Étiennette nyugodtan kiitta a borát, csak azután válaszolt:

– Azt, hogy jól tettem, hogy vigyáztam rá, és továbbra is így kell tennem! Ezt az alakot eltávolítottuk, de vannak mások is… kezdve Montferrat-val!

– Jöjjön, segítsen! Olyan sápadt, és nincs eszméleténél!

– Semmiség! Locsoljon hideg vizet az arcába, attól magához tér!

Ezzel Étiennette megvonta a vállát, és kivonult a teremből, ahol a vacsorát fogyasztották.

Az elkövetkező napok rettenetesek voltak Isabelle számára, akinek idegei felmondták a szolgálatot a bánat súlya alatt. Zokogásrohamok törtek rá. Mint Nabluszban, visszamerült a szorongások ördögi körébe, rémálmok gyötörték, Thibaut kitaszításának képeit látta, melyeket Étiennette kegyetlen pontossággal festett le neki.

Az édesanyját kérette, Étiennette azonban mintha meg sem hallaná. Onfroi azt sem tudta, mihez kapjon, és úgy érezte, megbolondul a zokogás rázta feleség mellett, akiben képtelen rátalálni édes éjszakáinak társára. Ebből erőt merítve szembeszegült félelmetes anyjával. Könnyekkel kérlelte, és fia fájdalmát látva Étiennette végül engedett. Szolgát küldtek a kastélyba Mária királynéhoz, hogy látogassa meg a lányát.

Étiennette azonban úgy intézte, hogy ne találkozzon vele:

– Egyedül fogja fogadni – utasította Onfroit. – Én imádkozni megyek a katedrálisba. Ne hagyja, hogy sokáig maradjon!

Komnenosz Mária helyett azonban Conrad de Montferrat jelentkezett be orvosa kíséretében.

– Megtudtam, hogy Isabelle hercegnő beteg – magyarázta Étiennette-nek, miután illendően köszöntötte. – Ez itt Antoni mester, bölcs milánói orvos, aki a személyes szolgálatomban áll.

– A menyem az édesanyját várja, nem egy férfi gondoskodását, akire semmi szüksége! Női baja van, amiből a férfiak semmit sem értenek – vetette oda Étiennette, akinek nem volt ínyére a látogatás.

– Mária királyné is gyengélkedik. Eljön, amint tud, de addig is engedje, hogy Antoni mester megvizsgálja a beteget!

– Minek? Inkább a lelke beteg, mint a teste, és a szerelem, mellyel a fiam körülveszi, minden orvosságnál jobban gyógyítja. Mindenesetre köszönöm, Conrad nagyúr, hogy idefáradt.

Ha azt remélte, Montferrat ezzel sarkon fordul, súlyosan tévedett. A márki nyájas arckifejezése fenyegető felhőbe tűnt.

– Nemes hölgy – jegyezte meg ragadozómosollyal –, úgy látom, elfelejt egy nagyon fontos tényt: az értéket, melyet a királyság – legalábbis ami megmaradt belőle –

Amalrich király legkisebb lányában lát. Ha valami történne Sybilla királynővel – azt mondják, nem a legjobb az egészsége, miután halott kislányt hozott a világra –, a bárók, ezúttal egyhangúlag, Isabelle-nek adnák a koronát. Tehát nemcsak a maga menye, de mindenekelőtt politikai tényező.

– Hogy érti?

– Úgy, hogy a legjobb gyógykezelésben kívánom részesíteni. Ideküldetek egy hintót, hogy a kastélyba vigyék… a férjével együtt, természetesen!

– Azzal megsértené a jogaimat: a maga hercegnője Onfroi de Toron felesége, Kerak, Moab, Toron uráé.

– Igaz, majdnem elfelejtettem – susogta a márki, arcán az egeret éppen elkapni készülő macska kéjes kifejezésével. – Ebben az esetben mit keres a fia az asszonyok szoknyája mellett? Ha igaz, amit beszélnek, Krak nem esett el, nem úgy, mint Toron, mely nincs messze innen, s melynek megőrzésért semmit sem tett. Mi is a helyzet?

