Meg is tették. Jean szakértő magabiztossággal ragadta meg az evezőket: Sidonban töltötte a gyermekkorát egy rokonánál, és úgy hajózott, akár a vikingek, akiknek véréből csörgedezett néhány csepp az ereiben. Thibaut hálát adott az égnek: a kikötőn kívül erősen hullámzott a tenger, és a part felé sodorta a csónakot, de Jean d'Arsuf szilárdan tartotta, és némi erőfeszítés után megérkeztek a nemrég megnyitott árokba.

Az átvágott földnyelv ott húzódott felettük, akár egy kis fal. Itt csendesebb volt a hullámzás. Thibaut csáklyával a kezében felállt. Meglengette, eldobta, majd meghúzta.

Elsőre sikerrel járt: a vashorog szilárdan megakadt.

Azután csuklója erejével felkapaszkodott, és elérte a földet. A földnyelv elhagyatott volt, a végén azonban ott ragyogtak a muzulmán tábor tüzei. Ott állt a pózna, két lépésre tőle, s kikötözött, átázott áldozatát csak a kötelek tartották. Thibaut három tőrmetszéssel elvágta őket. Az öregember lerogyott a sárba. Mellé térdelve a lovag meggyőződött róla, hogy bár nagyon gyengén, de lélegzik. Sietnie kellett!

Odavitte az árok széléhez, fogta a derekára tekert kötelet, és ráerősítette az öregre.

Halk füttyentéssel értesítette Jeant, majd nagyon óvatosan, de a kötelet erősen tartva leeresztette a testet a fegyvernök kitárt karjaiba. Ebben a pillanatban hirtelen széllökés rendítette meg, de szilárdan állt a lábán, és nem engedte el terhét. Jean elfojtott hangját hallotta:

– Fogom! Jöjjön! Zajt hallok!

Thibaut is hallotta. Fáklyákkal felszerelkezett férfiak közeledtek. Bizonyára meg akarták nézni, hogy van a fogoly. Thibaut nem várta be őket. Egy szempillantás alatt leereszkedett a csónakba, és megpróbálta kiszabadítani a csáklyát, de az erősen tartott.

Hátra kellett hagynia. Közeledtek a fáklyák, miközben Jean őrült tempóban evezni kezdett, egyszerre harcolva a széllökésekkel és a hullámok tajtékával.

– Segítek – ajánlkozott Thibaut.

A fiatalember mellé ült, és megragadta az egyik evezőt. Együttes erőfeszítéssel megkerülték a lánc tornyát, éppen abban a pillanatban, amikor a katonák elérték a póznát. Még hallották dühödt kiáltásaikat, valamint a harcosok erre felelő gúnyos nevetését, akik a várfalról íjjal a kezükben figyelték a mentőakciót, anélkül, hogy észrevették volna őket.

A kikötőben, melyet most tűz világított meg, Conrad de Montferrat és Balian d'Ibelin várta őket egy vízbe merülő kőlépcső tetején, melyet síkossá tett az eső. Jean ügyesen kikötötte a csónakot egy rozsdás karikához, Thibaut pedig máris felemelte a mozdulatlan öregembert.

– Add ide! – parancsolta keményen Montferrat.

Sovány, alacsony termetét meghazudtoló erővel karjába emelte az apját, és felvitte a veszedelmes lépcsőfokokon, anélkül, hogy bárki segítségét is elfogadta volna, majd lefektette az előkészített hordágyra.

– A kastélyba! – kiáltotta. Nem mondott köszönetet a két megmentőnek, és vörös köpenye beleveszett az éjszakába.

Az eső, mintha csak a visszatérésüket várta volna, pihenőt tartott. Balian fahéjas forralt borral kínálta őket, majd egy mosoly árnyékával megjegyezte:

– A márki túlságosan értékes ember ahhoz, hogy elidőzzünk ilyen részleteknél, nem igaz?

