Túlságosan szerette ahhoz, hogy ne aggódjon érte, az iránta érzett szeretete azonban – s ez nem új felfedezés volt számára – sokkal inkább egy anya gyermeke iránti érzéseire hasonlított, mint egy hitvesére. Most már volt összehasonlítási alapja, s ez nem Onfroinak kedvezett. Olyannak látta végre, amilyen: túlságosan szép, túlságosan lágy, puhány, félénk, sőt gyáva fiú, akit mértéktelenül lesújt javainak elvesztése, és aki állandóan megnyugtatásra szorul a fenyegető, viharos időkben, a fegyverekkel teli világban, melyből semmit sem ért, s melytől retteg. A test örömeibe menekült, az egyetlen területre, ahol némi erőről tett tanúságot. Csakhogy Isabelle kiábrándulásában már nem találta meg ugyanazt az örömet a szerelmi játékokban, mint házasságuk elején, sőt, terhére volt a közeledés. Semmit sem mutatott ki ebből, hiszen sajnálta a fiút, és nem az ő hibája volt, hogy nem hasonlított a képre, melyet magában festett róla. Csak önmagát okolhatta a kisiklott házasságért, hisz ő akart olyan makacsul hozzámenni.

Bizonyára minden könnyebb lett volna, ha Thibaut nincs annyira a közelében ebben a túlnépesedett városban, ahol egymás hegyén-hátán éltek az emberek. Olyan közel és mégis milyen távol! Amint Étiennette ismét a keze közé kaparinthatta, Isabelle gyakorlatilag fogoly lett a házban, ahonnan csakis az anyósa vagy Josefa kíséretében léphetett ki, aki gonoszságban felért úrnőjével. Onfroi sosem ment el otthonról, félt a bárók kendőzetlen tekintetétől. Tisztán kiolvashatta belőle a megvetést, mellyel övezték, így amikor nem éppen elragadó feleségét simogatta sokkal szívesebben maradt a szobájában vagy az udvarban, ahol egy pálmafa árnyékában olvasgatta a szomszédos érsekség könyvtárából elhozott könyveket, melyek valaha a tudós Guillaume de Tyr gyűjteményébe tartoztak. Isabelle a leggyakrabban imába menekült, és boldog volt, ha a tetőteraszról egy pillanatra megpillanthatta Thibaut-t, amint Balian és a márki mellett lovagolt, hogy ellenőrizze a város védelmi pontjait. A vasárnapi nagymise maradt az egyetlen alkalom, amikor Châtillon félelmetes özvegye megengedte, hogy köszöntse az édesanyját. A két nőnek éppen annyi ideje volt, hogy könnyes szemmel megölelje egymást, Étiennette máris visszaparancsolta Isabelle-t a helyére. A lány nem ellenkezhetett, hisz kezdődött a mise.

Thibaut is szenvedett. Szíve mélyén kincsként őrizte a néhány nap emlékét, melyet Isabelle közelségében tölthetett el, mielőtt Onfroi és az anyja felbukkantak. Most azonban megtiltotta magának, hogy szerelme közelébe menjen. Onfroi élt, és Isabelle-t a házasság szentsége fűzte hozzá. Ha Isabelle szabad lett volna, ő maga akkor is csak titkolt szerelmet remélhetett, hiszen bár nem volt hajlandó Gérard de Ridefort igájában élni, mégiscsak esküvel kötődött a Templomhoz, mely alól csak a pápa vagy egy igazi nagymester szabadíthatta fel.

Eközben még valaki figyelte egyre növekvő nemtetszéssel a fiatal hölgy bezártságát: Conrad de Montferrat első találkozásuk óta szerelemre lobbant iránta, mely pontosan olyan volt, mint ő maga: vad, durva, önző és szenvedélyes. Isabelle túlságosan előkelő volt ahhoz, hogy erőszakkal magáévá tegye, de alig bírta türtőztetni magát, és megfogadta, hogy egymás után eltünteti az akadályokat, melyek a vágya előtt állnak. Isabelle az övé lesz, ellenezze bár az egész világ!

Egyelőre azonban későbbre kellett halasztania szerelmi tervei megvalósítását.