– Szaladin szabadon bocsátotta, de ígéretét vette, hogy nem fog többé fegyvert ellene. Úgy gondolom, ez sokat számít!

– Leginkább a gyáváknak számít! – vágott vissza Montferrat nem vesztegetve az időt felesleges udvariaskodásra. – A kényszer alatt tett ígéret alól a pátriárka vagy akármelyik érsek azonnal feloldaná, de ő inkább ragaszkodik hozzá. Ezért kijelentem, hogy képtelen biztosítani egy ilyen előkelő és értékes hölgy védelmét. Egy perc múlva itt a hintó. Magam kísérem el!

– Fegyvert merészelne használni a házamban?

– Habozás nélkül! Annál is inkább, mert ez nem a maga háza, csak kölcsön kapta…

A Krak hölgye úrrá lett haragján, és megadta magát:

– Ha így állunk, megengedem az orvosának, hogy megvizsgálja a menyemet –

szólalt meg leereszkedő-en, ironikus mosolyra fakasztva a márkit.

– Hálás köszönet! Csakhogy én már nem így kívánom. Az ön ellenállása meggyőzött, hogy a hercegnő nincs biztonságban ebben a házban. Néhány perc múlva a kastélyban lesz!

Étiennette dühödten rádöbbent, hogy ezzel a férfival szemben alulmarad. Egy órával később egy elfüggönyözött hintó, melyet férfiak vittek a hátukon, hogy megkíméljék a beteget az utcák egyenetlenségeitől, visszavitte Isabelle-t a kastélyba, ahol az édesanyja – aki a legkevésbé sem volt beteg! – és Euphemia fogadták tárt karokkal. Lefektették a hölgyek lakosztályában. A szerencsétlen Onfroinak nem hagytak más választást, mint hogy beköltözzön a katonái szálláshelyére, melyet mélységesen gyűlölt. Csak a teljes gyógyulás után keresheti fel a feleségét az ágy elhúzott függönyei mögött. Bár lázadozott, előrelátóan magával vitt két könyvet.

Étiennette megpróbálta követni a menyét, de nagyon udvariasan felkérték, hogy maradjon ott, ahol van: a kastélyban kevés a hely, és nem élvezhetné a neki kijáró kényelmet. Ráadásul, ha számára kevés hely állt volna rendelkezésre, egyáltalán nem volt hely a cselédje, Josefa számára, akit Balian d'Ibelin hamis tanúskodással vádolt, és aki csak az úrnője iránti tiszteletnek köszönhette, hogy nem űzték ki őt is a városból.



* * *

Eközben hamarosan újra fellángolt a háború. Az utolsó ember lobbantotta lángra, akitől számítottak volna rá: Guy de Lusignan, a becsületét vesztett, letaszított, hadsereg és királyság nélküli király, talán fivére, Amaury főparancsnok, és a felesége, Sybilla unszolására. Dühében, amiért csak menekült lehet Tripoliszban, összegyűjtötte az összes fellelhető frank lovagot és a frissen érkezett zarándokokat, akikhez csatlakoztak Gérard de Ridefort Tortosába menekült templomosai és a margati ispotályosok. Ezzel a kis hadsereggel Guy megostromolta az egykori királyság második városát, fő kikötőjét, Akrát. A jeruzsálemi királyok nagy vörös sátra hamarosan a Teli el-Fukar dombon virított, a város keleti oldalán, „és vele volt Sybilla is”…

Őrült vállalkozás volt: Akra erős és nagy város volt, melyet nyugaton a tenger, keleten pedig magas és hosszú64 falak védelmeztek egy hatalmas őrtoronnyal, az Elátkozott toronnyal. Ezenfelül egy harcedzett, az ostromlóknál nagyobb garnizon védte a szultán egyik unokaöccsének parancsnoksága alatt. A támadóknak mégis sikerült a föld felől elszigetelniük a várost, és megvetették lábukat a parton, ahonnan segítséget kaphattak.