III. Guillaume de Montferrat hajnalban halt meg, a felkelő nap fakó, szürkés fényében, éppen akkor, amikor az ellenséges táborban egy kis domb tetejéről imára szólították Allah katonáit.

– Ma éjjel átadjuk Istennek – jelentette ki Conrad. Azután hirtelen Thibaut felé fordult, aki újra elfoglalta helyét Balian mellett, és rászegezte sasszemét:

– Nem fogom elfelejteni!



* * *

Tyr ostroma nem tartott sokáig. Az egyiptomi flottára számítva, hogy eltorlaszolja a kikötőt, és nem engedi, hogy a frank hajók kifussanak, Szaladin ugyan felállíttatott három-négy ostromgépet, kőhajítót és katapultot a földnyelven, de a keskeny területen nehézkes volt a használatuk. Annál is inkább, mert a falakon belül a lövedékek csak a város kis részét érhették el, és nem okoztak nagyobb károkat. A blokád hatékonyabbnak látszott, bár a gazdag és jól ellátott Tyr

.sokáig ellenállhatott. Beköszöntött azonban a rossz évszak, és nem volt a szultán ínyére a gondolat, hogy ezen a szűk kis területen töltse. Még kevésbé az emírjeinek, akik alig várták, hogy végre kiélvezhessék hódításaik gyümölcseit. A muzulmánok a keresztényekhez hasonlóan nem tartoztak folyamatos szolgálattal a hűbéruruknak.

Mint a nyugatról érkezett seregeknél, melyek meghatározott időre álltak csatarendbe, Allah katonáira is csak időszakos kötelezettség vonatkozott. Conrad de Montierrat elhatározta, hogy döntésre viszi a helyzetet.

Tíz gálya fogta körül Tyrt, és ahogyan az gyakran előfordul, amikor a támadó azt hiszi, nincs más dolga, mint megvárni, míg az ostromlott megadja magát, éjszakánként rosszul őrizték őket. December 30-ának éjszakáján Montferrat a lehető legnagyobb titokban kifuttatta a kikötőből hajóit két provence-i gálya kíséretében. Teljes volt a meglepetés: öt muzulmán hajót megtámadtak és elfoglaltak. Ezt látva az öt másik elmenekült Bejrút felé, de a frank hajósok üldözőbe vették őket. Éppen mielőtt utolérték volna a menekülőket, a hajók a parthoz úsztak, és a legénység a szárazföldön futott tovább.

Reggelre Szaladin felmérte, hogy vesztett. Annál is veszedelmesebb lett volna tovább makacskodnia, mert a kémeitől megtudta, hogy Rőtszakállú Frigyes vezetésével keresztes hadsereg készül útnak indulni. Feloldotta tehát az ostromot, és visszatért Damaszkuszba, mélységes felháborodással Montferrat márki iránt, akit nem lesz könnyű megtörnie. Politikai géniusza ekkor ragyogó ötletet súgott, mely arra a furcsa sorsszerűségre alapozott, mely szerint a frank hercegek egymás ellen fordulnak.

Elhatározta, hogy szabadon engedi a Lusignanokat: Guy királyt és Amaury főparancsnokot, ahogyan arra Sybilla királynő kérte, aki eljött hozzá Tortosából, ahol a templomosok védelme alatt élt. Már akkor meg kellett volna tennie, amikor Hattin után Guy segített neki megszerezni Askalont és a többi Jeruzsálem környéki várost.

Azért nem tette, mert a mindig bizonytalan, mindig habozó Guy nem tudta, hová menjen, és mivel jól bántak vele, nem bánta a fogságát. Most azonban a bizonytalan kis király fontos bábunak bizonyult a sakktáblán. Szabadon engedte az öccsével és még néhány fogolytársával, miután illendően felszerelte őket és esküjüket vette, hogy

„tengerre szállnak”, nehogy kísértésbe essenek, hogy ismét fegyvert fogjanak ellene.

