– Megértem, hogy nem szeretik Guyt – mondta –, hiszen nagy hibákat követett el, melyekért megbűnhődött, de gondoljanak bele, ki Jeruzsálemi Isabelle férje.

Megfosztanák a tróntól Guyt, hogy Onfroi de Toront ültessék a helyébe, aki a saját árnyékától is fél, és segítségért kiabálva elrejtőzne inkább, semhogy királlyá koronázzák? Igazi vezetőre van szükségünk.

– A maga bátyja nem az – vágott vissza Tiberiade. – Maga nélkül nem lenne itt.

Ami Isabelle-t illeti, könnyen elválhat Onfroitól. Tyrben ott az az ember, aki nekünk kell. Vele új és elszánt dinasztiánk születhet.

Reggel, miközben gyászba borult a tábor, és Szaladin is tiszteletteljes csendet parancsolt a muzulmánokra, Akra püspöke és a megsemmisült királyság legrangosabb bárói vitorlát bontottak az egykori föníciai főváros felé.

A hír megelőzte őket. Montferrat szeme csillogását szemhéja alá rejtve várta a delegációt a kikötőben, Balian d'Ibelin társaságában, miközben Isabelle bezárkózott a kápolnába az édesanyjával, és kérte az eget, hogy vegye el tőle a koronát, melytől úgy félt, mint a méregpohártól, és visszautasította Mária gyengéd vigasztalását, aki nem is tudta, örüljön-e vagy bánja, hogy ilyen hamar igaza lett.

Mégsem kerülhette el, hogy megnyissa a kis szentély kapuját az érsek előtt, és térdet hajtson, hogy megcsókolja a gyűrűt a kézen, mely az áldás keresztjét rajzolta rá.

Azután látszólagos nyugalommal végighallgatta Sybilla halálának elbeszélését, majd a hírt, hogy őt emelik a trónra, mely egykor az apjáé, majd bátyjáé volt. Amikor azonban közölték vele, hogy el kell válnia Onfroi de Torontói, kirobbant:

– Ennyire könnyen veszi a házasságot, érsek úr? Isten és az emberek színe előtt egyesítettek a férjemmel, és a moabi Krak kápolnájában megáldották a frigyünket.

Szent kötelék ez, melyet ember, legyen akár király is, nem szakíthat el.

– Kivéve bizonyos eseteket. Egy királynőnek biztosítani kell az öröklését. Ez elsődleges fontosságú az egyház szemében. Ön pedig, bár már hét éve házas, nem szült gyermeket.

– Talán nem Onfroi hibájából. Talán az én hibám.

Kész volt magára vállalni minden hibát, minden bűnt, hogy elkerülje a válást, mely kiszolgáltatja Conrad de Montferrat-nak. Félt tőle, és az a gondolat, hogy mi vár rá a nászéjszakán, iszonyattal töltötte el. Kapaszkodott Onfroiba, aki az utolsó fal volt közte és a márki tetten érhető kéjvágya között. A férje kegyetlenségre képtelen szerelme olyan lett, mint egy csendes folyású patak, az idő múlásával már nem tartogatott meglepetéseket, és a védelmében Isabelle igazi nagy szerelme, mely a szívét égette, nyugodtan élhetett titokban, akár a tűz a hamu alatt. Étienne érsek azonban mosolyogva folytatta:

– Felség! Az ön nemes családjában termékenyek a hölgyek! Semmi ok sincs arra, hogy ön ne legyen az. A hiba, ha beszélhetünk hibáról ezen a területen, ahol Isten és a természet parancsol, csakis Onfroi úré lehet!

– Mégis magam mellett tartom! Nem vagyok hajlandó elválni tőle, és mivel egyedül a korona kényszerítene erre, visszautasítom a koronát! Ha ön és a királyság bárói Montferrat márkit akarják királynak, hát koronázzák meg!

– Dinasztiát váltsunk, úgy, hogy az újnak semmi köze ahhoz, amelyik a kezdetektől uralkodik? Senki sem fogadná el.