Megtörtént, amire Jeruzsálem bevétele óta számítani lehetett: Szaladin serege tábort vert a földnyelv végén, elállva a szárazföldre vezető utat. Montferrat azonnal megértette, hogy minden erejére szüksége lesz, amikor közölték vele, hogy egy sárga lobogó, magáé a szultáné, leng a Nagykaput védelmező tornyon: tehát áruló volt a városban, melyről azt hitte, szigorúan a kezében tartja. Mivel pedig a rossz hírek nem járnak egyedül, egyiptomi flotta vitorlái rajzolódtak ki a horizonton.

Miután kiadta a megfelelő parancsokat, melyekkel megelőzhették a falak és a kikötő védelmének hanyatlását, a márki összehívta a város fontos személyiségeit a kastély nagytermébe.

– Szembe kell néznünk Szaladin támadásával, és jó esélyünk van rá, hogy visszaverjük, ha mindenki teszi a kötelességét. Véssék mindannyian az eszükbe, hogy ez a földdarab a királyság utolsó bástyája, és innen indulhat majd meg a visszahódítás is. Semmi sem veszett el, ha él a hitük, hiszen segítség érkezik majd. Tudom, hogy nyugaton szervezik a keresztes hadjáratot, és nemsokára megérkeznek a csapatok, mert egyetlen korona viselésére méltó király sem nézheti tétlenül, hogy a Szent Sírt ismét bemocskolják a hitetlenek. Emlékezzünk azokra, akiktől kaptuk ezt a földet!

Átkozottak lesznek generációkon át, ha maguk miatt Bouillon Gottfried és a nagy jeruzsálemi királyok műve örökre elvész. Tehát ki fogunk tartani, hallják?! Kitartunk, míg megérkezik a segítség! Ehhez először is ki kell szűrnünk a gyengéket, akiknek gyávasága ki akar szolgáltatni minket a szultánnak! Valaki kitűzte azt a zászlót a falra: követelem, hogy adják ki nekem! Ha nem, elfogatok valakit maguk közül, csak úgy találomra, és felkötöm helyette!

Egy órával később megtalálták a bűnöst, és egyszerűen és gyorsan felkötötték a zavarkeltő lobogó helyére. Conrad de Montferrat ökölbe szorult kézzel nézte. Amikor a férfi kiszenvedett, a tenger által elárasztott árokba hajította a zászlót.

– Csak nem gondolta, hogy ilyen könnyen meghódítja a várost? – kiáltotta Szaladin felé, aki mamelukjai gyűrűjében közeledett a földnyelven. – Akiknek árulás járna a fejében, rosszabb sorsra számíthatnak, mint ez itt: forró olajba dobatom őket, mielőtt kidobnám neked felpuffadt testüket! Amit egy Montferrat megszerzett, nem ereszti, tudd meg!

– És mit tesz egy Montferrat azzal, aki megszerzett egy Montferratot?



* * *

A lovak lábai között két mameluk egy fehér hajú és szakállú öregembert vonszolt, majd arccal a falak felé fordítva megállították a szultán előtt. Finom sodronynadrágján

– az egyetlen ruhadarabon, melyet inge mellett meghagytak neki – látszott, hogy lovag, bár aranysarkantyúit elvették, és a mód, ahogyan végtelen fáradtsága ellenére felvetette a fejét, előkelő úrra utalt. Montferrat hátrahőkölt:

– Az apám! – suttogta. – Mit keres itt? Azt hittem, Rómában van, vagy legalábbis hazafelé tart a zarándoklat után, melyre múlt tavasszal indult, hogy mielőtt még túlságosan öreg lenne, utoljára láthassa Krisztus és Guillaume fia sírját.

Thibaut megértette, hogy Montferrat önmagához beszél, nem azokhoz, akik körülötte állnak: leghűségesebb barátja, Raimondo d'Acqui, Balian d'Ibelin és két piemonti báró.

Szaladin hangja metszőn, ironikusan harsant fel újra:

– Hallgass meg, Montferrat! Íme, a feltételeim: ha átadod nekem a városod, megkímélem a lakosokat, sőt, jól bánok velük. Ha nem, itt az apád, aki Hattin óta a foglyom. Először rá kell lőnöd, mielőtt minket elérnél.

