Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

Ezzel Conrad ironikus intéssel eltűnt a várfalról. Esti látogatói dühösen és elképedten kénytelenek voltak visszafordulni északra, Tripolisz felé, ahol menedéket reméltek. Most, hogy az örök ellenség, Rajmund gróf eltávozott az élők sorából, könnyebb lesz kiegyezni az utódával, aki minden erősítést szívesen fogadott. Szaladin kezdett egyre jobban rátelepedni.

Talán értékes tény lesz, hogy nála van a felszentelt király, amikor megérkezik Rőtszakállú Frigyes keresztes hadserege. A nem túl intelligens Guy csak egy dolgot felejtett el: Montferrat a császár unokaöccse volt.

Tyrben eközben az élet visszatért a mindennapi kerékvágásba, de növekvő

türelmetlenséggel várták Rőtszakállú Frigyest. Montferrat azzal ütötte el az időt, hogy tovább erősítette a város védelmét, melyben egyre nőtt a népesség: egymás után érkeztek a lovagok és bárók, akik megszöktek a muzulmán börtönökből, vagy egyszerűen csak szabadon bocsátotta őket a szultán, ha alkalmasnak találta a személyiségüket arra, hogy zavart keltsenek, és tovább növeljék a feszültséget Conrad és Guy között. Így történt, hogy egy napon a királyság egykori udvarnagya és Akra utolsó kormányzója, Jocelin de Courtenay is áthaladt a felvonóhídon.

Thibaut nem tudta meg azonnal, mert az apja érkeztekor nem volt a kastélyban.

Montferrat megbízta, hogy a kikötőben felügyelje az egyik lánctartó torony megerősítésének munkálatait. Jean d'Arsuf, Balian küldötte figyelmeztette.

– Balian nagyúr tudja, hogy ön komoly ellenérzésekkel viseltetik iránta, de arra kéri, legalább egy kis ideig tegye félre a gyűlöletét. Úgy tűnik, az apja sokat szenvedett a fogsága alatt: sebesülések vannak az arcán, és selyemcsuklyát hord, hogy eltakarja a fejét ért égési sérüléseket

– Hol szerzett ilyeneket? Nem tartott olyan sokáig a fogsága, hisz egyetlen kardcsapás nélkül átadta Akra kulcsait! Ráadásul Szaladin nem bántalmazza az előkelő

foglyait, hisz szép váltságdíjat remél értük. Bár nem tudom, ki fizetett volna érte bármit is. A szultán igen nagy jóindulatról tett tanúságot, hogy szabadon engedett valakit, akit bizonyára megvet…

Thibaut nem tette hozzá, hogy nem nehéz kitalálni, mi volt Szaladin hátsó szándéka. Határozott okkal engedte el Courtenayt, különben miért küldte volna Tyrbe, olyan emberekhez, akiknek mind jó okuk volt rá, hogy gyűlöljék – mint Balian és az övéi –, ahelyett, hogy Tripoliszba indította volna az unokahúga, Sybilla után? Ráadásul Jocelin sebei és égései bizonyára a lepra látható jeleit leplezték, ezt a véleményét azonban megtartotta magának.

– Ha olyan rossz állapotban van – folytatta –, miért nem viszik a Szent Péterkórházba? Nagyon jók a pisai orvosok!

– Egy ilyen előkelő úr a kórházban, a pórnéppel együtt? No de barátom! – kiáltott fel megbotránkozva Jean. – Azt sem engedi, hogy egy felcser megnézze: azt mondja, pihenéssel és jó táplálkozással magától meggyógyul a baja…

– Meglepne! Valami azt súgja, hogy az ő bajai sosem gyógyulnak meg. És jól is van így – vetette oda dühösen Thibaut.

– Ó! Hogyan beszélhet így? Nem az édesapja?

– Az apám? Miért? Mert teherbe ejtette az anyámat, azután pedig elhagyta? Csak rosszat kaptam tőle.