– Igazán? Sosem volt ilyenre példa? Amikor a nagyapám, Anjou Fulco király lett, egyenesen Nyugatról érkezett, és Plantagenet volt…

– De feleségül vette Jeruzsálemi Melisande-ot, és nem szakadt meg a lánc. Ön is jól tudja, felség, és kérem, gondolkozzon el a népe és a Mindenható nevében. Jó, ha szereti a férjét, de egy királynőnél a trónnak és az attól függőknek kell a legfontosabbnak lenniük.

– Nem változtatom meg a döntésem. Egyébként önnek nem áll hatalmában semmissé nyilvánítani a házasságomat. Egyedül a szentatya bír ezzel a joggal.

– És a bíboros legátus Ubaldo, aki őt képviseli. Gondolkozzon, felség, és imádkozzon a hadseregre gondolva, mely azért jött, hogy visszahódítsa apái királyságát a Szent Sír körül. Halál és nyomorúság a sorsuk a táborban, ahol a betegség öli meg azokat, akiket nem Szaladin katonái vagy az Akrából kilőtt lángoló lövedékek. Az ön nővére is nagy szenvedések között lehelte ki lelkét. Semmiért tette volna? Most magára hagyom…

Az érsek visszavonult, otthagyva a megtört Isabelle-t az oltár előtt, ahol a gyertyák lángjai apró hullámokként életre keltették a tabernákulum malachit és arany felületének erezetét. A rá szakadt rémálomban a lány teljes természetességgel fordult Isten felé. Beszorítva érezte magát, ostrom alatt, mint az akraiak, a különféle akaratok, a józan érvek, az állam– és egyéb érdekek, s különösen Montferrat vad vágya ostroma alatt, aki mindenáron a fejére kívánta tenni a koronát. Csak Isten szabadíthatta meg.

Ha meg nem is szabadította, legalább erőt adott, hogy küzdjön, és segítséget adott mellé édesanyja és Balian személyében.

– Miért nem követeli magának a koronát, felséges apám? – vetette oda ez utóbbinak dühösen. – A felesége királynő volt, sokkal inkább, mint én valaha is leszek!

Miért ne választhatnák Amalrich király özvegyét?

– Mert az lehetetlen, Isabelle! Nem engedik a királyság törvényei és szokásai. Az elsőszülöttség joga diktál.

– Tudom! Meg is hajolnék előtte, amint nem kényszerítenek arra, hogy felbontsam a házasságomat.

– És miért, ha szabad kérdeznem!?

– Mert a férjem nem harcos alkat, jobban szereti a békét, és…

– Ne kényszerítsen, hogy megismételjem, hogy a férje egy nyámnyila alak, aki mindentől fél. Abban sem vagyok biztos, hogy igazi férfi. Nem érezne szégyent, ha őt látná Balduin helyén?

– A nővérem is pipogya frátert ültetett oda!

– Aki azonban mégiscsak tud harcolni. Isabelle, azt hiszi, nem tudom, hogy régen kihunyt már a férje iránti szerelme… ha létezett egyáltalán valaha. Mégis miért makacsolja meg magát?

– Mert iszonyodom a márkitól! Ezzel zokogva rogyott a földre.


* * *

Néhány nappal később fekete kárpittal bevont hajó hozta Tyrbe Sybilla jól-rosszul bebalzsamozott holttestét, hogy a katedrálisban találjon nyughelyére, a királyság utolsó szentélyében, mely még befogadhatta. Ha eljön a visszahódítás ideje, elviszik majd a Kálvária sírkamrájába.

Tyr feketébe öltözött a kedvéért, és követte a lovagok vitte koporsót a keskeny, gyakran lépcsőkkel szaggatott utcákon át, melyeket reménytelen, kétségbeejtő eső

áztatott. A kisszámú rokonság, melyet az elhunyt maga mögött hagyott, gyászi díszben követte. Első helyen a férj, akinek könnyben úszó szeme egy pillanatra sem szakadt el az aranykoronától, mely az illatos cédruskoporsót borító királyi lobogón pihent.

