Étiennette de Milly is ott volt, készen rá, hogy támogassa a fiát a bárók ellen, akiknek tervét az igazság megcsúfolásának és kirablásnak tartotta. Ő is elsápadt, ahogy egy csapásra szertefoszlottak reményei, de más fából faragták, mint a menyét.

Semmiképpen sem engedte volna, hogy ezek az emberek, a szégyene tanúi, hozzá szóljanak. Nem volt mit kezdenie szánalmukkal. Kihúzta magát fekete fátylai alatt, melyektől sosem vált meg Renaud halála óta, kivonult a nagyteremből, és hazament.

Ott egy szó nélkül a szobájába sietett, utasította Josefát, hogy hívja oda a gyóntatóját, és kinyitotta a ládáit, hogy rendet tegyen ügyeiben. Egykor hatalmas, elveszett vagyonából maradtak még ékszerei és aranya. Három, nem egyenlő részre osztotta őket: az egyik kupacot a maroknyi szolgálójának szánta, akik a Kraktól idáig követték, a másodikat a fiának, akit soha többé nem akart látni, a harmadikat pedig a kolostornak, ahová vissza kívánt vonulni. Josefa semmit sem kap: be kell érnie a lánccal, melyet bűntett árán sikerült megszereznie. Étiennette nem akart a cinkosa lenni. Nem is beszélt az ügyről az öreg papnak, aki Tyrbe érkezése óta gyóntatója volt.

Hiszen nem igazán az Isten iránti szeretet indította a kolostor felé, hanem a vágy, hogy örökre elrejtőzzön az emberek tekintete elől. Mindenki intézze most már a saját sorsát… Étiennette nem érzett megbánást a máris hosszú élete során elkövetett gazságok felett. Egyedül Isten tűnt megfelelő beszélgetőtársnak a Krak egykori hölgye számára.

Másnap hajnalban egyedül, gyalog sietett a Szent Kalixta kolostorba.

XIV. fejezet

Királyok és egy fantom…

Tíz nappal a nővére halála után Isabelle-t a még mindig Rómában tartózkodó pátriárkát helyettesítő akrai érsek megkoronázta Jeruzsálem királynőjének. Két nappal később pedig ugyanabban a katedrálisban, ahol egykor az édesanyját összeadták I.

Amalrichhal, feleségül ment Conrad de Montferrat-hoz. A menyegző vidám piros és arany ruhája alatt bizonyára sosem láttak még sápadtabb menyasszonyt, akinek keze jéghidegen fonódott a márkiéba.

Az utolsó pillanatig remélte, hogy a pápai legátus Ubaldo nem lesz hajlandó felbontani a házasságát, mely látszólag hibátlan volt. Mária királyné és a bárók azonban több ürügyet is felhoztak: először is Isabelle korát a házasságkötés idején, a szülők beleegyezésének hiányát (bár a beteg IV. Balduintól kicsikarták az engedélyt), és legfőképpen a kényszert, melyet a lányra gyakoroltak azzal, hogy betörtek a bethániai kolostorba és a Krakba vitték. Ilyen körülmények között a legátus nem tehetett mást, mint semmissé nyilvánította Jeruzsálemi Isabelle és Onfroi de Toron frigyét. A szerencsétlen lányt tehát hozzáadták valakihez, akit nemcsak nem szeretett, de akitől félt is.

Az esküvőt követő nászéj szaka egy kevésbé elszánt férfit eltántorított volna: az elragadó test, melyet a bíbor lepedők között felfedezett, tökéletes mozdulatlanságban tűrte támadásait, és amikor Conrad végre kimerülten elaludt, Isabelle botladozva, könnyben úszó arccal felébresztette Euphémiát, és elvonultak a kastély fürdőjébe, mely az éjszakai órán kihalt volt. Hosszan mosakodott, mintha el akarta volna tüntetni testéről az undor nyomait. Hideg volt a víz, reszketett benne, de azután, hogy a görög asszony beburkolta egy sietve megmelegített törölközőbe, és szinte a bőrét lehorzsoló erővel megszárogatta, jobban érezte magát. A nászágyba visszatérve a férjétől a lehető

legmesszebb húzódott, és végre sikerült elaludnia.

Sajnos nem minden este után tudott így eljárni, és három hónappal szomorú esküvője után megismerkedett a terhesség jeleivel.

Végre fellélegezhetett, mert a férje, aki nagy gondot fordított arra, hogy megvédelmezze a koronához való jogát, elindult, hogy kivegye részét Akra ostromából.

A helyi bárók és még néhányan megkérdője-lezhetetlenül Isabelle-t tekintették királynőjüknek, nem ez volt azonban a helyzet a nyugatról érkezettekkel, akiknek a Lusignan család sietve megszerezte rokonszenvét. Számukra Guy-nek, akit a Szent Sírtemplomban koronáztak meg – igaz, csak a felesége, de mégiscsak megkoronázták –, minden jogosultsága megvolt rá, hogy Sybilla örökébe lépjen. Conrad semmiféle koronát nem kapott, és azt akarta, hogy a keresztesek összessége ajándékozza meg vele. A nehéz télben éhínség pusztított az Akra alatti táborban. A márki megrakta hajóit élelemmel – arra azért vigyázott, nehogy kiéheztesse jó városát, Tyrt –, és észak felé vette az irányt.

Érkezését nagy éljenzés fogadta. A borzalmas idő, a hideg és a sár ellenére a vízbe futottak az emberek, hogy segítsenek minél gyorsabban kirakodni a hajók értékes rakományát.