– Azért elismerte magát.

– Mert kierőszakolták tőle. De hagyjuk. Menjen vissza a kastélyba! Mondja meg Balian nagyúrnak, hogy felkeresem Fabrégues urat, a provenge-i kereskedőt.

Ezzel magára hagyva az elképedt fiatalembert nagy léptekkel távozott, és felfelé vette az irányt a főutcán a Zöld palota felé, ahol a provence-iak üzletei álltak. Nemrég barátságot kötött a kövér, joviális férfival, akivel a kikötőben ismerkedett meg, és akinél szívesen elidőzött a vászontetővel védett üzletben, friss bort kortyolgatva és a kereskedő szülővárosának, Marseille-nek a történeteit hallgatva. Aznap azonban Simon Fabrégues nem volt otthon, és Thibaut megnyugvást keresve a katedrálisba indult, hogy imában kérje az urat, oldja fel haragját, miközben remélte, hogy megpillanthatja Isabelle-t, akit az anyósa hosszas térdeplésekre kényszerített a főoltár előtt, mely felett egy fenséges Krisztus uralkodott ijesztően merev és tágra nyílt tekintettel. A templomot I. Balduin alatt építették újjá bizánci stílusban, szép porfíroszlopokkal, melyek egykor az eredeti bazilikához tartoztak.

Odabent a számos olajlámpás apró lángjának fényében asszonyok tolongtak.

Mindig sokan voltak a vészterhes időkben, de egyikük sem hasonlított Isabelle-re. Úgy tűnt, bármennyire nagy szüksége is lenne rá ebben a percben, Thibaut nem talál sem a barátság, sem a szerelem támaszára. Csak Isten felé fordíthatta haraggal és erőszakkal eltelt lelkét. Tehát imádkozott. Legalábbis megpróbált, ám sosem érezte még ennyire sivárnak és nehezen járhatónak az ég útjait. Akár tetszett, akár nem, annak a férfinak a vére csörgedezett az ereiben, bosszúszomjas vér, mely nem ismer megbocsátást annak számára, aki megkínozta Ariane-t, azután, hogy lopni merészelt az enkobaolajból, melyre oly nagy szükség volt a leprás király bátorságának támogatásában. Hogyan nézhet gyűlölet nélkül arra a nyomorultra, ha Isten és a Szűzanya nem siet segítségére?

Sokáig térdepelt a márványkövezeten, segítséget, tanácsot, megnyugvást remélve.

És megérkezett a megnyugvás. Mintha Balduin hangját hallotta volna, mely eszébe idézte a sírján megtörtént csodát. „Isten megkönyörült az áldozaton, míg a hóhér már megkapta büntetését. Hagyd, hogy a betegségbe haljon bele, melyet saját hibájából kapott el! Hagyd beteljesülni Isten igazságát! Még sok dolgod van a földön. Ne terheld meg a lelked halálos bűnnel!”

Kissé megnyugodva hagyta el a templomot. Félénk napsütés ragyogta be a várost és a tengert, ahol a szélben két éppen kifutó hajó sárga és piros vitorlái billegtek. Thibaut mélyen beszívta a finom sós illatot, és megindult a kastély felé. Felesleges tovább késleltetnie az elkerülhetetlen találkozást. Ha túlságosan kemény és elviselhetetlen lesz a közelség, elhatározta, hogy megkéri Baliant, küldje el, ahová csak hasznosnak gondolja…

A sors azonban másképp határozott.

Isabelle lakóhelyének utcájából kifordulva Thibaut megpillantotta Jocelint. Hosszú botra támaszkodva, bélelt köpenybe burkolózva, fején vörös selyemcsuklyával az egykori udvarnagy egyenesen felé tartott. Thibaut éppen erről a fejfedőről ismerte fel, melyről Arsuf beszélt, mert a szakáll keretezte arcot még be nem gyógyult sebek borították. Courtenay kék szemében – melyet fia nem örökölt – mégis ugyanaz a gonoszság csillogott.