– Megmaradt magának Tyr kikötője, mely Montferrat márki kezén van – mondta Guynek. – Ott gond nélkül hajóra szállhat szépséges feleségével, a királynővel…


A „király” mindent megígért, amit csak Szaladin kért, és talán még a szavát is állta volna, ha nincs a felesége és az öccse. Mindketten tudták, mit jelent az egykori föníciai város: legyőzhetetlen erődítményt a végtelen tengeri horizontokkal szemben. Miért ne használnák kiindulópontul a területek visszahódításához? A szent helyek elvesztése talán végre felrázza az európai uralkodók önző tétlenségét.

Reményteljes álmokkal indultak tehát útnak a tengerpart felé.

Tyrben Conrad de Montferrat nem álmodozott. Nem volt szokása. Mélységesen kiélvezte ugyanakkor a jelen ígéretekkel teli pillanatait. Visszaszorította Szaladint, és remek hírt kapott: a férfi, akitől a legjobban tartott, aki közé és a frank királyság feletti hatalom közé állhatott volna, nem volt többé: az év utolsó napjaiban III. Tripoliszi Rajmund mellhártyagyulladást kapott, melyet tovább súlyosbított a bánat és a levertség, melybe azután zuhant, hogy megmenekült a hattini pokolból. Örököse a tehetetlen III. Antiochiai Balduin fia volt, aki nem képvisel majd komoly erőt Szaladinnal szemben, ha egyáltalán szándékában áll szembenézni vele.

Minden a lehető legjobban alakult tehát, amikor egy este, melyen éppen Acqui barátjával sakkozott, odakint megszólaltak a harsonák, és bejelentették, hogy a jeruzsálemi király és királynő kívánnak bevonulni „jó városukba, Tyrbe”.

A márki felvonta a szemöldökét, és szemében gúnyos láng villant:

– Merthogy van még jeruzsálemi király és királynő? Honnan szalasztották őket, hogy nem tudják, hogy ma már senkik?

Ennek ellenére nem tehette meg, hogy válasz nélkül hagyja, hogy zörgetnek a kapuján. Ha csak Guy érkezett volna meg, Conrad bizonyára nem hajlandó kimenni hozzá, ott volt azonban Sybilla is, aki akár tetszett a márkinak, akár nem, egykor a sógornője volt. Félbehagyta a sakkpartit, és kiment a várfalra. Ahogy kihajolt a párkányon, a könnyű esti ködben megpillantotta a kis lovas csoportot, melynek középpontját a világ legszebb párja alkotta: valóságos kék-arany szimfónia volt. Sybilla szépségét, aki elragadó volt fehér kancáján, bélelt bársonyköpenybe burkolózva, szakértőként csodálta, a férje képe azonban hidegen hagyta. Guy szép arca és magas alakja talán királyi megjelenést kölcsönzött neki, de mindössze a megjelenése volt királyi.

– Üdvözlet, nemes hölgy, és magának is, nagyuram! Megtudhatom, mit kívánnak?

– Guy vagyok, Jeruzsálem királya, ő pedig a királynő, a feleségem. Be akarunk menni a városba, mely a miénk. Engedje le a felvonóhidat!

– A városba, mely a maguké? Minek? Hogy a kíséretében beengedje Szaladint, ahogyan beengedte Askalonba és más városokba? Soha! Tyr az enyém, mert elfoglaltam és megmentettem Jeruzsálem sanyarú sorsától. Nem engedem be magukat.

Még egy lovas léptetett Guy mellé.

– Amaury de Lusignan vagyok, a királyság főparancsnoka. Megparancsolom, Montferrat márki, hogy fogadja Jeruzsálem királyát és királynőjét! Ez a kötelessége!

– A Jeruzsálemi Királyság nincs többé, így nem lehet sem királya, sem főparancsnoka. Menjenek vissza oda, ahonnan jöttek! Isten óvja magukat, ha van még kedve hozzá!