A nagy mozgás természetesen nem kerülte el a szultán kémeinek figyelmét, és Szaladin a kínálkozó alkalmat kihasználva gyors haditanácsot tartott, majd kiadta a támadási parancsot. A felkészületlenül ért frankok visszarohantak a védelmi rendszerükbe: megveszekedett harc vette kezdetét, melyből az akraiak is kivették részüket, tűzgolyókat és köveket hajigálva a falakról. Olyan vad volt a küzdelem, hogy Szaladin már azt hitte, nyert ügye van, amikor egy különös jelenés megváltoztatta az események menetét. Abban a pillanatban, amikor egy félénk napsugár áttörte a felhőpamlagot, egy senki sem tudta, honnan érkezett lovag rontott a muzulmánok hátának gyönyörű fehér ló hátán. Útja mentén szétnyílt a tömeg, és az elképedt harcosok abbahagyták a küzdelmet, hogy rémült tekintettel nézzék a tüzes lovagot, aki csakis a túlvilágról érkezhetett.

A sápadt fehér napsütésben tiszta ezüstként csillogott sisakja, páncélja és fegyverzete. Virágdíszes aranykorona övezte csillogó sisakját, sodronyingén pedig hímzett kereszt díszlett. Magához vonzotta a fényt, és úgy ragyogott, hogy azt hihették, maga Szent György sietett a keresztények segítségére. Egy percre meg nem álló kardja szikrákat szórt, a legfélelmetesebb mégis a fehér muszlinkendő volt, mely az arcát takarta…

Könyörgésbe átcsapó rémült moraj futott végig a katonákon, akiknek többsége egyszerű, babonás ember volt:

– A leprás király! Visszatért! Allah! Allah!

A fantasztikus jelenés ugyanakkor nem sebzett, nem érintett meg senkit.

Villámként átcikázott a dermedt csapatok között, körbeforgott, majd eltűnt az akrai síkság fölé magasodó erdős dombok felé. Néhány lovas utánaeredt, de nem találták meg. Hirtelen fekete felhő nyelte el a napot, és újra eleredt az eső.

Csak egy pillanatig tartott a jelenés, de elég volt hozzá, hogy a frankok összeszedjék magukat. A mamelukok Henri de Champagne szép lovasságával néztek szembe, mely visszaverte a támadást. Conrad de Montferrat-t és az élelmet könnyen képzelhető örömmel fogadták. Talán csak Lusignanék nem osztoztak benne. Sybilla özvegye egyetlen percet sem vesztegetett, hogy értésére adja Isabelle férjének, a poszton kíván maradni, ahová felesége szerelme állította. Kis híja volt, hogy nem fajult tettlegességig a vita. Beauvais püspöke vetett véget neki:

– Majd az érkező királyok döntenek! Már nincsenek messze…

Talán a bölcsesség szólt belőle, de a palesztin bárók európai gyökerükről megfeledkezve bizalmatlanul fogadták a gondolatot, hogy a francia vagy az angol király döntsön helyettük dinasztia-beli kérdésekben. Mivel azonban nagy szükségük volt rájuk, ennyiben maradtak. Conrad de Montferrat nem hagyta el többé az Akra alatti tábort, hogy a helyszínen védelmezhesse a felesége és különösen saját jogait, tudva, hogy csak akkor kaphatja meg a koronát, ha Isabelle-t végre mindenki elismeri királynőnek.

Döntésének megvolt az az előnye, hogy a felesége, aki az első hányingerekkel küszködött, megszabadult a férjétől, akit állapotából fakadóan egyre nehezebben tudott elviselni. Egészen egyszerű okból: Montferrat nagyon kényes volt a higiéniára –

gyakrabban fürdött, mint az akkori férfiak általában –, imádta és bőségesen használta a parfümöket. Isabelle pedig, aki eddig maga is kedvelte, bár visszafogottabban alkalmazta az illatszereket, undorodni kezdett a férjéből áradó illattól, és máris felkavarodott a gyomra, amint a márki energikus lépte felhangzott a hálószobájuk előterének kövezetén. A legkevésbé sem bánta férje elutazását.

Kegyetlen volt a tél esőivel, hideg időjárásával és betegségeivel: mindenkit megviselt. A legkevésbé talán az akraiakat, akik a házaikban védelmet találtak, a két sátorvárosban azonban sokat szenvedtek. Ráadásul folytatódtak a harcok, és egyre szaporodtak a halottak, a sebesültek. Különösen a kereszteseknek volt sok tennivalójuk. A fantomlovag még kétszer felbukkant, mindig a kritikus pillanatokban, újra rémületet keltve a muzulmánok soraiban. Utolsó megjelenésekor Szaladin lovasokat menesztett a nyomába, de nem jártak sikerrel: mint egy kísértet, beleveszett a dombokra felkapaszkodó ködös erdőbe…

Azután nem látták többé. Egyébként is nagy erejű segítség érkezett…


* * *

A tavasz első napjaiban a tenger megtelt Franciaország színeit hirdető hajókkal. II.

Fülöp Ágost magával hozta a burgundi herceget, III. Hugót, egy szép hadsereget és Elzászi Fülöpöt, a flandriai grófot, akivel annak idején IV. Balduinnak már meggyűlt a baja, ám aki időközben idősebb és bölcsebb lett, és bűnbánóan végre a Szentföld szolgálatába állította erőit.

Hajói mélyéről Fülöp király erőteljes ostromgépeket varázsolt elő, és felállíttatta liliomvirágos kék sátrát az Átkozott Toronnyal szemközt, mely a város legjobban védett pontja volt, és tökéletesen illett hozzá a neve. A mérnökei összeállítottak előtte egy hatalmas kőhajító gépet, mely óriási kövek zápora alá vette a városfalat.

Védekezésül az ostromlottak is felállítottak egy katapultot a falon, mely okozott némi kárt a francia táborban, ám nem csorbította az ott uralkodó jókedvet. Kedélyesen folytatták az ostromot, mintha mi sem történt volna.