– Tehát itt vagy! – kiáltotta teli tüdőből. – Hálát adni indulok az Úrnak, hogy megkímélt, és éppen az utamba küld téged. Micsoda öröm!

Botját előreszegezve Courtenay megindult felé, olyan gyorsan, amennyire csak új keletű sántasága engedte, és kitárta a karját, hogy megölelje a fiát, akit mindig is gyűlölt. Thibaut kinyújtotta a karját, és a köpeny brokátját érintve kikerülte a kínos ölelést.

– Öröm? Ez újdonság közöttünk! Sosem vettem észre, hogy kedvelne.

– Nos, mondjuk úgy, megkedveltelek. Hajdan elviselhetetlen voltál. Most azonban szorosabbra kell fűznünk a családi szálakat. Hisz az egyetlen gyermekem vagy…

– Kissé későn döbben rá erre. Én inkább el is felejteném!

– Makacs alak vagy! Régóta tudom. Végül is rám hasonlítasz. Úgyhogy felejtsük el a múltat, és öleljük meg egymást!

Újra megpróbált közelebb lépni, de Thibaut hátrált.

– Nem!

– Nem? No de miért?

– Mert ma már tisztán látok. Bevallom, egy pillanatra meglepett a magára sehogyan sem jellemző jóindulata, de nem a gyengédségét akarja átadni nekem ezzel a Júdás-csókkal. A betegségét, nem igaz, apám? A leprát, mely legalább annyira emészti a testét, mint a lelkét.

– Hallgass! Megőrültél? Én leprás lennék? Honnan veszed?

– A jeruzsálemi palotája pincéjéből, ahová kiláncoltatta Ariane-t, borzalmas halálra szánva!

– Borzalmas és megérdemelt halálra! Az a rothadó ribanc hozzám mert dörgölőzni…

Barna haja keretében Thibaut arca kőkeményre dermedt.

– Ezért az aljas sértésért, mindazért, amit vele tett, és az enkobáért, melyet nem átallott ellopni, meg kellene ölnöm! – morogta összeszorított fogakkal. – De menjen az útjára, és a jövőben felejtsen el!

– Felejtsem el, milyen szép fiút szült nekem a lotyó anyád? Soha! Csodálatos vagy, és egészséges. Elhatároztam, hogy mindent megosztok veled…

Mielőtt Thibaut, akit undorral töltöttek el a hallottak, harmadszor is eltaszíthatta volna, Jocelin a nyakába ugrott, és nem is sejtett erővel szájon csókolta. A fiú irtózva el akart húzódni, ám az ölelő karok rövid kiáltással elengedték a nyakát, és Jocelin a földre rogyott előtte. Ki tudja, honnan eldobott tőr állt ki a hátából…

Thibaut döbbenten nézte a mozdulatlan testet, és letérdelt, hogy megnézze a halálos fegyvert, melyet hatalmas erővel dobhattak el. Felpillantott a gyilkost keresve, ám máris tömeg gyűlt köréjük Az élükön egy nő kiabált dühösen. Szavai az utolsó ítélet harsonáiként visszhangoztak a fülébe:

– Gyilkos! Apagyilkos! Nézzétek: ez a nyomorult megölte öreg édesapját! Láttam!

Mindent láttam!

Ki tudja, ő is honnan érkezett, de Josefa Damianos vádolta a bűnnel, és izzította ellene a máris felbőszült tömeget…

A katedrálisba tartó két pap érkezése mentette meg Thibaut-t. A Josefa feltüzelte tömeg kész lett volna felkoncolni. A két pap nem sokat törődve a keresztényi gyengédséggel erős ütéseket osztogatva kiszabadította, és hátralökte azokat, akik éppen fojtogatták:

– Krisztus nevében, vissza! – kiáltották. – Hagyják ezt az embert! Szégyen, hogy kezet emelnek rá Isten háza előtt!