Megérkezett Pisából egy csapat a város érseke, III. Kelemen pápa legátusa, Ubaldo vezetésével, majd egy másik egység Velencéből Giovanni Morosini és Domenico Contarini parancsnokságával, dánok, bretonok, flamandok és mások. Később eljött II.

Champagne-i Henrik Thibaut de Blois-val, Etienne de Sancerre-rel és szép lovassággal.

Végre a hattini mészárlás és a Szent Város eleste szülte irtózat meghozta a gyümölcseit, és mindenfelől siettek az Akra körüli kis földterületre, melybe a királyság újjászületésének reményét fektették…

Eközben a tyri kastélyban Isabelle lassanként felépült az iszonyatos fájdalomból, amelyet Thibaut ítéletének híre szült benne. Étiennette mindent átható jelenlététől megszabadulva, édesanyja, a kövér Euphémia és féltestvérei, Helvis és Marguerite gyengédségével körülvéve végre hagyta, hogy fájdalma, ha el nem is csitul, elfogadja a gyógyírt, melyet a sajgó sebekre adnak, a kötést, mely megvéd az újabb sérülésektől. A hölgyek lakosztályában újra megtanulta élvezni a napnyugta szépségét, a tenger illatát, a boldogságot, hogy beleharap egy gyümölcsbe, vagy megcsodálja az éjszakai ég hatalmas, azúrkő-kék boltozatát. Újra felébredt benne a vágy is, hogy törődjön másokkal, ápolja testi vagy lelki bajaikat.

Végül megsajnálta szegény Onfroiját is, sejtve, mit állhat ki katonái szállásán.

Olyan gyakran hívta maga mellé, ahányszor csak tehette, bár még nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy az ágyába fogadja. A helyszűke – Balian felesége, lányai, udvarhölgyei és az idős Gibelet és d'Arsuf hölgyek, akik nemrég érkeztek, mindössze két szobán osztoztak! – természetes kibúvót kínált, hogy távol tartsa, ahogyan a többi férfit is. Mint Ibelin, Onfroi sem mert tiltakozni, és beérte azzal, amit kapott, tudva, hogy a felesége mellett töltött gyengéd percek nélkül képtelen lenne elviselni a márki által rákényszerített szigort és a kemény edzést, melyet minden fegyverforgatásra alkalmas férfitól elvárt. Az, hogy Tyr gyakorlatilag bevehetetlen, nem volt elégséges, hisz Szaladin nem járt messze, és a túlzsúfolt város védelme állandó, éber odafigyelést követelt. Onfroi nem örvendett ragyogó hírnévnek, és a fekete sas címeres márki kíméletlenül a tudtára adta, hogy a név kötelez, és a nagy főparancsnok unokájától mást is elvárnak, mint azt, hogy ügyesen verseljen, vagy szépen énekeljen, miközben lanton kíséri magát.

Ez a kérlelhetetlenség a férjével szemben, akiről tudta, hogy sosem faragnak belőle hőst, felháborította Isabelle-t, ahogyan felháborította a márki egész személyisége is.

Mióta visszavitte a kastélyba, Montferrat mindennap felkereste, hogy érdeklődjön az egészsége felől. Mindig tökéletesen tisztelettudóan, udvariasan és kedvesen viselkedett, Onfroi felesége azonban finom érzékeivel kitalálta, mi rejlik a szép szavak, az egészsége feletti aggodalom és a számos ajándék, parfümök és selymek mögött, melyekkel elhalmozta őt és Mária királynét. Elég volt egyetlenegyszer mélyen Conrad mohó és tüzes szemébe néznie: a férfi gyötrő vágyat érzett iránta, önző szenvedélyt, melynek nem sok köze van a szerelemhez. Egyszerűen csak akarta őt, Isabelle pedig tartott tőle, hisz nem ismerte eléggé ahhoz, hogy felmérje, meddig képes elmenni, hogy a magáévá tegye. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy nem kedvelte a márkit, annál is inkább, mert képtelen volt megbocsátani neki Thibaut elűzését.