Iszonyatos volt az alku. Mindenki átérezte. Montferrat halottsápadt lett, ahogy a rabszolgák az ároktól nem messze felállítottak egy póznát, melyhez kikötözték az öregembert, aki szinte eszméletét vesztette kimerültségében, ám ajka mozgásán látszott, hogy imádkozik. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét, átérezve a fiában dúló harcot. A márki tárgyalni próbált:

– Válassz másik váltságdíjat! Ha az utolsó filléremig kifosztasz is, mindent megfizetek!

– Nem. Tyrt akarom, és az apád életben marad. Ha nem…

Tehetetlenségében megveszekedett düh tört a márkira:

– Inkább magam lövök az apámra, mint hogy átadjam neked a városom egyetlen kövét is!

Épp annyi ideje maradt, hogy védelmet keressen a várfal kőcsipkéi mögött: nyílzápor zúdult a falra, de mindössze kisebb sérüléseket okozott: az utolsó szavakra az összes falakon tartózkodó reflexszerűen a földre hasalt. Thibaut kikukucskált a gyilkos záporban.

– Elmennek! – kiáltotta, és felemelkedett, Montferrat azonban máris talpon volt, két kézzel a párkányra támaszkodva.

Mindannyian követték a példáját, és látták, hogy a szultán valóban visszavonul a földnyelv végére. A pózna még mindig ott állt, a hozzá kötözött öregemberrel, akivel ha nem a városból érkező nyilak, az éhség és a szomjúság végez majd. Borzalmas agónia várt rá, melyet természetesen lerövidíthetett egy könyörületes nyílvessző.

Hirtelen zuhogni kezdett az eső, ahogyan az gyakran előfordult a tél közeledtével a nagyon forró vidékeken, tovább növelve a szerencsétlen öreg márki magányát. A fia sötét tekintettel, némán, mellkasán összefont karral nézte.

– Nem hagyhatjuk ott! – tiltakozott Balian. – Sértés mindannyiunk számára!

– Gondolja, hogy én nem érzem át? – mordult fel Conrad. – Ha azonban kimegyünk érte, ki kell nyitnunk a kaput és a rácsot, le kell eresztenünk a felvonóhidat. Azok a kutyák másra sem várnak!

– Kérem, nagyuram – lépett előre Thibaut –, talán van más megoldás.

– Mi?

– Hamarosan beesteledik. Kimehetek a kikötőbe, keresek egy csónakot két emberrel, és beevezünk az árokba. Ezen az oldalon nem lehet túl meredek a partja.

Istennek hála az apját nem láncolták meg. Csak kötelek tartják, melyekkel hamar elbír egy éles tőr.

A jéghideg, kőszerű szempárban, mely mintha képtelen lett volna emberi érzések tükrözésére, hirtelen tűz villant.

– Próbáld meg! – mondta Montferrat. – De csak egy embert kapsz! Nem kockáztathatom, hogy hármat elveszítek!


* * *

Még mindig kitartóan és sűrűn esett, eláztatva az éjszakai tájat, amikor tizenegy óra körül Thibaut útnak indult társával, Jean d'Arsuffal, aki Balian távoli unokatestvére és fegyvernöke volt. A tizenkilenc éves fiú erős volt, akár a bivaly, és kedélyes természete Adam Pellicorne-ra emlékeztetett. Csodálattal átitatott, nem fitogtatott barátsággal viseltetett Thibaut iránt, és maga kérte a kegyet, hogy elkísérhesse. Nem volt annyira sötét az éjszaka, hogy elrejtette volna az egyiptomi gályákat, melyek körívben horgonyoztak a város körül, óvatos távolságban. Holnap bizonyára megpróbálnak bejutni a kikötőbe, melynek bejáratát a két torony között kifeszített hatalmas lánc zárta el. A kijutás nem okozott gondot a kis csónaknak, melyet a két, tetőtől talpig feketébe öltözött barát talált útra készen az egyik torony mellett. Ezen a részen könnyű volt átsiklani a lánc alatt.