Isabelle is a díszes, drágakövekkel kirakott karikát figyelte, melyet mindenáron a fejére akartak tenni. Ő azonban irtózott tőle, mintha előre megérezné a szenvedések hihetetlen sorát, mely miatta vár majd rá. Ebben a pillanatban csak harca folytatására gondolt, hogy maga mellett tartsa a csodálatos, mandulavágású szemű fiút, aki akár egy görög szobor – bár biztosan nem Achilles vagy Ulysses – modellje lehetett volna.

Mégis számított rá, a válaszára, melyet bizonyosan ad majd, ha nemsokára a bárók a kastély nagytermében felszólítják, hogy mondjon le róla és vonuljon vissza. Ha ugyanolyan elszántnak mutatkozik, mint a felesége, senki és semmi nem választhatja el őket…

Nagyon hamar elérkezett a végzetes pillanat, hiszen a harcosok, akik körülvették Isabelle-t, türelmetlenül várták, hogy visszatérhessenek Akra előtti poklukba: Szaladin udvarias visszafogottsága biztosan nem tart sokáig. A régi vagy új sebesülésekkel tarkított, fáradt férfiakkal, az érsekkel, valamint mindazokkal szemben, akiket szeretett, Isabelle kézen fogta Onfroit, és kijelentette, hogy csak akkor lesz királynő, ha ő lesz társkirálya. Onfroi, akinek keze jéghidegen szorította az övét, ugyanígy nyilatkozott, és az egybegyűlteken harag moraja futott végig, mint viharos fuvallat.

Senkinek, még a prelátusnak sem maradt azonban ideje válaszra: egy atletikus termetű

lovag, akinek köpenyén egyszerű, arany és azúrkék címer ragyogott, előrelépett. Guy de Senlis volt, egy ősi, Nagy Károlytól eredő család sarja. Vitéz harcos volt és előkelő

nagyúr, akit származása feljogosított arra, amire vállalkozott.

Három lépéssel Onfroi elé ugrott, mélyen a szemébe nézett, és komoly hangon kijelentette:

– Minden becsületes embernek joga van a javait és a jogait fegyverrel a kézben megvédeni. Ezt ajánlom fel önnek azzal, hogy viadalra hívom. Isten segítségével bebizonyíthatja önmagának és a nemes gyülekezetnek, hogy méltó rá, hogy egy királynő férje legyen!

Guy de Senlis minden durvaság nélkül levette a kesztyűjét, és Onfroi lábához dobta…

Hirtelen mélységes csend lett. Hatalmas csend. Fülsüketítő csend, hisz elnyomta még a visszafogott lélegzetek hangját, Isabelle szívének heves dobogását is. Elhúzta kezét a férjétől, hogy az szabadon cselekedhessen. Könnyben úszó szeme könyörgéssel telt meg. Onfroi le fog hajolni, felveszi a kesztyűt, aztán holnap a díszudvarban megküzd az ismeretlen lovaggal! így kell tennie! Nem hagyhatja el őt, a feleségét, akit állítólag annyira szeret, csak azért, mert fél. Mindenható Isten, nem lehet, hogy csak áll ott mozdulatlanul, és csak nézi az acélkesztyűt. Mindjárt…

Nem, nem hajolt le. Éppen ellenkezőleg, felvetette a fejét, tagadhatatlan rémülettel a tekintetében végignézett az egybegyűlteken, akik mintha készen álltak volna, hogy keselyűként rávessék magukat.

– Nem! – kiáltott fel hirtelen. – Nem, nem harcolok! Válasszanak el minket, ha akarnak… és tartsák meg a koronájukat!

Rá sem nézve a feleségére, aki halottsápadt lett, és akihez Mária máris odaugrott, hogy megtámogassa, a nagy főparancsnok unokája elmenekült a teremből, és futott a katedrális melletti házba, miközben Isabelle könyörületes ájulásban a földre rogyott.