Bár maga sem szerette jobban Montferrat-ot, Mária megpróbálta jobb belátásra bírni a lányát:

– Legyen igazságosabb, Isabelle! Mint mindazoknak, akik nagyra becsülik Courtenay lovagot, és hisznek az ártatlanságában, az elítélése csakis borzalmas igazságtalanságnak tűnhet, de őszintén hiszem, azzal, hogy megmentette az életét, a márki mindent megtett, amit az adott körülmények között lehetett. Gondoljon bele, hogy az a szörnyeteg Josefa fellázította a tömeget, az egész város ellene támadt, és az apagyilkosoknak kijáró büntetést követelte Thibaut fejére.

– Mindent, amit tehetett, anyám? Szerintem jobb lett volna, ha börtönben őrizteti, míg meg nem találják az igazi gyilkost.

– És hogyan találnák meg?

– Fogják le a vádlót, és faggassák ki, míg el nem árulja az igazat!

– Lányom! – kiáltott fel az egykori királyné elszörnyedve az Isabelle szavain átsütő

kérlelhetetlen erőszaktól. – Úgy érti, kínvallatásnak kellett volna alávetni?

– Miért ne? Az ilyen nők – kiismertem már – tele vannak gyűlölettel, irigységgel és gonoszsággal. Ő volt az ellenségünk, a néhai Agnès rossz szelleme, aki most Étiennette de Milly mellett kamatoztatja a tehetségét, akinek semmi szüksége sem lett volna a ráadás kegyetlenségre, hisz épp elég gonosz magától is. Honnan tudja, hogy nem ő és Josefa rendezték meg a bűntényt?


– Nem látom be, miért tették volna.

– Mert szeretem Thibaut-t. A szerelemért, mely azt hiszem, velem született, és melyről túl későn értettem meg, hogy egész életem lényege. A szerelemért, melyet egyszer megtagadtam valamiért, ami csak illúzió volt, s mely most minden varázslatnál erősebben fogva tart, és sosem huny ki, mert magammal viszem a halálba, sőt, azon túl is, a felhők közé, ahol Mindenható Istenünk uralkodik!

Isabelle még sosem fedte fel titkát, s főleg nem árulta el érzelmei mélységét és erejét. Őt hallgatva, arca és egész lénye hirtelen ragyogását elnézve Márián hirtelen alázat és csodálat különös érzése uralkodott el, mintha a tökéletes szerelem vakító fénye ragyogná be a szűk ablakrést, ahol álltak, sápadt lámpássá silányítva a nap sugarait. Most értette meg, miért szenved annyira a lánya a szeretett férfi sorsa felett.

– Isabelle – suttogta –, imádkoznunk kell!

– Kiért? Érte, akit fegyver nélkül, üres kézzel löktek ki minden veszély közé, kitéve az emberek és a háború pusztította vidék minden kegyetlenségének? Mást sem teszek!

– Nem! Önmagáért, Isabelle! Hogy az Úr óvja meg magát, aki olyan szép, a többi férfi szenvedélyétől, és a néha elviselhetetlen kényszerektől, melyekre a sors szinte mindig ráviszi azokat, akik egy trónus lépcsőjén születnek. És mert mindenki másnál boldogtalanabb lenne.

– Mire gondol, anyám?

– Sybilla nővérére, aki hónapok óta ott van Akrában, a férje bíbor sátrában. Az a hír járja, hogy beteg, és a közelgő télben romolhat az állapota. Ha véletlenül meghal, magáé lesz a korona, hisz őt választották királynőnek az elsőszülöttség jogán, és Guy de Lusignan csak az ő nevében király. Ha a nővére meghal, a férje senki sem lesz. Maga lesz minden!