Amikor Szaladin megértette, mi történik, a város segítségére sietett, és vas félkörbe zárta az ostromlókat, Lusignan emberei azonban már beásták magukat egy megerősített táborba, ahol sem a városiak, sem Szaladin katonái nem érhették el őket.

Ráadásul erősítést vártak Nyugatról, elsősorban Franciaországból. Eljöttek lovagjaikkal Róbert de Dreux gróf, VI., Kövér Lajos unokája, és fivére, a beauvais-i püspök, De Bar gróf, Guy de Dampierre, Raymond de Turenne, Geoffroy de Joinville és Narjot de Toucy, mind vitéz lovagok, akiket őszinte hit és az a mélységes vágy vezérelt, hogy visszahódítsák Jeruzsálemet és Krisztus sírját. Várták Rőtszakállú Frigyes nagy német seregét is, mely a szárazföldi utat választotta Bizáncon és Anatólián át. Közelgő

érkezése nagy reményeket szült: azt beszélték, százezer jól képzett fegyverforgatót hoz magával. Lesz mivel elsöpörni Szaladint és a mamelukjait, amikor az öreg császár ráront, és harapófogóba kerül a frankok és a németek között. Sőt, azt hitték, Szaladin a meghátrálás határán áll, amikor híre jött, hogy Frigyes Konyánál legyőzte a kulcsfontosságú város urát, és szövetségre lépett vele a szultán ellen. Ám egy forró nyári napon, hosszas lovaglás után Frigyes megérkezett a Selef folyó partjára, és vonzotta a hűs víz. Nagyon kimelegedett, de hetvenéves volt: megütötte a guta, és holtan rogyott össze.

A vezetőjük parancsainak egy emberként engedelmeskedő német seregek sajátos vonása, hogy elveszítik szervezettségüket, ha a nevezett vezető eltűnik. Frigyes csapataival is ez történt. Annál is inkább, mert Sváb Frigyesnek, a császár fiának nem volt nagy tekintélye. A hadsereg széthullott. Egy része hazatért, mások Antiochia felé 64 Több mint egy kilométer


vették az irányt, a harmadik rész – a legjelentősebb – hagyta, hogy meglepje Szaladin egyik emírjének csapata, és a túlélőket eladták rabszolgának.

Az Antiochiába indulókat megtizedelte egy járvány, és a sváb hercegnek mindössze ezer embere maradt, hogy Jeruzsálembe vigye a császár bebalzsamozott holttestét.

Csak a feje ért oda, három évvel később. A többi részét sietősen el kellett temetni.

Frigyesnek mégis sikerült Akrába érnie ezer demoralizált emberével.

Különös háború állt be ezzel, melyben a frankok igyekeztek kiéheztetni Akra védőit, miközben amennyire tudtak, védekeztek Szaladin támadásai ellen. Az újonnan érkezettek tábora, mely a városfal mentén hosszan elnyúlt, valóságos sátorváros lett, melynek negyedeiben annyi különböző nemzet gyűlt össze, hogy húsz nyelvet beszéltek. Nagyrészt katonák voltak természetesen, de nem hiányoztak a zenészek, a szabadtéri mulattatók és a könnyűvérű nők sem, akiknek szépsége néha dezertálásra csábított egy-egy unatkozó mamelukot is. Az idő múlásával ugyanis furcsa együttélés alakult ki a két tábor között: két csata közt együtt beszélgettek, énekeltek, táncoltak Azután minden lelkiismeret-furdalás nélkül visszatért ki-ki a maga oldalára, hogy Krisztus vagy Mohamed nevében gyilkolja a másikat. Egy biztos volt: nem történt előrelépés egyik oldalon sem, azt leszámítva, hogy a frankokban új remény váltotta fel a Rőtszakállú hadseregébe vetett hitet: a Nyugat két legnagyobb uralkodója, Francia Fülöp és Angliai Richárd felöltötte a keresztet. Nem tudták, mikor érkeznek, de szentül hitték, hogy eljönnek. Mégis egyre csak húzódott, húzódott a harc a jelentős és értékes csapatok érkezése ellenére.