélyba, hosszú perceket töltött mellette, verseket olvasott fel, vagy énekelt Marie-nak. Isabelle nagyra értékelte a társaságát. A férfi mellékesen megemlítette a fehér fátylas lovagot, akinek forgószélre emlékeztető felbukkanásai pánikot keltettek a törökökben, akiknek meggyőződése volt, hogy a leprás király tért vissza. Isabelle-t elragadtatta, de nem lepte meg a történet. Azóta, hogy Ariane-nal csoda történt, és meggyógyult Balduin sírján, meggyőződése volt, hogy hosszas földi szenvedése után Isten a szentjei közé fogadta a bátyját. Félig ájtatos, félig testvéri imákban fordult hozzá, hogy a pártfogását kérje azok számára, akiket szeret: először is a gyermekének, azután az édesanyjának, a húgainak, a mostohaapjának… és annak, aki elveszett, akit kitaszítottak a téli este árnyai közé, és akinek makacs képe éjszakáin kísérte, könnyeket csalva a szemébe.

Egyedül a bizalmasává lett Helvisnek mert beszélni Thibaut-ról, hisz tudta, hogy a húga is kedveli és tiszteli őt, és törhetetlen optimizmusával nem hajlandó kitörölni az élők sorából.

– Olyan erős, vitéz és ügyes a fegyverforgatásban és minden másban is, hogy nem tudom elhinni, hogy az emberek gonoszsága olyan borzalmas nyomorúságba taszította volna, melyből csak a halál szabadíthatta meg.

– Semmi esélyt sem hagytak neki, Helvis. Még azért is köszönettel tartozott, hogy megkímélték a máglyától! Egy olyan bűntett miatt, melyben ártatlan volt!

Helvis nem hallgatott rá, és megrázta szőke fejét, makacs ránccal finom vonalú szemöldökei között:

– Szerintem képes kiverekedni magát a legrosszabb helyzetekből is, és ahelyett, hogy siratja, nővérem, inkább imádkoznia kellene, hogy egy napon viszontláthassa, hisz ha életben van, semmi sem tarthatja vissza, hogy visszatérjen önhöz. Boldog lehet, Isabelle, hogy ilyen mély szerelemmel szeretik! Azt hiszem, ha nem férjuramat szeretném annyira, Thibaut lovagba lennék szerelmes.

– Milyen jó magát hallgatni, kedvesem! A legre-ményvesztettebbe is bátorságot öntene. Úgy szeretnék hinni magának!

– Hisz is nekem, még ha nem hajlandó is elismerni, és mindjárt megmondom, miért: a lelke mélyén, ebben egészen biztos vagyok, van egy kis hangocska, egy érzés, egy benyomás, mely azt súgja, hogy életben van.

– Akkor nagyon halk az a hang, mert nem igazán hallom.

– Talán, de ha nem létezne, maga már elveszett volna kétségbeesésében. Amikor két szív úgy egybefonódik, mint a magáé Thibaut-éval, ha az egyik megszűnik dobogni, a másik olyan kegyetlenül megérzi, hogy belebetegszik, és a halálra vágyik. Önnel nem ez a helyzet, remélem?