– Lehet, de nem értem, miért lennék attól még boldogtalanabb. Hisz férjnél vagyok. Ha királynő leszek, a férjem lesz a király, ahogyan most Guy de Lusignan.

– Hogy ő király lesz? Gondolja, hogy a bárók és a lovagság, akik megvetik őt, hajlandóak lesznek térdet hajtani előtte?

– Kénytelenek lesznek, hisz így parancsolom majd.

– Ne legyen ebben olyan biztos. Elfelejtette az édesapját? Ahhoz, hogy megkapja a királyságot, melyhez születése révén minden joga megvolt, el kellett taszítania Ágnest.

Szerette őt, két gyermekük volt, mégis feleségül vett engem.

– A boldogsága érdekében, anyám! Tudom, hogy szerette magát!

– Ebben egy percig sem kételkedtem, de egy férfi mindig férfi marad. Az ágyban éppúgy, mint a kormányzásban, érvényt szerez az akaratának, és ha a feleség nem tetszik neki, elhagyhatja, és mást kereshet. Egy asszony nem teheti meg, még ha királynő is: el kell viselnie a kiválasztott férjet, hogy leszármazottai legyenek. Ha úgy szeret, ahogy maga szereti a fattyút, van ennél nehezebb próbatétel?

– Annyira kegyetlen ez, hogy gondolni sem akarok rá! Ha Sybilla helyére kell lépnem, vagy a bárókra kényszerítem Onfroit, ahogy ő tette Guyvel, vagy visszautasítom a koronát!


– Nem hiszem, hogy joga lenne rá. Hisz kötelessége lesz az uralkodás!


* * *

Sybilla 1190 októberében halt meg a járványok egyikében, melyek rendszeresen végigsöpörtek az Akra előtti zsúfolt táboron. Túl sokan gyűltek össze, és nem mindenki bírta az éghajlatot. Túl sok volt az örömlány is, mindenfelől érkeztek, hogy kihasználják a gazdagságot, melyet a nyugatról jött keresztesek hoztak magukkal.

Gyakran a legszebbek voltak közöttük a legveszélyesebbek, hisz betegségeket hordoztak, itt vagy ott összeszedett vírusokat, melyeket bőségesen terjesztettek tovább. Ráadásul kezdtek fogyatkozni a készletek, és a Szaladin által felállított harapófogó megtörésére tett kísérletek sorra eredménytelennek bizonyultak. Végül a máskor oly áldásos őszi esők most katasztrofális hatást tettek.

A fiatal, harmincéves királynőt este érte a halál, éppen akkor, amikor az ostromlott város falain belül a müezzinek esti imára szólítottak. Az akrai püspök, aki imát mondott, hogy Isten kegyes legyen az önző és felelőtlen lélekhez, felemelte a hangját, hogy elfojtsa a hitetlenekét. A törékeny bíbor selyem palotát betöltők inkább haraggal, mint szánalommal csatlakoztak hozzá. Az azúrkék ágynál, melyen felesleges érzékiséggel terült szét a halott kibontott szőke haja, Guy de Lusignan arcát a felesége lábához szorítva szívet tépően zokogott, közömbösen mindarra, ami körülötte történik. Akkor is ott maradt, amikor mindenki távozott, hogy a királynő szolgálói elvégezhessék a ravatalozást. Meg sem hallotta a suttogást, mely egyre erősödött a bárók és a hadvezérek között.

Valaki – Simon de Tiberiade, Ermengarde d'Ibelin férje – azt mondta:

– Sybilla királynő meghalt. Éljen Isabelle királynő!

Dreux gróf meglepetten megjegyezte, hogy Guy király még életben van, mire elmagyarázták neki, hogy Sybilla nem a király felesége volt, hanem a megkoronázott királynő, és Lusignan nélküle senki. Amaury főparancsnok sötét tekintettel, karján összefont karral hallgatott, majd felvetette, hogy Guy, és nem Isabelle jött el megostromolni Akrát, és megérdemli, hogy megtartsa a koronát.